2011. 05. 15. Pinocchio orra… és az összes többi Lázár Levente
Kislányommal rajzfilmet néztünk az egyik nap. Épp azon a részen csatlakoztam hozzá, amikor Pinocchio hazugsággal próbálta igazolni magát, vagyis azt a tényt, hogy miért is nem ment iskolába. Mindenki tudja, hogy a következménye az lett, hogy az orra egyre nagyobbra nőtt. A lányom nagyot nevetett, mikor a fészekben a madarak is megjelentek, sőt a fészekből kirepültek, s a levelek is lehulltak. Sajnos a hazugság csak burjánzik, gyarapodik, növekszik, elágazik és elszomorít.
Ha a gyermek hazudik és kiderül, megszidódik, elpirul az arca, lehajtja a fejét, és bocsánatot kér. Ahogy növekedik, egyre rafináltabbá válik, és igyekszik őszintébben hazudni. Egyre nehezebb rajtakapni, de még felsejlik a lelkiismeret időnkénti pírja az arcán. Ahogy felnőtté válik, profi módon igyekszik űzni a hazugság művészetét, egyre gyakorlottabban fonja meg a hazugság szálait, ami természetesen egyre csak nő, bonyolódik és elágazik. Nagy ügyességre, figyelemre, memóriára és hatalmas energiára van szükség, hogy magával cipelje saját hazugságait.
Van úgynevezett „szent” hazugság, amikor egy adott ügy megköveteli az igazságnak vagy az igazság egy részének az elrejtését. Amikor azt mondjuk, nem hazudott, csak nem mondott el mindent. Amikor egy adott információ hatalmat jelent, és csak akkor kerül napvilágra, amikor élni lehet vele. A káténk jutott eszembe: Kétféle bűnt ismerünk: cselekedeti bűn és mulasztási bűn. Cselekedeti bűn az, amikor valaki bármi rosszat cselekszik, a mulasztási bűn az, amikor valaki a jót halogatásból, részvétlenségből vagy hanyagságból megtenni elmulasztotta.
Egy jól ismert dal szövege szerint: Aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni, csalni csúnya dolog… Az a gond a hazugsággal, hogy közvetlen jó barátja, hű követője a lopásnak, a csalásnak, az irigységnek, és minél több gyűl belőlük, annál nagyobb lesz és egyre gyarapodik. Következménye, hogy megöli a lelket, elsorvasztja az érzéseket, embertelenné tesz, s attól kezdve az egyén csak saját magát látja és értékeli, senki mást.
Bárhogy is legyen, tény az, hogy fölösleges hazudni. Hazugságtól mentesen élni annyi, mint őszinte lenni és maradni. Mennyire egyszerű és ismerős, ugye? Mégis milyen nehéz betartani! Az őszinteség fele annyi energiába kerül, megóv a rákövetkező kusza utakból való kikeveredésből, segít kiegyenesedni, kapcsolatokat építeni, bizalmat találni… stb.
Érdemes odafigyelni saját magunkra. Gyakran észre sem vesszük és belebonyolódunk saját magunkba. Mennyi energiát fordíthatnánk jobb, egyszerűbb dolgokra, mint pl. az igazság. Lehet, nem tűnünk daliás hercegnek vagy hercegnőnek az igazság tükrében, de tény, hogy önmagunk lehetünk, egyenesek maradhatunk, és nem kell félnünk, hogy egyszer csak megnő az orrunk.
Ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, ne hazudj, ne légy irigy.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lázár Levente. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lázár Levente. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. május 17., kedd
2011. április 28., csütörtök
Lázár Levente: Ünnep
2011. 04. 27. Ünnep Lázár Levente
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
2011. április 27., szerda
Lázár Levente: Ünnep
2011.04.27. Ünnep Lázár Levente
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
2011. április 14., csütörtök
Lázár Levente: Áldás vagy átok?
2011. 04. 14. Áldás vagy átok? Lázár Levente
Azt hihetnénk, a legkönnyebb beszélni. Hiszen minden nap szavakat formálunk, gondolatokat közlünk, beszélgetünk. Nem nagy ügy. Aztán eljön egy pillanat, amikor levelet kellene írni, ki kellene állni, és emberek előtt kellene szónokolni. Kiderül, nem is olyan könnyű megfogalmazni egy épkézláb mondatot, szavakba formálni egy gondolatot. Számtalan összegyűrt papírfecni vagy számtalan kitörölt karakter és jön a dühöngés, önmarcangolás. Ha minderre azt mondjuk, hogy kellemetlen, akkor kiderül, hogy akkor lesz igazán kellemetlen, amikor valaki megzavarja, amúgyis küszködő gondolatmenetünket, és még kritizál is, sőt leteremt az igazság fanyar valójával. Akkor már nem kell gondolkodni, hogy összeálljon egy jó dörgedelmes káromkodás.
