Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Emlékezzünk!

2013. 10. 23.	Emlékezzünk!	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Húsz-harminc szilaj csikót nem könnyű karámba terelni és féken tartani. Húsz-harminc, szabadsághoz szokott gyermeket nem könnyű az iskola falai között fegyelemre szoktatni. Szüleink elég szigorúak voltak, hiszen az életre, munkára neveltek, de a kötelező feladatok elvégzése után a miénk volt az egész határ, ahogyan mi láttuk: az egész világ! A szeptemberi iskolakezdéstől aztán minden évben vissza kellett szoknunk a falak közé, az iskola padjaiba. Minden tanár másképpen próbálta lekötni figyelmünket, mert bizony sokszor volt zaj, nevetgélés még órák közben is. Nagyszerű magyar tanárunk, Bedő Gyula bácsi nagyon jó módszert talált ki a csend megteremtésére: halkan elénekelt nekünk egy-egy olyan nótát, ami valahol talán találkozott a tantervvel, de az biztos, hogy abban nem volt benne. Egy életre megtanultuk a Krasznahorka büszke vára… kezdetű, akkor nagyon irredentának számító nótát, melynek hangulata, szövege és a Rákóczi név szívünkben-lelkünkben visszhangra talált. Az ilyen tanterven kívüli nótákkal, történetekkel rakta le bennünk, jó tanárunk, a hazafiság érzésének alapjait. Isten áldja érte! Napjainkban kevesen tudják felfogni, milyen bátorság kellett azokban az ötvenes években ahhoz, hogy valaki ilyen módon „nevelje” a rá bízott gyermekeket. A zsarnokság kegyetlen évei voltak, melyek megértéséhez Illyés Gyula versét kellene újra és újra elolvasnunk (Egy mondat a zsarnokságról). Tanárunk a szabadságát, esetleg az életét kockáztatta a mi igazra, szépre való nevelésünk érdekében. Ilyen „vétségekért” sokan végezték életüket a Duna-csatorna rettegett építő-táborában. Ezekkel a gyermekkori, homoródalmási emlékekkel, gondolatokkal próbálok emlékezni 1956. október 23-ra. Napjainkban sem könnyű tízezreket mozgósítani valamilyen jó cél érdekében. Azon a napon, sajtó, tévé, reklámok, mobil telefonok segítsége nélkül vonultak a szabadságra vágyó emberek százezrei Budapest utcáira. Mind hősök voltak, megérdemlik, hogy megálljunk egy pillanatra a nagy rohanásban és fejet hajtsunk emlékük előtt.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: A megkönnyezett cipó

