Máthé Sándor: Őszi gondolatok

2013. 09. 08.	Őszi gondolatok	Máthé Sándor
Szinte észrevétlenül, az idén is megérkezett az ősz. Lassan színessé válik az erdő, hullnak már a falevelek. Aztán hűvös, egyre hűvösebb reggelekre virradunk és egyre korábban köszönt ránk az est sötétje. Ilyenkor sokakra rátelepszik az elmúlás gondolata. Mit mond erről a Biblia? Isten az Ő végtelen szeretetével felkészíti a benne hívőket életük őszére is, és néhány igazságot tudtunkra ad. Nem kell hát azt mondani, hogy nem tudjuk. Amit egészen bizonyosan tudhatunk:  Először az, hogy életünknek földi szakasza egyszer véget ér. Másodszor az, hogy csak életünknek ez a szakasza ér véget, hiszen testi halálunk után, más formában ugyan, de folytatódik mindenkinek a léte. Harmadszor:  mivel nem tudhatjuk, hogy mikor hull le életünk falevele, most kell erre felkészülni. Nem felelős magatartás az, hogy ne beszéljünk róla, ezzel még ráérünk. Honnan tudjuk, hogy ráérünk? Egyik amerikai lelkész barátom készíttetett magának egy kis táblácskát és azt irodája falára kifüggesztette. Két nagy kérdőjel van azon, semmi más. Aki észreveszi az általában megkérdezi: mit jelent a két kérdőjel? Ő meg alig várja, hogy elmondhassa: Az egyik kérdőjel arra vonatkozik, hogy ha most meghalsz, tudod-e hova kerülsz? A második arra utal, hogy ha megállsz az örökkévalóság kapujában, mire fogsz hivatkozni, hogy beengedjenek? Két olyan kérdés, amitől az embernek nemcsak az léte, hanem az örök élete is függ. Ha erre a két kérdésre valaki határozott, világos választ tud adni, akkor teljesen felszabadulhat arra, hogy élete tavaszán, nyarán, őszén belső, lelki szabadsággal gondolkozzék és éljen. Mert az ilyen embernek a jelenét a jövője határozza meg, az a hit, hogy a jövője be van biztosítva. Övendezhetek mindannak, amit Isten ad. Hálát adhatok az Ő ajándékaiért. Az ilyen emberek sokkal türelmesebben tudják hordozni életük őszén a terheket, a kellemetlenségeket is. És nemcsak az ő szívük van tele reménységgel, hanem másokba is tudnak reménységet önteni.

Máthé Sándor: Az álmok nem hazudnak…

2013. 07. 16.	Az álmok nem hazudnak…	Máthé Sándor
Azt hiszem, attól függetlenül, hogy hiszünk-e az álmokban vagy nem, mindenkit érdekel: Mi az álom? Egy kissé tudományosan fogalmazva: az álom az embernek olyan állapota, amikor öntudata többé - kevésbé kikapcsolódik, megszűnik a tér és idő érzékelése is. Az álom sokszor a nappali események, történések, lecsapódása, amelyek mint álomképek a tudatalattiból kiemelkednek és így kikerülnek az akarat ellenőrzése alól. A Szentírás meglepően sokat beszél az álomról, és ha nagyon odafigyelünk, azt is észrevesszük, hogy nagyon sokszor ellentmondásosan. Ahelyett hogy belebonyolódnánk a Szentírás magyarázatába, próbáljuk meg egyszerű, hétköznapi nyelven megfogalmazni, hogy mi is az álom. Ebben segít nekünk Petőfi, aki Jövendölés című versében azt mondja, hogy: „Az álom ablak, melyen által lelkünk szeme jövőbe néz.” Anélkül, hogy merényletet követnék el a költői vallomással szemben, egy kicsit megtoldanám ezt a gondolatot, és hozzátenném, hogy nemcsak a jövőbe, nagyon sokszor a múltba is néz a lélek szeme, az álom-ablakon keresztül. Bár idézett versében önmagáról beszél, mégis megragad a befejező gondolat, amely félreérthetetlenül és határozottan kimondja: „...az álmok nem hazudnak!” Mindenki álmodik, mindenkinek vannak álmai, nagyon sok be nem teljessült álmunk is. Tudjuk, hogy álmaink kapcsolódnak, összefüggésbe hozhatók mindennapi életünkkel. Ezért fontosak az álmaink, és fontos, hogy mit kezdünk velük. Ezért azt mondom: Ne azzal töltsük a napjainkat, hogy mások álmait teljesítjük, hanem harcoljunk és küzdjünk a sajátjainkért. Legyenek céljaink, bármilyen merészek is, tegyünk róla, hogy legalább induljunk el az úton. Álmainkat csak áldozatok árán válthatjuk valóra. Ezeket is vállalni kell.

Máthé Sándor: Pünkösd ígérete

2013. 05. 13.	Pünkösd ígérete	Máthé Sándor
Isten kitölti a megígért szentlelket. A prófétai szó beteljesedik. Új korszak kezdődik el, és ennek az új korszaknak nyitánya a pünkösd. A tanítványok együtt vannak, és Isten olyan erőteljesen szólítja meg őket a húsvét utáni 50. napon, hogy arra lehetetlen nem odafigyelni. Tüzes, lángnyelvekhez hasonló jelenséget látnak, amelyből minden jelenlévő részesül. Isten ezzel az eseménnyel a tanítványokra hívja fel a jelenlévők figyelmét. A csodát egyszerű szavakkal világítja meg: mindnyájan megtelnek szentlélekkel. A tanítványok megkapják a küldetésükhöz szükségek erőt és bölcsességet. Úgy szólnak, ahogyan emberi képességeik szerint nem tudtak volna szólni: a Lélek szól általuk. Legyőzik a köztük és hallgatóik között lévő nyelvi akadályokat, nyelvi különbségeket. Itt nem érthetetlen, eksztatikus hanghatásról van szó, hanem magával ragadó, lelkes megnyilatkozásról, értelmes beszédről. Mindez csak úgy történhet meg, hogy a tanítványok együtt vannak. Károlyi fordításában: egy akarattal, ugyanazon a helyen.  Az események is besegítenek. Ekkor történik a csoda. Ezt használják ki a tanítványok. Az eredmény: olyan erős közösség jön létre, amely tovább tudja vinni a jézusi eszmét. Nincs jövő összetartás, egy akarat nélkül, sem egyházban, sem a társadalomban, sem nemzetben. Az egy akarat nem jelent egyszínűséget, saját elveink feladását.  A közös célt kell látni: önazonosságunk megőrzése, gazdasági gyarapodás, felemelkedés.  Ehhez jövőkép kell. Pillanatnyi fellángolásra, ígéretekre nem lehet jövőt építeni! Jó lenne megtalálni azt a közös nyelvet, amelyet mindenki megért, s úgy elmondani üzeneteinket, hogy az mindenki számára biztató legyen. Ehhez kell a pünkösdi csoda.