Megfigyeltem, szinte kötőszó manapság egy-egy káromkodásnak is beillő jelző. Az elektronikus üzenetküldés, a rövidített, helytelen szavak gyors kuszasága is csupa káromkodás. Nem is beszélve arról, amikor az a menő, ha valakinek van bátorsága mindebbe beleszőni még Istent is.
Nagy híre van a magyar káromkodásnak, az élbolyban foglal helyet a többi nyelvekkel egyetemben. Vajon miért? Miért könnyebb káromkodni, mint áldást mondani? Válaszként a Csillagok háborúja című film jut eszembe: mert a sötét oldal ösvényén járni mindig könnyebb.
Én is káromkodtam, egyszer emlegettem Istók nevét, de félreértették, és azóta is szégyellem magam. Aztán igyekeztem féken tartani a nyelvem, s végül szokásom lett nem káromkodni.
Szokás kérdése csupán, hogy átkot vagy áldást szól-e nyelvünk. Isten nevét ne káromold!
Azt hihetnénk, a legkönnyebb beszélni. Hiszen minden nap szavakat formálunk, gondolatokat közlünk, beszélgetünk. Nem nagy ügy. Aztán eljön egy pillanat, amikor levelet kellene írni, ki kellene állni, és emberek előtt kellene szónokolni. Kiderül, nem is olyan könnyű megfogalmazni egy épkézláb mondatot, szavakba formálni egy gondolatot. Számtalan összegyűrt papírfecni vagy számtalan kitörölt karakter és jön a dühöngés, önmarcangolás. Ha minderre azt mondjuk, hogy kellemetlen, akkor kiderül, hogy akkor lesz igazán kellemetlen, amikor valaki megzavarja, amúgyis küszködő gondolatmenetünket, és még kritizál is, sőt leteremt az igazság fanyar valójával. Akkor már nem kell gondolkodni, hogy összeálljon egy jó dörgedelmes káromkodás.
Megfigyeltem, szinte kötőszó manapság egy-egy káromkodásnak is beillő jelző. Az elektronikus üzenetküldés, a rövidített, helytelen szavak gyors kuszasága is csupa káromkodás. Nem is beszélve arról, amikor az a menő, ha valakinek van bátorsága mindebbe beleszőni még Istent is.
Nagy híre van a magyar káromkodásnak, az élbolyban foglal helyet a többi nyelvekkel egyetemben. Vajon miért? Miért könnyebb káromkodni, mint áldást mondani? Válaszként a Csillagok háborúja című film jut eszembe: mert a sötét oldal ösvényén járni mindig könnyebb.
Én is káromkodtam, egyszer emlegettem Istók nevét, de félreértették, és azóta is szégyellem magam. Aztán igyekeztem féken tartani a nyelvem, s végül szokásom lett nem káromkodni.
Szokás kérdése csupán, hogy átkot vagy áldást szól-e nyelvünk. Isten nevét ne káromold!
2011. április 11., hétfő
Lázár Levente: Szobrok
2011. 04. 11. Szobrok Lázár Levente
Biztos felemelő érzés volt Kolozsváron lenni, és a csodálatos Fadrusz-szobrot újból a helyén látni úgy, ahogy tündökölt egykor a huszadik század elején. Felemelő érzés a budapesti Hősök terén végignézni nagyjaink, királyaink során. Aztán vannak letaglaló alkotások is, amiket inkább nem is sorolok fel.
Bármilyen is legyen egy-egy alkotás, mindeniknek ugyanaz a célja: hogy alakba öntse, megnevezze, formába fogja azt a személyt, akit ábrázol. Mozdulatlanságba formál egy történelmi pillanatot.
Most képzeljük el mindezt egy élő, mozgó emberről. Meg van nevezve, át van formálva, meg van bélyegezve, és a mozdulatlanságra van kárhoztatva épp azáltal, hogy bálvány lett, szobor lett: beskatulyázták. Már meg sem merem említeni, amikor Istent öntjük szoborformába, amikor bálványa lesz mindennapjaink megdöbbenéseinek, embertelenségének és kiszolgáltatottságainknak.