2013. 09. 20.	A megkönnyezett cipó	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Kenyérboltban vagy sütödében járva néha jól esik beszívni a friss kenyér illatát. Igaz, hogy ezek a mai „bolti” kenyerek még illatukban is alig emlékeztetnek gyermekkorom édesanyám-sütötte kenyereire, de arra jók, hogy eszembe juttassanak egy-egy, a kenyérsütéshez kapcsolódó régi történetet. Édesanyánk számára a dagasztás, a kemence befűtése, a „bevetés”, kiszedés, a ke- nyerek „megverése” mind-mind nehéz munkát jelentett, de mi gyermekek valóságos ünnepet láttunk a kenyérsütésben. A kemence száján át látszó hatalmas lángok lenyűgöző látványt jelentettek, csodáltuk édesanyánk zsonglőri „mutatványát”, ahogy a dagasztó teknőből kiszakasztott kenyértésztát még a bevető lapát felé emelve is formázta, majd a lapátra helyezve betolta és egy gyors mozdulattal beejtette a kemencébe. A kenyerek mérés nélkül is majdnem tökéletesen egyformák voltak, így biztos nem volt véletlen, hogy az utolsóként bevetett „cipó” még félkenyérnyi nagyságú sem volt. A cipó számunkra különösen fontos volt, hiszen azt legkésőbb az aznapi ebédnél, de néha már tízóraira, zsíros-kenyér formájában megkóstolhattuk. A cipó után aztán a régebbi sütésből meghagyott kenyeret kellett elfogyasztani és csak azután kezdtük meg az első, akkorra már kissé keményebb újsütésű kenyeret. Ezt a szokást biztosan az a tény alakította ki, hogy a friss kenyérből sokkal több fogy! Történt egyszer, hogy kenyérsütés napján átlátogatott hozzánk az abásfalvi lelkész, Sükösd Pali bácsi, aki a maga száz-száztíz kilójával és délceg termetével bizony szinte félelmet keltett bennünk. Édesapámat kereste valamilyen egyházi ügyben, de ő éppen a faluban volt valakinél, így letelepedett, hogy megvárja. Édesanyám nagyon udvariasan eléje tette az asztalra a még meleg cipót, hozott a kamrából egy tál hideg tejfölt és még egy kis üveg mézet is. Micsoda meggondolatlanság! A nagy darab embernek hatalmas étvágya is volt, különösen mert az Abásfalváról  Homoród-almásra vezető utat a hegyen keresztül gyalog tette meg. Mi gyermekek csak távolról lestük, mind jobban elszomorodva, hogy vendégünk egyik szelet kenyeret a másik után szeli, mártogatja a tejfölbe és pillanatok alatt tünteti el. A „mi cipónk” utolsó darabját aztán mézzel fogyasztotta el. A könnyünk is kicsordult, annyira el voltunk keseredve. Szerencsénkre előkerült édesapánk, Pali bácsi rövidesen távozott és nem maradt ebédre! Hiába mondta Édesanyánk, hogy az embernek örülnie kell, ha másnak adhat valamit és hogy „jobb adni, mint kapni”, csak akkor vigasztalódtunk meg amikor ebédhez ülve, az asztalon egy nagy friss kenyeret láttunk az asztalon.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Varázslat

2013. 07. 24.	Varázslat	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Kora délelőtt a Széll Kálmán téri végállomáson szálltam fel a 4-es villamosra. Fagyosszentekhez méltó nedves, hideg idő volt. Nem esett, de a budai dombokat köd vagy alacsonyan szálló felhők takarták. Még nem volt csúcsforgalom, de azért az ülőhelyek gyorsan megteltek, néhányunknak már csak álló hely jutott. A zord időjárás az arcokon is visszatükröződött. „Tessék vigyázni, az ajtók záródnak”–szólt a hangosbemondó és indulás után hozzátette: „a Széna tér következik”. Közvetlenül mellettem két jól öltözött, középkorú, de határozottan csinos nő beszélgetett. Akaratlanul is meghallottam egyikük felháborodott, szinte kétségbeesett szavait. Szörnyű helyzetben vagyok, mondta, nem tudom mit tegyek, naponta kávézni, ebédelni hív és félek, hogy ha következetesen visszautasítom, előbb-utóbb kirúg és hol találok ilyen állást az én koromban…Beljebb húzódtak a kocsiban, soha nem fogom megtudni kapott-e jó tanácsot a feltehetőleg főnöki zaklatás elkerülésére. A legközelebbi széken nagyon borostás arcú idős férfi ült. Hajléktalan ember lehetett és gondterhelt arccal talán azt számolgatta, mennyi pénzt kaphat a kezében szorongatott szatyrok tartalmáért, az összelapított sörös dobozokért és az üres boros üvegekért. A mögötte levő széken bevásárlásból haza felé tartó nénike ült elég nehéznek látszó kosárral, ő talán azon tűnődött, hogy mit fog főzni a piaci alapanyagokból, vagy hogy meddig fogja bírni egyedül intézni dolgait. Érdekes, állapítottam meg, körülnézve egyetlen vidám arcot sem látok, még a kissé távolabb álló és halkan beszélő fiatal pár is, a gesztusaikból ítélve, veszekedett. Igen, sok a fáradt, gondterhelt, elkeseredettnek tűnő ember, és nem csak az időjárás a hibás... Mielőtt elmélyedhettem volna nem túl vidám gondolataimban, a hangszóró jelezte, hogy a Széna téren vagyunk. Kiszállás, beszállás majd  bemondták a következő megálló nevét. Gyorsan oda is értünk és kaptuk az újabb tájékoztatást: „Mechwart liget. Az ajtók a bal oldalon nyílnak.” Az egyébként nagyon is hasznos információk most zavarólag hatottak, talán még bosszantották is a többnyire magukba zárkózott  utasokat. Ekkor az unalmas csendet egy gyermekhang törte meg: „Mehvajt jiget, az ajtók a baj ojdajon nyíjnak....ugye mi nem szájjunk je itt mama ? Mi csak az Oktogonnáj szájjunk je!” A szép tagoltan beszélő kisfiú biztosan a Széna téren szállt fel a nagymamájával és első megszólalása után, a bemondót megelőzve jött a felhívása is : „Tessék vigyázni, az ajtók zájódnak!” Tündér röppent át a villamoson, varázspálcája a gyermekhang volt, mely egyszerre mosolyra késztette a sok fáradt arcú embert. A tekintetek a hang felé fordultak, a nagymama büszkén megsimogatta a kisfiú arcát, a két „kihallgatott” hölgy ugyanúgy mosolygott mint a hajléktalan ember, a nehéz kosaras néni azt ismételgette „milyen édes, milyen édes”, és a veszekedő fiatalok is elhallgattak. Varázslat történt.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Heurékás napok