Máthé Sándor : Találkozásaink

2013. 04. 12.	Találkozásaink	Máthé Sándor
Mindig megyünk valahonnan valahová, valakitől valakihez. Miért?  - A legtöbbször azért, hogy találkozzunk. Ezt elfogadva, azt is hozzá tehetem, hogy ezeknek a találkozásoknak a jegyében zajlik egész életünk. Vagyis: az élet nem más, mint találkozások véget nem érő sora. Minden találkozás lényege a kapcsolatkeresés, a kapcsolatteremtés. Ez a mozgatója a találkozások létrejöttének: a szerelemnek, házasságnak, barátságnak. A találkozások alkalmával az emberek odafigyelnek egymásra, elismerik, − elfogadják egymást. Ilyenkor mindig ajándékozunk magunkból valamit, ugyanakkor elfogadunk valamit a másiktól − a másikból. Ha ez nem történik meg, akkor a találkozásból nem lesz kapcsolat. A találkozásoknak különböző eredményei lehetnek. Vannak ösztönző, építő, kibontakoztató, életet formáló találkozások, de vannak bénító, megsemmisítő, sebet, csalódást, fájdalmat okozó találkozások is. A találkozás fogalmát nemcsak az élet hétköznapi síkján használhatjuk, ugyanúgy jelen van a vallásos élet miden megnyilvánulásában. Jézus is a hétköznapi életben szerzett tapasztalatait használta fel minden egyes találkozásánál, azért, hogy mindennapi életünket felemelje abba a másik dimenzióba, az isteni világba. Így szentelődik meg a világ, így szentelődnek meg hétköznapi találkozásaink is. Elidegenedő világunkban a közösség az egyik legnagyobb érték, igazi szentség.  Az igazi találkozás helye számunkra a templom, az Istennel való találkozás helye, hiszen ott jön létre az igazi közösség, az Istent szeretők, az Istenhez tartozók közössége. De ez nem jön létre csak úgy magától, csoda formájában. A közösséget meg kell teremteni, s ha már megteremtettük össze kell tartani. A közösségteremtés a közösség tagjait érdeklő igazság kimondásával kezdődik. Mindenki által elfogadott alapelvek, igazság nélkül nem tarthatóak össze hosszú távon egy közösség tagjai. Jézus legfőbb igazsága az egymást megbecsülő szeretet és annak kimondása. Az olyan hangulatú együttlétekben, mint amilyenek Jézus és tanítványainak találkozásai voltak, nem nehéz többre vágyó lélekkel az Isten-országa felé fordulni és mások érdeklődését is arra felé irányítani. Adjunk hálát Istennek, hogy időről – időre együtt lehetünk, találkozhatunk egymással és Istennel. Higgyük, hogy kapcsolatunk mindkét síkon tartós marad.

Máthé Sándor: Kik vagyunk?

2013. 03. 12.	Kik vagyunk?	Máthé Sándor
Közel egy hónapja történt: Kis unokámnak nem volt kedve oviba menni, így rám hárult a felügyelete, amit ez alkalommal is örömmel vállaltam. Minden ilyen esetben az irodába vonulunk be, ahol ő játszik, én íróasztalomnál végzem a napi teendőket. Megtörténik, hogy munka közben rádiót hallgatok. Azon a napon éppen a vásárhelyi rádió magyar adását hallgattam, ahol a székely zászlóról szólt a beszélgetés. Egyszer csak megszólal az unokám, s azt kérdezi: - Tata, milyen színű a székely zászló? Meglepett a kérdés, hiszen én azt hittem, hogy a játékra figyel csak. -  Kék és sárga, mondom neki. Ő meg így folytatja: -  És piros is van benne? - Nem, ebben a zászlóban nincs piros, csak a magyar zászlóban, de ott fehér és zöld van még mellette. Szerencsém van, mert éppen kéznél van a székely zászló, megmutatom neki, s azt is próbálom érzékeltetni, hogy az a másik színkombináció, amire ő utalt, az a románok zászlaja. - Ugy-e mi nem vagyunk románok? – jön a következő kérdés. - Nem, hála Istennek (még) nem vagyunk románok. - Akkor mik vagyunk: székelyek, vagy magyarok? Erre nem számítottam, s éreztem, hogy bajban vagyok, de mondanom kellett valamit: - Mi magyarul beszélő székelyek vagyunk, - mondtam, jobb válasz híján. Éreztem, hogy nem jó a megközelítés, mert a többségi nemzet fanatikusai is valami hasonlót akarnak elhitetni velünk, hogy mi magyarul beszélő románok volnánk. A beszélgetés, ahogy már jeleztem, egy hónapja történt s azóta sem tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól, a nyomukban megfogalmazódó kérdésektől. S most a nagy székely tüntetés után még inkább felerősödnek a kérdések, különösen akkor, amikor hallom, olvasom az eseménnyel kapcsolatos véleményeket, kommentárokat. A legzaklatóbb kérdéseim: Ki a jó székely? Ki a jó magyar? Mitől válhat valaki jó székellyé, jó magyarrá? Megmaradásunk szempontjából ezeknél fontosabb az, hogy a családban, kisebb közösségeinkben próbáljuk megtartani azt, ami a miénk: anyanyelvi kultúránk, vallásos hagyományaink, épített örökségünk, mert ezek mi vagyunk, s ha ezek elvesznek, óhatatlanul velük együtt pusztulunk, tűnünk el mi is. Isten óvjon meg ettől!