Ne skatulyázzuk be magunkat, egymást! Ne helyezzük be a lelkészt a lelkészek fiókjába, a mérnököt a mérnökök fiókjába, a tanárt a tanárokéba, s így tovább egészen az Istenig. Istent se helyezzük be az Istent megillető fiókba, mert akkor szobor lesz belőle. S ki szeretne szobor lenni? Ki szeretné, ha Isten szobor lenne? – megfagyna a világ.
A Fadrusz-szobor sem csak szobor: történelem, magyarság, büszkeség, gyökér és gyümölcs, dombok és hegyek, nevek és történetek, és nem kevésbé egy eszme, minek neve Igazság.
Biztos felemelő érzés volt Kolozsváron lenni, és a csodálatos Fadrusz-szobrot újból a helyén látni úgy, ahogy tündökölt egykor a huszadik század elején. Felemelő érzés a budapesti Hősök terén végignézni nagyjaink, királyaink során. Aztán vannak letaglaló alkotások is, amiket inkább nem is sorolok fel.
Bármilyen is legyen egy-egy alkotás, mindeniknek ugyanaz a célja: hogy alakba öntse, megnevezze, formába fogja azt a személyt, akit ábrázol. Mozdulatlanságba formál egy történelmi pillanatot.
Most képzeljük el mindezt egy élő, mozgó emberről. Meg van nevezve, át van formálva, meg van bélyegezve, és a mozdulatlanságra van kárhoztatva épp azáltal, hogy bálvány lett, szobor lett: beskatulyázták. Már meg sem merem említeni, amikor Istent öntjük szoborformába, amikor bálványa lesz mindennapjaink megdöbbenéseinek, embertelenségének és kiszolgáltatottságainknak.
Ne skatulyázzuk be magunkat, egymást! Ne helyezzük be a lelkészt a lelkészek fiókjába, a mérnököt a mérnökök fiókjába, a tanárt a tanárokéba, s így tovább egészen az Istenig. Istent se helyezzük be az Istent megillető fiókba, mert akkor szobor lesz belőle. S ki szeretne szobor lenni? Ki szeretné, ha Isten szobor lenne? – megfagyna a világ.
A Fadrusz-szobor sem csak szobor: történelem, magyarság, büszkeség, gyökér és gyümölcs, dombok és hegyek, nevek és történetek, és nem kevésbé egy eszme, minek neve Igazság.
2011. április 9., szombat
Lázár Levente: Egy az Isten
2011. 04. 09. Egy az Isten Lázár Levente
Gyakran mondogatjuk, hogy bár különböző felekezethez tartozunk, mégis egy az Istenünk. Ezt a megállapítást érthetjük arra is, hogy igen, egy a magyarok Istene. Mi van akkor, ha ugyanezt a megállapítást halljuk egy más nyelvet beszélő, más néphez tartozó embertől is? Talán már nem is vallásról van szó, nem teológiai különbségek egyeztetéséről, sem pedig a magunk igazának a kiemeléséről.
Abban a megfogalmazásban, hogy bár különböző teológiát vallunk, de egy az Istenünk, az a nagy igazság rejlik, hogy bár nem vagyunk egyformák, mégis lehetnek azonos nemes, építő céljaink. Amikor nem a pénz az istenünk, mert nem parancsol akkor, amikor épp le akarnak kenyerezni. Amikor nem a hiúság, nem a gőg, nem a hatalomvágy irányítja döntéseinket, mert épp az lenne előnyös az előbbre jutáshoz. Amikor nem a cím, a tisztség a fontos, hanem az a parányi kis tett és odafigyelés, ami bár jelentéktelennek tűnik, mégis segíthet egy másik emberen. Igen, ilyenkor egy az Istenünk.
Azonos hitet vallani annyit jelent, mint azonos Istennek szolgálni. Azonos Istennek szolgálni annyi, mint megmaradni embernek mindig, minden körülményben. Megmaradni embernek, annyit jelent, mint hinni a jóban, az igazban és a szépben. Hinni a jóban, igazban annyit jelent, mint naivnak lenni, hinni a mesében. Itt a vége fuss el véle.
Egy az Isten, csak őt imádd.
Gyakran mondogatjuk, hogy bár különböző felekezethez tartozunk, mégis egy az Istenünk. Ezt a megállapítást érthetjük arra is, hogy igen, egy a magyarok Istene. Mi van akkor, ha ugyanezt a megállapítást halljuk egy más nyelvet beszélő, más néphez tartozó embertől is? Talán már nem is vallásról van szó, nem teológiai különbségek egyeztetéséről, sem pedig a magunk igazának a kiemeléséről.