2013. 05. 21.	Heurékás napok	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Vannak hosszabb, rövidebb időszakok, néha csak egy-egy nap, amikor valódi testmagasságomtól függetlenül felülről nézem, szépnek látom, és legszívesebben keblemre ölelném az egész világot. Feledem a gondokat, lelkemet nyugalom és béke szállja meg, megértően mosolygok az emberek kicsinyességein, boldog életérzésemet szeretném világgá kürtölni. Ilyen örömöt érezhetett Arkhimédesz, aki Marcus Vitruvius Pollio római építész leírása szerint, a folyadékba merülő testre ható felhajtóerő meghatározási módjának felfedezése után örvendezve ugrott ki a kádból és heurékát kiabálva hirdette, hogy megtalálta egy nehéz feladat megoldását (görögül heuréka = megtaláltam). Én is heurékát kiáltanék, amikor úgy érzem, hogy megtaláltam a hétköznapi gondok fölé emelkedéshez szükséges bölcsességet. Az ilyen hangulatú időszakot nevezem heurékás napoknak. Ilyenkor nincs zord idő, csak a földeket szépen áztató eső. Ilyenkor nem zavar a szomszéd kutya ugatása, hiszen csak a házőrzői kötelességét teljesíti. Ilyenkor nyugodtan várom a késő buszt vagy vonatot, és reménykedek, hogy nem történt valami baleset. Ilyenkor, ha unokám átszáguld a szobán, leteszem az éppen olvasott újságot vagy könyvet a kezemből és a dübörgést meg sem hallva csodálom, hogy milyen szép magasra emeli a térdét. Ilyenkor imával kezdem és imával zárom a napot. Hálát adok az Istennek a legcsodálatosabb ajándékáért, az életért, nem csak az enyémért, hanem a gyermekeim és unokám életéért is. Bizakodó lélekkel kérem, hogy segítse mag családomat, egyházamat, nemzetemet. A hit, hogy kéréseim meghallgatásra találnak, erőt ad, a hála érzése nemesít. Ilyenkor régi terveket porolok le és újakat szövögetek, hiszen erősnek, majdnem fiatalnak érzem magam, telve reménnyel, hogy képes leszek meg is valósítani azokat. A remény bearanyozza a hétköznapokat. Ilyenkor megválaszolom leveleimet, érdeklődéssel, szeretettel keresem a kapcsolatot rokonaimmal, barátaimmal. Szerencsésnek érzem magam, hogy nagyon sok embert szerethetek és vallom, hogy „a szeretet soha el nem fogy”. Heurékás napjaimon őszintén és önzetlenül kérem az Istent, adjon sok heurékás napot minden jó embernek.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Amőbás napok