Máthé Sándor: Bújócskázás Istennel

2013. 02. 10.	Bújócskázás Istennel	Máthé Sándor
Kis unokámmal játszunk, közben beszélgetünk. Egy ideig hallgat, én azt gondolom, hogy a játékra koncentrál, de máshol jár az esze. Ez rögtön kiderül, amikor egészen komolyan azt kérdezi: - Tata, milyen Isten? Olyan mint az angyalok? Meglep a kérdés, de rögtön vált az eszem, lehet nem olyan gyorsan, mint az övé. - Igen, olyan, mint az angyalok, láthatatlan, de mégis más, itt egy kicsit gondolkodom, s mondom: Ő az angyalok főnöke. Gondoltam, hogy ezzel le is zárhatjuk a témát, de unokám nem hagyja annyiban: - Azért nem látjuk Istent, mert elbújik előlünk? – kérdezi az előbbi komolysággal. - Igen, így is lehet mondani. Látom rajta, hogy nem igazán elégíti ki ez a válasz sem, ezért eképpen  folytatom a gondolatot: - Az igaz, hogy Istent nem látjuk, de azért mindenhol ott van, figyel, hogy mit teszünk, mit beszélünk, még azt is tudja, hogy mit gondolunk. Hirtelen egy mese jut eszembe, amelynek a címe Bújócskázás Istennel.[1] Valamikor réges – régen így szólt Isten:  „Nagyon unatkozom, mert nincs semmi dolgom. Játszani szeretnék az én barátaimmal.” Abban a pillanatban ott teremtek barátai.  Mit játszunk? – kérdezték. Isten egy kicsit elgondolkodott, majd így szólt: bújócskázzunk. Igen, bújócskázzunk, helyeselték barátai. Nagyon izgalmas volt a játék, mert Isten mindig csodálatos búvóhelyeket talált és barátainak kellett megtalálni Őt. Az egyik barát a természetben, a sarjadó zöld fűben kereste, s újjongva kiáltott fel: „Megtaláltam Istent: zöld és növekedik!” Egy másik barát az éjszaka sötét csendjében kereste, s mikor megtalálta, ő is újjongva mondta: „Megtaláltam Istent! Ő az éjszaka békéje!” A haramadik barát   az emberek között kereste: követte őket munkából hazamenet a bevásárló központba, majd otthonukba, s végignézte, amint asztalhoz ülnek s örömmel fogyasztják el az ebédet. „Megtaláltam Istent! Isten szeretet és gondoskodás. Istent azokban az emberekben találtam meg, akik vigyáznak egymásra.” Végül ketten indulnak keresésre, egy fiú és egy lány. Egy házhoz érkeznek s gondolják  megnézik nincs-e ott Isten.  Bemennek a házba, annak egyik szobájában egy tükröt találnak, s amint belenéznek valami különöset éreznek. Örömmel térnek vissza barátaikhoz mondván: „Megtaláltuk Istent. Önmagunkban találtuk meg Őt.” Istent mindenhol meg lehet találni, folytatom az „okoskodást”. Meglep, hogy unokám még mindig figyel. Nem tudom, hogy mit értett meg az elmondottakból, de számomra az a fontos, hogy kérdez, keres. Mindenki megtalálhatja Istent, ha keresi.  De nem is ez a lényeg, előbb-utóbb mindenki megtalálja, vagy ha nem, akkor Isten keres meg minket. Ennél fontosabb a játék öröme, a keresés izgalma. [1] Hide and Seek with God – Stories by Mary Ann Moore, Skinner House Books, Boston, MA - 1994

Máthé Sándor: Ki hallgat meg?

2013. 01. 11.	Ki hallgat meg?	Máthé Sándor
Az imádság abból a hitből fakad, hogy Isten mindig meghallgat, Ő mindig hűséges. Mennyire biztató, megnyugtató tudni, hogy van, aki mindig meghallgat minket is. Annyi baj, annyi szenvedés, annyi tragédia körülöttünk. Tudunk-e Istenhez fordulni, tudunk-e ilyen helyzetekben is imádkozni, vagy éppen hálát adni? Eszembe jut egy fiákeresről szóló régi történet. (Nem tudom ki írta.) A történet szerint, váratlanul meghal a kocsis fia. Az egyedül maradt ember fájdalmával keresi a kapcsolatot embertársaival, hogy elmondhassa fájdalmát, bánatát. Utasainál próbálkozik, de mindenki siet, nincs ideje meghallgatni őt, valójában senkit nem érdekel a kocsis sorsa. Megszakadhat a szíve, elöntheti lelkét a bánat, mint az ár, de nem látja senki. Végül feladni látszik minden próbálkozást, és haza megy. De nem leli helyét. Aztán kocsis társait keresi, de azok mind alszanak a kályha körül. Mit tudjon tenni? Kimegy az istállóba, hogy enni adjon lovának, és ott átkarolva lovának nyakát, önti ki lelkének minden keservét. Minden bánatát, fájdalmát elmondja, s nyomában mintha csoda történne, megnyugszik, fájdalma is alább hagy. Mennyire emberi ez a történet, mintha rólunk szólna, hiszen amellett, hogy mindannyiunknak van, lehet gyásza, ebből fakadó fájdalma, az életben annyi a csalódás, annyi a megpróbáltatás. De nemcsak a bánat, a gyász fájdalma kívánkozik ki lelkünkből, sokszor meg szeretnénk osztani sikereink örömét, a boldogságot is, hiszen mindent szeretünk elmondani, megosztani. A kérdés: van-e, aki meghallgasson? Annyi a magára hagyatott, társtalan ember. Társadalmi jelenséggé lett az elidegenedés, elhidegülés az emberi kapcsolatokban. S mindezt tetézi, hogy Istennel való viszonyunk is megromlott. Nem az Ő hibája. Ő mindig figyel reánk, Ő mindig meghallgat minket. Őt keressük elsősorban, hozzá forduljunk, de ne csak a bajban!