2013. 04. 21.	Amőbás napok	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Vannak hosszabb, rövidebb időszakok, amikor értelmetlennek látom az életem. Olajfoltnak képzelem magam egy folyó felszínén, amit céltalanul visz az ár. Gyakorlatilag egy síkban élek, nincs mélység, nincs magasság, ezért amőbás napoknak nevezem az ilyen napokat. Természetesen az ilyenkor készített leltár is lehangoló. Minden nap feladok valamit régi önmagamból. Változik az életmódom, lefaragok önként, vagy kényszerűségből a vágyaimból. A rossz szokásaim elhagyását természetesen nem sajnálom, nem hiányzik például a dohányzás. A sózott-borsozott kövérségek, egy ropogósra sütött csülök és még rengeteg, egészségtelennek nevezett ételféleség azonban most is jól esne, de jóakaróim tanácsára hallgatva étrendemből kihagytam. Nincs, főleg lelki erőm a reggeli tornáimhoz, pedig érzem, hogy gyengülök és a rendszeres testmozgásra nagy szükségem lenne. Nem hiányoznak a szakmai kihívások, nem hiányzik a munka. Nem álmodozom elmaradt szép utazásokról, vagy régen látott vidékek újbóli bejárásáról. Nincs erőm, kedvem eleget tenni megtisztelő meghívásoknak. Nincs erőm, kedvem tartani a kapcsolatot azokkal, akiket szeretek, testvéreimmel, barátaimmal. Nem járok templomba, nem keresem a találkozást Istenemmel sem. Nincs bennem hit? Nem látok kiutat ebből a helyzetből. Nincs bennem remény? Nem irányulnak felém szeretet sugarak, de ha mégis, azokat nem tudom befogadni és nem tudom viszonozni. Nincs bennem szeretet? Mindenről lemondtam, mindent feladtam, itt állok üresen, se hit, se remény, se szeretet. Ha „szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint zengő érc vagy pengő cimbalom”.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Büszkeség

2013. 03. 21.	Büszkeség	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Valamikor a nyolcvanas években mondta nekem egy román ismerősöm, hogy „ti magyarok túl büszkék vagytok”. Nem tudta, vagy nem akarta megmagyarázni, hogy pontosan mire gondol, mit ért ezen a büszkeségen, de a hangsúly, ahogyan kiejtette, mindenképpen rosszalló véleményt fejezett ki. Tény, hogy a büszkeség, amennyiben csak „magasan hordott orrot”, vagy alaptalan kivagyiságot jelent, nem vonzó tulajdonság, sőt inkább visszataszító. Természetesen vannak közöttünk is ilyen emberek, akárcsak a más nemzetiségűek között, de ismerősöm nem ezekre gondolva fejezte ki általánosító véleményét. Megpróbáltam áttekinteni, hogy mint magyarok mire lehetünk és vagyunk is büszkék és elgondolkodtam, hogy a büszkeség érzése hogyan válhat mások által érzékelhető tulajdonsággá? Megállapítottam, hogy hála Istennek, nagyon sok mindenre lehetünk büszkék. Büszkék lehetünk történelmünkre és arra, hogy „..annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.” Büszkék lehetünk őseink haza- és szabadságszeretetére, szabadságharcainkra, forradalmainkra és azok hőseire, mártírjaira. Büszkék lehetünk csodálatos, egyedi nyelvünkre, annak jeles művelőire, íróinkra, költőinkre. Büszkék lehetünk művészeinkre, tudósainkra. Ez a messze nem teljes felsorolás azt mutatja, hogy van alapja egy egészséges nemzeti büszkeség kialakulásának bennünk. A gyors önvizsgálat után megpróbáltam magam a román ismerősöm helyébe képzelni. Mit láthatott, mit hallhatott, mit tanulhatott rólunk, magyarokról? Láthatta változatos, gyönyörű népviseletünket, melynek viselete eleve büszke testtartást igényel. Láthatta méltóságteljes néptáncainkat a verbunkostól vagy bármely férfitáncunktól a páros táncainkon, például a széki lassún és csárdáson át a társastáncig, az előbb felsoroltakból kifejlesztett palotásig. Bizony ezeket büszkén járják mindenütt, ahol magyarok élnek. Bár ezek csak külsőségek, de egy idegen magyarság képének kialakításához biztos hozzájárultak. Nyelvünket, így annak szépségét nem ismerte, de olyan véleményt, hogy a magyar az ördög nyelve, majdnem biztos, hogy hallott. Történelmünkről jóformán csak hazugságokat tanulhatott. Azt hiszem, amikor erre a megállapításra jutottam, tulajdonképpen megtaláltam a választ román ismerősöm kijelentésére. A kulcsszó a hazugság. Tanulmányai alapján kegyetlen hódítóknak, aztán elnyomóknak, kizsákmányolóknak és mindenekfölött sovinisztáknak tartja őseinket, Románia megcsonkítására készülőknek minket. A rengeteg negatív ismerete ellenére azt látja, hogy mi egyenes gerinccel, emelt fővel járunk az ő földjükön. Az egyenes gerinc vált nála a büszkeség jelképévé és hazug ismeretei adták az általa érdemtelen büszkeségnek kijáró ellenszenvet. Rajtunk és az utánunk jövő generáción is múlik, hogy a huszonegyedik század első felében tudunk-e úgy élni és úgy cselekedni, hogy utódaink ránk is büszkék lehessenek majd és a román ismerősöm utódaiban, a jobb megismerés hatására csökkenjen a büszkeségünk miatti ellenszenv.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Sorsok