Máthé Sándor: Angyalok társaságában

2012. 12. 11.	Angyalok társaságában	Máthé Sándor
Milyen jó volna örökké gyermek maradni. De még jobb volna arra nevelni gyermekeinket, hogy felnőttként is őrizzék meg a gyermeki látásmódot, a világra való rácsodálkozást. Felnőttként is úgy kellene meglátni a dolgokat, ahogy a kis gyerek látja, például az angyalokat: csodálatosnak, lenyűgözőnek, hatalmasnak, kicsit titokzatosnak, és mégis gyönyörűnek. Mert karácsony közeledik, most szeretnék az angyaloknál maradni, és szólni róluk, talán egy kicsit másként, ugyanis angyalokkal nemcsak képzeletben lehet találkozni, hanem a valóságban is. Ezt tapasztalják gyermekeink minden karácsonykor, s mindazok, akik még hisznek bennük. Kik az angyalok, mikor, miért és hogyan jelennek meg? A Bibliában olvashatunk olyan történeteket, amelyben angyalok tűnnek fel. Tulajdonképpen bibliai ismereteik alapján beszélnek az emberek angyalokról: elképzelik, leírják, lefestik őket, sokszor egészen gyönyörűen, de többnyire messze elrugaszkodva attól, amiről az eredeti történetek szólnak.  Annak ellenére, hogy a bibliai angyaloknak férfinevük van: Mihály, Gábor, Rafael, mégis inkább szép, fiatal, szárnyas nőkként ábrázolják őket. A teológusok szerint az angyal szó eredeti jelentése küldött, követ, hírvivő. Eszerint az angyalok lényege az üzenet, melyet közvetítenek. A többi mellékes. A mindennapi szóhasználatunkban is megjelenik az angyal: Angyal vagy mondjuk, ha váratlan segítséget, támogatást kapunk. Saját gyerekeiknek, unokáinknak azt mondjuk, még akkor is, ha már rég kinőttünk az angyal-világból, hogy „az angyalka hozza az ajándékot, a karácsonyfát.” A Biblia az angyalokkal kapcsolatosan elsősorban találkozásokról beszél, amikor a meglátogatott személy felismeri, hogy üzenetet kapott. Az angyal, mihelyt az üzenetet átadta, elmegy, eltávozik: Máriától is eltávozott. A Jézus születését hirdető sereg is visszatért a pásztoroktól a mennybe. Ennek ellenére minden történetből kisugárzik az öröm: jó angyalok társaságában lenni. Reméljük, hogy mindannyiunk életében eljön egyszer az angyali látogatás ideje, s az egész életre szóló találkozás lesz, és mi megértjük az általuk közvetített üzenetet. Reméljük, hogy leghamarább az eljövendő karácsonykor találkozunk velük. Adja Isten, hogy így legyen!

Máthé Sándor: Mire jó az imádság?

2012. 10. 06.     Mire jó az imádság?     Máthé Sándor    

Gyermekkoromban szülőfalunk lelkésze Papp Ferenc volt. Hatalmas termetű ember. Dörgő hangja megremegtette a kicsi templom mennyezetét. Mindig méltóságteljesen ment fel a szószékre, s amikor oda felért még nagyobbnak látszott.   Mélyen búgó hangján szólaltatta meg a gyülekezeti imádságot.  Mindenkit magával ragadott. Mindenki érezte, hogy vele együtt és érte szól az imádság, és az meghallgatásra talál.

Az imádkozással kapcsolatosan különös felfogása volt, s azt sokszor el is mondta a gyülekezet előtt:  „Az imádság nem változtatja meg a dolgokat! Az imádság az embereket változtathatja meg. Az emberek pedig megváltoztathatják a világot”. Erre jó az imádság!

Két, vagy három éve a magyarországi televíziók egy négy éves kislány, Rebeka tragédiáját mutatták be. Bizonyára sokan emlékeznek erre. Sajnos a történet szomorúan végződött, Rebeka meghalt.

A tragédiából is mutatványt csináló tévések, a túlzott mediatizálás mellett, azt a hibát is elkövették, hogy a reggeli adásban a meghívott vendégnek, − aki mellesleg az egyik magyarországi teológiai intézet tanára −, ilyen kérdést tettek fel:

„Miért nem hallgatta meg Isten egy egész ország, sőt fél Európa imádságát? Miért nem gyógyította meg Rebekát?”

A kérdés célzatos volt, sajnos a válasz, talán mert váratlanul érte a kérdezettet, nem volt megnyugtató, legalábbis számomra nem. A kérdezett válaszában Isten akaratára hivatkozott, amivel én nem tudok egyet érteni, mert nem lehet, hogy a szeretet Istene ilyent akarna.

Számomra az imádság sok mindent jelent. Tanulmányaim során az első és legfontosabb értelmét az ősi keresztény imádságban fedeztem fel: „Kyrie eleison”, ami magyarul azt jelenti: Uram irgalmazz! Huszonegyedik századi nyelvre fordítva: Uram segíts!

Mennyire fontos tudni, különösen rohanó világunkban, hogy van, aki segítsen. A mai ember sokszor azt hiszi, hogy életének egyedüli ura, hogy nincs szüksége senkire, senkinek a segítségére. Azt hisszük biztonságban vagyunk, nem érhet semmi baj.

Aztán, ha valami történik velünk, vagy szeretteinkkel, megijedünk, s ekkor ismerjük fel, legtöbbször túl későn, hogy mennyire sebezhetőek, mennyire függőek vagyunk: a betegség, az elmúlás, saját bűneink és gyarlóságunk rabjai. Ilyenkor fordulunk a mindenség Urához: Uram segíts! Miért csak ilyenkor?

Végezetül Echart mester szavai jutnak eszembe: “Imádságból ennyi is elég: köszönöm.” Ez a lélek természetes megnyilatkozása: a hála érzésével gondolni Istenre, azokra, akikkel megajándékozott, akik törődnek velünk, akik szeretnek minket, akik mellettünk állnak. Ehhez az imádsághoz nem kell teológia, csak érzés és ez az egy szó: Köszönöm!

Máthé Sándor: Hangtalan szavak

2012. 09. 03.     Hangtalan szavak     Máthé Sándor    

„Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny. Nappal a nappalnak adja át e szót, éjjel az éjjelnek adja tudtul. Nincs szó és nincs beszéd… mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig.”