2013. 02. 18.	Sorsok	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Bille bácsi hadirokkant volt, nem tudom, hol és miként veszítette el, de térdből hiányzott mindkét lába. Az ezerkilencszáznegyvenes években még nem voltak művégtagok, legalábbis Homoródalmásra nem jutottak el. Így aztán házi faragású lábakat használt, melyeknek felső vége kehelyszerűen volt kiképezve, ahová beleillettek a szíjjakkal odaerősített csonka lábrészek. Ezekkel és két bot segítségével házon és udvaron belül tűrhetően tudott járni. Mezei munkát természetesen nem tudott végezni, de megtanult hajat vágni és borbélyként megkereste a kenyérre valót. Én mint kis gyermek 1949-ben kerestem fel először Bille bácsit, hogy az első osztályt szép frizurával kezdhessem. A továbbiakban aztán nem nagy lelkesedéssel jártunk hajat vágatni, mert kézi hajvágó „gépe” néha jól meghúzta a hajunkat, ami bizony elég fájdalmas volt. Sírni pedig tilos volt és nem is mertünk, hiszen Bille bácsi a Falu mezején lévő szénégető kemencék nagy fekete, kormos gödreiben lakó „Szottyal” ijesztgetett, ami vagy aki egyenesen a borbélynál síró gyermekekre vadászó szörny volt! A hajhúzó, Szottyal ijesztgető Bille bácsira mégis, mint egy jókedélyű, sokat mesélő, kedves emberre emlékszem. Oscar Pistorius a délafrikai Johannesburgban született 1986-ban. Tizenegy hónapos korában születési rendellenességek miatt mindkét lábszárát amputálták. Ennek ellenére gyermekkorától sportolt és 17 évesen már atlétikai versenyeken indult. Karbonszálas művégtagjai ugyanolyan mozgást tesznek lehetővé viselőjének, mint egy természetes láb. Ezeknek a műlábaknak és természetesen kitartó munkájának köszönhetően ma már hatszoros paralimpiai bajnok és az olimpiák történetének első művégtagokkal versenyző atlétája. A londoni plimpián 400 méteren elődöntőt, míg a délafrikai váltóval döntőt futott és lett nyolcadik. Két, egymástól időben és földrajzilag is távol megélt élet. Két sors. Bille bácsi becsületben megőszülve, falujában köztiszteletnek örvendve fejezte be életét. Oscar Pistorius eljutott a népszerűség csúcsára, de még nem tudni hogyan végzi. Jelenleg (2013 februárjának közepén) barátnője megölésének vádjával előzetes letartóztatásban van…