Zsolt. 19,2-5

Csillagászok szerint, de a köztudatban is ez rögződött, augusztus a legalkalmasabb hónap a csillagászati megfigyelésekre. Valóban, akinek volt alkalma megcsodálni az augusztusi eget, az a zsoltáríró Dávid királyhoz hasonló élményt élhetett át. Dávid ifjú korában, pásztorfiúként nagyon sok éjszakát töltött a szabadban a nyáj mellett, amikor megcsodálhatta a csillagos eget. Bizonyára ezek az emlékek köszönnek vissza ezekben a zsoltáros versekben. Nagy és fenséges igazságokat hallott meg, amint az egek Isten dicsőségéről beszéltek.

„Nincs szó, nincs beszéd… mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig.”

Hangtalan szó, beszéd. Bizony földi vonatkozásban is van ilyen!

Egyik külföldi utam során, London belvárosában sétálva betértem egy templomba. Meglepő volt, amit ott láttam: nem szólt az orgona, csak valami halk, éterinek mondható zene szólt. A jelenlevők áhítattal imádkoztak, hangjuk nem hallatszott, de arcukon lehetett látni az elmélyülést. Aztán a prédikáció következett, amit jelbeszéd segítségével „mondott el” a lelkész. Süketnémák temploma az a hely. Akkor döbbent belém, talán először életemben, hogy mekkora áldás a szó, a beszéd, de kétségeim vannak afelől, hogy arra használjuk-e mindig, amire kaptuk.

Az egek szavát ritkán halljuk, egyszerűen azért, mert nem figyelünk, mert nincs időnk, mert más, „fontosabb” dolgokkal foglaljuk el magunkat. Pedig ezeken keresztül Isten szól szelíd, halk hangon, mint a prófétához.

Jó lenne, ha mi is meghallanánk az egek beszédét. Jó lenne, ha a lélek hangtalan szavai szólalnának meg akkor, amikor hangosan beszélünk. Könnyebben megértenénk egymást, kevesebb lenne a bántás. Erre törekedjünk.

Máthé Sándor: Haszontalan szolgák

2012. 08. 12.     Haszontalan szolgák     Máthé Sándor    

Nem könnyű megérteni ezt a példázatot. Az első felét valahogy értjük: egy szolga valóban nem várhat köszönetet gazdájától, vagy azt, hogy az ura asztalhoz ültesse, kiszolgálja őt, mert elvégezte a dolgát. Jézus azt mondja: a szolga nem várhat köszönetet, ha csak annyit tett, amennyi a kötelessége, amennyit megparancsoltak neki.

Mi is, ha csak a kötelességünket, ha csak Isten parancsait teljesítjük, nem várhatunk külön köszönetet, elismerést senkitől; mert a parancsok teljesítésével megmaradunk a kötelességek és jogok világában, az igazságosság világában. Jézus azt mondja: valami mást, valami többet kell tennünk ahhoz, hogy átlépjünk Isten világába. Amíg csak a parancsait teljesítjük, addig úgy viszonyulunk Hozzá, mint szolga az urához; de Ő nem úr, hanem Atya, és nem szolgákat akar, hanem azt, hogy gyermekei legyünk.

Egészen világos a gazdag ifjú története. Azt állítja: „A parancsokat mind megtartottam”. Jézus ezt nem vonja kétségbe. Mégis azt feleli: „Valami még hiányzik neked. Add oda vagyonodat a szegényeknek!” Hasonlóan világos a talentumokról szóló példabeszéd is. Aki elásta a talentumát, az nem mehet be az örökkévalóság honába, annak ellenére, hogy hiánytalanul visszaadta urának, amit tőle kapott! Semmi „többet” nem tett, nem kamatoztatta a talentumot.

A példabeszéd tanulsága végül is egyszerű: Isten csak azokat fogadhatja magához gyermekeiként, vagy barátaiként, akik olyanokká válnak, mint Ő, azaz többet tesznek, mint amit a törvény vagy a parancsok előírnak. Vagyis az igazságosságon túl eljutnak az ajándékozó szeretethez – ahogyan Isten is többet tesz, mint amennyi igazságos, hiszen fölkelti napját a gonoszokra is, esőt ad a bűnösök földjére is.

Hol tartunk mi? Befogad-e Isten minket, elfogad-e gyermekeiként, vagy haszontalan szolgák maradunk? Rajtunk múlik!

Máthé Sándor: Merj álmodni!

2012. 08. 01.     Merj álmodni!     Máthé Sándor    

Évekkel ezelőtt, esperes-jelöltként, a bemutatkozó program-beszédemben álmokról beszéltem.

A neves Martin Luther Kinget idézve így kezdtem: "Van egy álmom!" - majd így folytattam:

Olyan egyházról álmodom, amelyben … – és soroltam elképzeléseimet, amire egyik lelkésztársam felháborodva így reagált: "Nem álmodni kell, hanem …" és sorolta ellenvetéseit!

Akkor sem értettem egyet vele, ma sem tudom elfogadni érvelését, mert éppen az választ el minket Isten többi teremtményétől, hogy tudunk álmodni.

Egyik angliai lelkésztársam irodájában az álommal kapcsolatosan érdekes gondolatot olvastam: "Az álom a felelősség kezdete." Valóban így van? Szerintem ennek igazához nem fér kétség. Amikor valamiről álmodunk, már el is kezdjük azt magunkra venni, magunkévá tenni és megváltoztatni. Először azonban meg kell álmodni.

Lelkésztársam akkori hozzászólása arra enged következtetni, hogy nekünk, unitáriusoknak nem szabad álmodni, pedig Petőfi szerint "az álom ablak, melyen által lelkünk szeme jövőbe néz."

Ez azt is jelenti, hogy olyannak látjuk a világot, közösségeinket, önmagunkat és életünket, amilyent a valóságban is szeretnénk. Nem elég valamire vágyni, valamit kívánni. Először meg kell álmodni, hogy sajátunkká váljon, hogy tudjunk tenni megvalósulásáért.

Álmodjunk hát, de ne merészebbet, mint amire vágyunk, és amit meg tudunk valósítani!

Máthé Sándor: Szentek legyetek

2012. 07. 26.     Szentek legyetek     Máthé Sándor    

„Legyetek előttem szentek, mert én, az ÚR, szent vagyok…” (3Móz 20,26)

A kérdés az: lehetünk-e szentek? Akarunk-e szentek lenni? Adva van-e a lehetőség, hogy szentek legyünk?

A szentté válás nem más, mint Isten lelki gyermekévé lenni. Ezt az utat azonban akadályok nehezítik. Az első akadályok egyike a gőg, amiről tévesen sokszor azt hisszük, mondjuk, hogy emberi méltóság, büszkeség. Ha csak ennyi volna, nem lenne semmi baj. De ha a gőg hatalmasodik el rajtunk, akkor kezdődnek a bajok.

A második akadály a képzelgés önmagunkról: ha más lennék, ha nekem megadatna az, hogy… Ilyen és hasonló képzelgések oda vezetnek, hogy kilépünk a valóságból. A szentség abból indul ki, ami van. Isten gyengeségeinkkel, hibáinkkal együtt szeret bennünket. Szentté nem születik az ember, de azzá válhat.

Mit vár tőlünk az Isten? Elsősorban azt, hogy ne nagy szavakkal és ígéretekkel közelítsünk felé. Szeretetet és bizalmat vár tőlünk.

Egy életünk van. Ezt az egyet bízzuk Istenre. Ne úgy éljünk, mintha több életünk lenne. Kudarc esetén ne veszítsük el bátorságunkat. Ha elveszítjük abbéli bizalmunkat, hogy Isten segítségével megszentelődhetünk, akkor biztosan nem is sikerül nekünk. Bizalom nélkül a vallás egyszerűen szokássá válik.

Isten sok mindent ad nekünk, de semmit nem szabad kisajátítanunk. Mindent Isten ajándékának kell tekinteni. A gyermeteg lelkületű és gondolkodású ember csak azt nézi, hogy mi az, amit nem kapott meg, még nem ért el. Isten mindig a leggyengébb ponton fog meg bennünket. Igazi tapasztalatot tehát ott nyerünk, amiben gyengék vagyunk. Boldogok azok, akik mindent rábíznak Istenre.

Engedjük hát, hogy Isten akarata teljesedjen be életünkön, átengedve neki önmagunkat teljes bizalommal. Engedjük, hogy így szenteljen meg minket, s általunk szenteljen meg másokat is.

Máthé Sándor: A szeretet kiűzi a félelmet…

2012. 07. 17.     A szeretet kiűzi a félelmet…     Máthé Sándor    

„A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” 1Jn. 4,18

Azt hiszem, hogy egyetérthetünk ezzel az apostoli figyelmeztetéssel, de gondoltunk-e arra, hogy a fenti állítást így is megfogalmazhatta volna az apostol: „A félelem kiűzi a szeretetet.” Igaz-e ez? Szerintem igen! Sőt továbbfűzhetjük a gondolatot: a félelem kiűzi a jóságot, az igaz emberi érzéseket, a józan gondolkodást, a türelmet, a szépséget és igazságosságot. Egyszóval mindent, ami érték.

„A félelemben elszigetelődünk

A szeretetben kapcsolatokat keresünk.

A félelemben tehetetlenné leszünk.

A szeretetben erőt kapunk a cselekvésre.

A félelemben ítélkezünk mások felett.

A szeretetben keressük az igazságot.

A félelemben bizalmatlanokká válunk.

A szeretetben könyörületet és megbocsátást keresünk.

A félelemben az elmúlást látjuk.

A szeretetben az életre tekintünk.

A félelemben bezárkózunk.

A szeretetben kitárulkozunk.”

(Sarah Moores Campbell)

Mindennapjaink problémáira válaszoljunk szeretettel.

Máthé Sándor: A törvényt be kell tölteni

2012. 06. 29.     A törvényt be kell tölteni     Máthé Sándor    

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné

tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását.

Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné

tegyem, hanem, hogy betöltsem azokat.” Mt 5,17



Jézus életszemlélete egy egészen új világot tár elénk. Ez egy olyan világ, amelyben Isten az Atya, akinek mi mindannyian gyermekei vagyunk, s így egymásnak testvérei. Ezt a viszonyt a szeretet kettős parancsa, törvénye határozza meg. Jézus nem akarta felforgatni a régi rendet, sőt igyekezett azt tiszteletben tartani és törvényeit nem érvénytelenné tenni, hanem betölteni.

Később rá kellett ébredjen, hogy nehéz, sok esetben lehetetlen a régit és újat egymással megbékíteni, s ettől a perctől kezdve azt hirdette, hogy az új világ részese csak az lehet, aki teljesen megtagadja régi énjét, és új emberként keresi üdvösségét, az Isten országát.

Mindig is gondot jelentett a törvények betöltése, a törvények érvényesítése. Minden közösség számára az egyik legnagyobb kihívás az új törvények megalkotása, valamint ezeknek alkalmazása. Sajnos a legtöbb esetben ez nem működik úgy, ahogy azt a törvény alkotói elképzelték, ahogy szerették volna.

Hogy önmagunkról is beszéljek, sajnos egyházunkra is jellemző, valahogy ránk is átragadt ez a fajta magatartás, ami törvényekhez való viszonyulást illeti. Van ugyan, sok munkával és viszonylag jól megalkotott Alaptörvényünk, vannak szabályzataink, de bizony nem minden esetben alkalmazzuk, nem minden esetben tartjuk be azoknak előírásait. Akkor hogy akarunk mi közösséget erősíteni, építeni, nem is beszélve arról, hogy Isten törvényeivel is hadilábon állunk. Isten törvényeit sem tiszteljük, nem töltjük be, nem alkalmazzuk a mindennapi életben?! Én attól tartok, hogy ha így folytatódik a “törvénytelenségek” sorozata közösségi életünkben, akkor az új Alaptörvénnyel és szabályzatokkal is ugyanazok maradnak gondjaink, bajaink, nyomorúságunk.

Könnyű másokat hibáztatni, de hadd tegyük a szívünkre kezünket és legyen bátorságunk elmondani azt, hogy bizony nem sokat tettünk azért, hogy a törvények, a saját magunk alkotta szabályok betöltésével vállaljuk a magunk részét a tennivalókból.

Jézus szavaival mondom: a törvényt be kell tölteni! A törvény mindenki számára legyen törvény! Csak így lesz rend, így teremthetjük meg a gyarapodás feltételeit.

Máthé Sándor: Sose ütni vissza

2012.05.25.     Sose ütni vissza     Máthé Sándor    

Amiről ma szólni szeretnék, azt kérdés formájában fogalmazom meg: Vajon feltétlenül szükséges-e megtorolnunk minden sérelmünket?