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: A tél arcai

2013. 01. 19.	A tél arcai	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Mi jut eszünkbe, amikor a télről beszélünk? A legtöbben a gyermekkorunk hideg, havas, de játékosan szép teleire emlékezünk a legszívesebben. Szinte látom a frissen hullott, jól tapadó hóból épített „igazi” hóembereinket, szén szemekkel, murok (azaz sárgarépa) orral, seprű kézzel és fejükön a rossz fazék-kalappal. Minden szabad időnket az udvaron vagy a kerti szánkó pályán töltöttük volna, a szülői tekintély és erély is csak nehezen tudott a házba kényszeríteni. Estefelé aztán piros arccal, orral és fülekkel és átázott bakancsokkal kerültünk a lakásba, ahol édesanyánk szeretetteljes szigorral próbálta elejét venni a megfázás következményeinek. A majdnem fagyott lábujjaink vérkeringésének javítása érdekében lábunkat felváltva a már előkészített forró és hideg vizes tálba kellett mártanunk. Miközben egymás után átestünk a kezelés eme hagyományos formáján, egymás szavába vágva és egymást túlkiabálva meséltük napi élményeinket. Hangzavartól és nevetéstől volt hangos a lakás. Forró tea, vacsora és meleg vizes üvegekkel előmelegített ágyba bújás következett. Istenem, de rég volt… A szép emlékek mellett ilyenkor, januárban korom előre haladtával mind gyakrabban gondolok egy borzalmas télre, az 1943-as év januárjára, a 2. magyar hadsereg szenvedés- történetére. Trianon részleges korrekciójáért Magyarország kénytelen volt bekapcsolódni a Szovjetunió elleni háborúba. A 2. magyar hadsereget 1942 tele a Don jobb partján találja. Több mint ezer kilométerre az otthontól a -30 fokos hidegben 1943. január 12-én egy náluk jobban felszerelt hadsereg indított támadást ellenük. Az egyenlőtlen harc „eredménye” több mint 42000 elesett, vagy megfagyott magyar katona. Ez így csak statisztikai adat, de aki csak néhány percet szán a számok mögötti emberekre gondolni, az biztosan elmorzsol egy könnycseppet a szemében. Jussanak eszünkbe a hetven évvel ezelőtt szörnyű körülmények között meghalt hőseink. Mondjunk egy imát rájuk emlékezve és adjunk hálát az Istennek, hogy békében élhetünk.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Advent

2012. 12. 19.	Advent	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Majdnem mindenki tudja, hogy az advent szó magyarul eljövetelt, az adventus Domini kifejezés pedig az Úr eljövetelét jelenti. Az advent szó kimondásakor mégis többnyire egy időszakra, a karácsonyt megelőző negyedik vasárnaptól karácsonyig számított időszakra gondolunk. Erre is többnyire csak azért, mert a karácsonyfa alá kerülő ajándékok megvásárlása jár az eszünkben. Az egész életünket jellemző nagy rohanásban nincs időnk személyre szabott, örömet hozó ajándékok kitalálására, így aztán a jó ötleteket sokszor az anyagi lehetőségeinket meghaladó kiadásokkal próbáljuk helyettesíteni. Ez eleve elveszi az ajándékozás örömét anélkül, hogy garantálná a megajándékozott örömét. Így válik az adventi időszak egy békés ünnepvárás helyett a fokozott idegeskedés időszakává. Van egy ajánlatom a békés, szeretetteljes ünnepekre vágyók számára. Mielőtt meggyújtanák az adventi koszorú első gyertyáját, vegyenek kezükbe egy Arany János kötetet, és nyissák ki a Családi kör című vershez. A versbeli ház körüli este leírása nyugalmat áraszt, a házban zajló élet képe békét sugall, a lakástalan idegen befogadása akár bibliai példabeszéd is lehetne a felebaráti szeretet bemutatására. A vers többszöri figyelmes elolvasása megalapozza bennünk az igazi adventi hangulatot, és ha szívünkben nyugalom, lelkünkben béke és szeretet honol, akkor eszünkbe jut Jézus is, akinek a születését, eljövetelét várjuk. Az adventi koszorú gyertyái után a karácsonyfa gyertyáinak fényénél felszabadultan adhatunk hálát az Istennek, és boldogan énekelhetjük szeretteinkkel együtt, hogy Mennyből az angyal….

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Örök igazság

2012. 11. 16	Örök igazság	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Gyermekkoromat Homoródalmáson töltöttem. A papi kert nagy része gyümölcsös volt, de a sok fajta alma és szilvafa közötti területet kaszálták. A jó kerti fű majdnem egy egész télre biztosította Riska tehenünk széna-szükségletét. A szénacsinálás nem volt olyan egyszerű folyamat, mint azt egy hozzá nem értő gondolná. A lekaszált rendek tényleg úgy hevertek, mint a könyvben a sorok, de a füvet a gyorsabb száradás érdekében naponta kétszer-háromszor is meg kellett forgatni. Esténként, vagy ha eső közeledett, a száradó szénát gyorsan kis boglyákba raktuk és a zápor elvonultával vagy másnap reggel újra szétteregettük. Az egyszer könnyen, máskor sokat bajlódva megszárított szénát végül kis, fiókoknak nevezett boglyákba raktuk és becipeltük a kert aljában lévő csűrbe. Ez a behordás úgy történt, hogy édesapám egy-egy fiók alá bedugott két kihegyezett rudat, egymással szépen párhuzamosan, azokat megfogtuk, én elöl, édesapám hátul, és jelszóra megemelve, óvatosan, egyszerre lépve vittük, hogy a széna le ne boruljon a rudakról. Megfigyeltem, hogy édesapám úgy helyezte el a rudakat, hogy az ő felén rövidebb szárak maradtak, mint az én oldalamon. Így aztán a súly nagy részét ő cipelte, ami serdülőkori önérzetemet sértette és szóvá is tettem, hogy osszuk a súlyt igazságosabban. Édesapám csak mosolygott és egy általános igazságot tartalmazó mondással válaszolt. Rendben van ez így fiam, addig jó az embernek, amíg a dolgok nehezebb részét magára tudja vállalni. Ez év nyarán a fiam olyan telket vásárolt, amelynek több mint tíz éve nem igazán volt gazdája. A különböző bokrok, vadrózsák és őserdei liánok a telek nagy részét teljesen birtokba vették. Nehéz munka volt rendet teremteni, és a levágott ágakat, indákat óriási halomba hordtuk. Végül a telek üresebb részén tüzet raktunk, és többnyire vasvillával cipeltük a tűzre valót. Egy alkalommal a vasvillámmal felszúrt összegubancolódott ágmennyiséget nem tudtam kiemelni a kupacból. Ekkor oda jött a fiam, elkérte a villát és az egymásba kapaszkodó ágakat kiemelte a rakásból. Mosolyogva mondta: tudod édesapám valakitől azt tanultam, hogy jó, ha az ember magára tudja vállalni a dolgok nehezebb részét. A két eset között körülbelül hatvan év telt el, de a helyzetek különbözősége ellenére a mondás igazsága örök.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Mese és valóság

2012. 10. 20.     Mese és valóság     Lőrinczy Zsolt Bendegúz    

Messze-messze, valahol a Székelyföld szívében, Homoródalmás határában van egy szép nagy kerek-erdő. Úgy hívják, hogy Zengő-bongó erdő, mert ha a Hargita felől csak egy kis szellő támad, a bokrok és fák ágai megmozdulnak és leveleik olyan szépen zenélnek, hogy a világ legjobb szimfonikus zenekarai is irigykednek.

Így kezdem minden mesémet a Zengő-bongó erdőről és lakóiról az alig több mint két éves kis unokámnak. Rám csodálkozó szemeiben látom, hogy a falevelek mozgását utánozó ujjaimat figyelve, hisz ennek a zenének a létezésében. Azt természetesen nem tudhatja, hogy meghallásához nem fülekre, hanem lélekre van szükség.

Az én lelkemben dalolnak az almási papilakhoz tartozó kert – ma már nem létező − egres és ribizli bokrai, zenél a felejthetetlen ízű batul és aranypármen almafák és a hatalmas ősi diófák lombja. Képzeletben felsétálva a kert mögötti Gál hegy lövészárkok szabdalta kopasz tetejére, hallom a Nagymál és a Szármány fenyőfáinak hangját. Közben odahallatszik a falut átszelő Kis-Homoród és a távoli Vargyas vizének csilingelése és megszólalnak az Orbán Balázs barlanghoz vezető sziklafalak kőoszlopainak orgonasípjai. A csodálatos szimfónia végén megkondul a falu fölé emelkedő unitárius templomunk imára hívó nagy harangja.

Összekulcsolom kezem, és hálát adok Istenemnek, hogy képessé tett ennek a zenének a megértésére.

Segíts, Istenem, hogy egyszerű meséimmel hozzájárulhassak a hazaszeretet érzésének kialakításához Hunor Botondban, és akkor felnőttként ő is meg fogja hallani a szülőföld zenéjét.