Jézus azt mondja: „Tudjátok, hogy megmondatott a régieknek, szemet szemért, fogat fogért, én pedig azt mondom nektek…” Van egy teljesen új lehetőség, egy járható út. Az új lehetőség az, hogy nem kell feltétlenül visszaütni. Erre általában csak azok képesek, akik már megtapasztalták, hogy ők is ütöttek valakin, és az nem ütött vissza. Aki már megtapasztalta azt, hogy Isten nem bottal közeledik hozzánk, hanem megbocsátással. Aki átélte azt, hogy Isten gazdag a megbocsátásban és a szeretetben, – az ilyen embert az Isten jósága töri meg és teszi képessé arra, hogy ő ugyanígy viselkedjék másokkal.

Amikor valaki a szíve mélyéig átéli, hogy Isten neki mi mindent bocsátott meg, ez felszabadítja őt arra, hogy olyan apró dolgokat, amivel naponta megbántják, vagy akár komolyabb sérelmet is, amivel valaki megbántotta, megbocsásson.

Ha Isten éltet, pünkösd ünnepén úrvacsorával élünk. Hogy akarunk az úrasztalához járulni? Úgy, hogy továbbra is hordozunk magunkban sérelmeket, amelyetől nem akarunk szabadulni? Vannak, akiknek ezek a kincsei: a sérelmek, a megaláztatások. Ezekre hivatkoznak, ezekkel hivalkodnak: én több ilyet kaptam, tehát én különb vagyok. Közben elviselhetetlenek, kibírhatatlanok a környezetük számára. Nincs bennük öröm, nem sugárzik belőlük semmi pozitívum.

Isten azt a képességet kínálja nekünk szüntelen, hogy tudjunk megbocsátani, hogy mindig ne vegyünk elégtételt, hanem azt hagyjuk Őreá, az igazságosan ítélőre. Aki rosszat mondott rólunk, arról jót mondjunk, aki átkozott, arra áldást mondjunk, aki kárt okozott nekünk, azért imádkozzunk, vagy éppen segítsük valami bajában. Ezt akkor is tegyük meg, ha bolondnak tart a világ. Így próbáljunk élni, hogy kevesebb legyen a bántás, az egymásnak okozott fájdalom.

„Mikor nagyokat ütnek rajtunk,

Milyen jó lenne nem ütni vissza

Se kézzel, se szóval,

Világítni a napvilággal,

Elaltatni az éjszakával,

Szólni a gyávaság szavával,

De sose ütni vissza.”

(József Attila)

Máthé Sándor: Imádság békességért

2012. 03. 21. Imádság békességért Máthé Sándor

Urunk! Felséges Isten! Gondviselő Atyánk!

Ha a világra tekintünk, csak küzdelmet látunk.

Mindenhol erőszak és nyomában szenvedés.

Népek háborúznak egymással.

Ölnek a békéért, legalábbis ezt mondják.

Nem értjük, Istenünk, hogy lehet ez.

Háborúznak a világgal.

Kifosztják, tönkreteszik teremtett világodat,

A gyors haszonért, meggazdagodásért.

Háborúznak önmagukkal:

Gyanakvással, félelemmel, magányosan,

Reménytelenül és céltalanul.

Hol van a te békéd, Istenünk?

Mit akarsz üzenni nekünk ma?

Amikor Jézus az ő békéjét ajánlotta,

a kereszttel nézett szembe,

Mégsem üres szavak ezek.

Ő beszélhetett békéről, békességről,

Mert ő mindenekkel megbékélt.

Megbékélt veled Uram, hisz akaratodat teljesíttette.

Megbékélt az emberrel, mert bármit is tettek vele,

Semmi sem tudta megölni benne a szeretetet.

Megbékélt önmagával, mert mindvégig hű maradt.

S ha átérezzük, azt, amit ő érzett, Istenünk,

Felfedezzük szereteted nagyságát, erejét,

És tudjuk, hogy úgy fogadsz el, amilyenek vagyunk.

Ez megnyugtat és békével tölti el szívünket.

Letehetjük a fegyvert.

Ma azokért imádkozunk, akik békességre vágynak.

Segíts, hogy békéd eszközeivé válhassunk,

Hogy általunk a Te békéd elérjen másokat is.

Közösséget, emberi kapcsolatokat építhessünk,

És építhessük a Te országodat,

Békét teremtve a Te nevedben.

Ámen.

Máthé Sándor: Többet birtokolni

2012. 02. 01. Többet birtokolni Máthé Sándor

„Óvakodjatok attól, hogy egyre többet akarjatok birtokolni, mert nem abban áll az élet, hogy az ember bővelkedik a vagyonban.” Elgondolkozom ezen a bibliai versen, s meglep, hogy mennyire modern, ma is aktuális kérdésekkel foglalkozik Jézus. A mai ember nem igen érti, legtöbbje el sem tudja fogadni azt, amiről Jézus beszél.

A mai emberek többsége szembeszáll ezzel a véleménnyel, mert azt valljuk, hogy az élet igenis abban áll, hogy legyen pénz, legyen vagyon, „legyen, amit aprítani a tejbe.” Mert minél több pénze van az embernek, annál inkább tud kedvére élni, úgy élni, hogy mások felfigyeljenek rá, és ha lehet, irigyeljék jólétét. Ez minden: bőség az ételben, italban, fényűzés az öltözködésben, a szükségletet messze felülmúló lakás és autó, és természetesen mindaz, ami a kényelmet, a nyugalmat biztosítja.

És ez még nem minden: az ilyen embernek sok „barátja” van, kiépítheti a megfelelő kapcsolatokat, összeköttetéseket és ily módon tekintélyt is szerez. Ha mégis bajba jutna, akkor éppen kapcsolatai révén megvan a protekció, a befolyásos ügyvéd, (ha kell több is) hogy megvédje, hogy „ártatlanságát” bizonyítsa.

Én sajnálom az ilyen embert, mert ha valakinek ennyiből áll az élet, akkor az elég nagy szegénységi bizonyítványt állít ki magáról. A nagyobbik baj az, hogy nem veszi észre: azzal, hogy egyre többet akar birtokolni, éppen attól fosztja meg magát, amit el akart érni: a nyugalomtól, a megelégedettségtől, a függetlenségtől. Hiszen aki egyre többet akar szerezni, az egy pillanatra sem állhat meg, állandóan „hajtania” kell, különben rögtön lemarad; folyton lesnie kell a befolyásosak szavát, kegyüket kell keresnie, simulnia kell hozzájuk; folyton rettegnie kell, mi lesz, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezte: ha hígul a pénz, ha egyre magasabbra szökkennek az árak, ha csődbe megy, ha kirabolják…

Aligha lehet ezt életnek nevezni, akármilyen csillogó legyen is kívülről. Mennyire igaza van Jézusnak, hogy nem abban áll az élet, hogy bőven van-e pénze az embernek! S ha ezt elfogadjuk, akkor érdemes megfogadni a tanácsát is: „Óvakodjatok attól, hogy egyre többet akarjatok birtokolni!”

Az egyik legismertebb példázat a gazdag ifjú története. Ő is az életet kereste, méghozzá az „örök életet”, ezért ment Jézushoz, akinek elmondja, hogy a parancsokat mind megtartja. Milyen hiányossága van még? – kérdezi ártatlanul. A további beszélgetésből úgy tűnik, hogy Jézus megkedveli őt, és azt mondja neki: „Menj, add el, amid van, és az így kapott pénzt oszd szét a szegények között!”

Az önzetlenség, a rászorulókat segítő magatartás vezet, Jézus szerint, az igazi élethez, s ezt sajátosan így fejezi ki: „Kifogyhatatlan mennyei kincshez fogtok jutni, amely soha nem megy tönkre, és amelyet soha senki nem képes elvenni tőletek.”

Erre a gazdagságra, ezekre a kincsekre akarja felhívni Jézus a figyelmünket, és mint lehetséges járható utat kínálja, amikor az igazi életről beszél.

A döntés a miénk! Éljünk a lehetőséggel!

Máthé Sándor: Boldog nép

2012. 01. 02. Boldog nép Máthé Sándor

Ilyenkor újév elején így köszöntjük egymást: boldog újévet! Sokszor mondjuk, mégsem sablonos, mert hiszem, hogy őszinte kívánság van benne. Valljuk meg, jól is esik. Szomorúak vagyunk, ha elmarad, különösen valaki olyan részéről, akitől nagyon vártuk.

A kérdésem az, hogy tudjuk-e mi van e kívánságban, egyszerűbben: mi a boldogság? Sokat írtak már, s bizonyára fognak még írni a boldogságról, és azt hisszük könnyű elmondani, hogy mi is az. Ám a boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ, ami nem látszik, amiről nem beszélünk, s amit nem is lehet elmondani.

Az ókori görögök szerint a boldogság olyan állapot, amelyben az ember felülemelkedik minden szenvedésen, a földi élet fáradtságán és gondján. Boldognak nevezték azokat, akik gondtalan, harmonikus életet éltek.

Seneca, az ókor nagy gondolkodója mondja: „Az a boldog, aki tudja, minek örüljön, aki boldogságát nem tette másoktól függővé, aki nem nyugtalankodik, aki bízik önmagában… Hát tanulj meg örülni! (…) Azt akarom, hogy sose légy szűkében a vidámságnak, hogy házadban mosoly fakadjon... Hidd el, az igazi boldogság komoly dolog… Amiről én beszélek, az a felszínröl nem látható, és bensődben derül... Szórd szét, ami csillog, az igazi jóra vesd tekinteted: örülj a magadénak. Az igazi jóra kockázat nélkül vágyódhatsz. Szeretnéd tudni, honnan ered? Ha szándékaid becsületesek, cselekedeteid helyesek, lelkiismereted nem zúgolódik, és megtagadod a véletlen ajándékait, akkor egyenes gerinccel járhatsz az úton, azon az úton, amit életnek nevezünk...”

„Boldog nép az, amelynek az ÚR az Istene! – mert annak jól megy sora. (Zsolt 144,15)

Így légy boldog te is, s menjen jól sorod az újesztendőben!

Máthé Sándor: A várakozás ideje

2011. 12. 04. A várakozás ideje Máthé Sándor

Napjainkban elég gyakran halljuk, hogy nincs időnk semmire. Ezzel ellentétben olyant is hallunk, hogy valamivel agyon kell ütni az időt. Milyen borzalmas kifejezés. Mindez azért van, mert nem tudunk értelmesen, hasznosan bánni a számunkra rendelt idővel.

Időt szentelni, áldozni valamire, vagy valakire, nem azonos az idő eltékozlásával.

Tudunk-e időt szentelni saját magunkra? Ilyenkor tudjuk észrevenni – a csendes pillanatokban – a jelentéktelennek tűnő, mégis fontos dolgokat, amelyek körülvesznek. Akkor érzed igazán az életet, amikor gyermekeid, unokáid körében, szeretteid, barátaid társaságban vagy.

Advent idején a sok külsőség, felhajtás mellett történnek belső lelki események, csodák is. Olyan ez az időszak, mint amikor fény derül, és megérezhetjük a nyugalom, a békesség áldását. Ott vagyunk otthon, ott érezzük jól magunkat, ahol fény és világosság van.

Egy kis humoros történet jut eszembe:

János részegen megy haza. Mikor kaput akar nyitni, észreveszi, hogy elveszítette a kulcsot. Tapogatózni kezd a sötétben, aztán odébb meglátja az utcai lámpa fényét, odamászik, és folytatja a keresést. Komája hazajövet látja Jánost, amint négykézláb a lámpa fényénél keresgél.

– Mi történt. János? Mit keresel?

– Hát az történt, édes komám, hogy elveszítettem a kapu kulcsát.

– Hát hol veszítetted el?

– Azt hiszem, hogy valahol ott odébb.

– De hát akkor miért itt keresed?

– Sze’, azért, mert csak itt van világosság.

Elveszítettünk valamit, vagy éppen valakit? Talán nem is tudjuk, hogy mit és hol, de milyen jó, hogy olyan időt élünk, amelyben világosság árad, a lélek világossága. Sőt, ennél több is van: az ígéret, hogy az adventi fényben megtalálhatsz sok mindent, amit elveszítettél, ami hiányzik életedből. Ezért szép az advent.