Abban a megfogalmazásban, hogy bár különböző teológiát vallunk, de egy az Istenünk, az a nagy igazság rejlik, hogy bár nem vagyunk egyformák, mégis lehetnek azonos nemes, építő céljaink. Amikor nem a pénz az istenünk, mert nem parancsol akkor, amikor épp le akarnak kenyerezni. Amikor nem a hiúság, nem a gőg, nem a hatalomvágy irányítja döntéseinket, mert épp az lenne előnyös az előbbre jutáshoz. Amikor nem a cím, a tisztség a fontos, hanem az a parányi kis tett és odafigyelés, ami bár jelentéktelennek tűnik, mégis segíthet egy másik emberen. Igen, ilyenkor egy az Istenünk.
Azonos hitet vallani annyit jelent, mint azonos Istennek szolgálni. Azonos Istennek szolgálni annyi, mint megmaradni embernek mindig, minden körülményben. Megmaradni embernek, annyit jelent, mint hinni a jóban, az igazban és a szépben. Hinni a jóban, igazban annyit jelent, mint naivnak lenni, hinni a mesében. Itt a vége fuss el véle.
Egy az Isten, csak őt imádd.
2011. március 26., szombat
Lázár Levente: Hol a szabad akaratom?
2011. 03. 24. Hol a szabad akaratom? Lázár Levente
Órára készülődtem, sietve, mert a Buddhista központ kissé messze van lakásunktól, s késni nem szeretek. Az volt a házi feladatom, hogy jegyezzem le, amit gondolok a szabad akaratról. Már napokkal ezelőtt megírtam. Mielőtt kiléptem a házból, hangosan gondolkodtam: Nálam van a szabad akaratom?
Azóta is visszhangzik bennem ez a kérdés és újabb kérdéseket szült: Amit teszek, azt azért teszem-e, mert én így akarom? Amikor beszélek, és amit mondok azért hangzik-e el, mert én így akarom? Vagy netalán van valami sorsszerűség az események sorozatában? Van-e felelősségem a döntésekért, vagy tehetek, amit akarok, mert úgy is az lesz, amire predesztináltak?
Sok embertől hallottam, hogy nem szereti a munkáját, a mindennapi robotot, de vállalni kell, végezni kell, mert szükség van a munkahelyre, a fizetésre, élni kell valamiből. Ugyancsak sok embert hallottam beszélni, és érdekes, hogy többségük nem a saját véleményének ad hangot, hanem annak, amit az emberek épp hallani akarnak tőle, hiszen csak így lehet sikeres. Befolyásol az érdek, a világ, az elvárás, a kötelesség, a „muszáj”…
Nálam van a szabad akaratom?
Ha nálam lenne, talán választanék olyan munkát, ami tetszik, és amit teljes odaadással végezhetek. Ha nálam lenne, mindig kimondanám az igazságot, még akkor is, ha kellemetlen azt hallani. Ha nálam lenne, nem csapnám be embertársaimat, felelőtlenül elhallgattatva a lelkiismeretet. Ha nálam lenne, nem szőnék terveket, azért hogy valamit megszerezzek, annak égisze alatt, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ha nálam lenne, nem ígérnék olyat, amiről tudom, hogy nem adhatom meg.
Nálam van a szabad akaratom?... A lelkiismeretem?... A hitem?... Az emberségem?... A becsületem? Ne hagyd otthon, mert nélküle csak színház az életed és a maszk, amit hordasz, eltorzítja arcodat. Nem érdemes Jónásként dacolni a valósággal, igazi önmagaddal, mert kellemesebb a fa árnyékában pihenni, mint a cethal gyomrában kétségbeesetten kiutat keresni… Te döntesz, mit választasz?
Órára készülődtem, sietve, mert a Buddhista központ kissé messze van lakásunktól, s késni nem szeretek. Az volt a házi feladatom, hogy jegyezzem le, amit gondolok a szabad akaratról. Már napokkal ezelőtt megírtam. Mielőtt kiléptem a házból, hangosan gondolkodtam: Nálam van a szabad akaratom?
Azóta is visszhangzik bennem ez a kérdés és újabb kérdéseket szült: Amit teszek, azt azért teszem-e, mert én így akarom? Amikor beszélek, és amit mondok azért hangzik-e el, mert én így akarom? Vagy netalán van valami sorsszerűség az események sorozatában? Van-e felelősségem a döntésekért, vagy tehetek, amit akarok, mert úgy is az lesz, amire predesztináltak?
Sok embertől hallottam, hogy nem szereti a munkáját, a mindennapi robotot, de vállalni kell, végezni kell, mert szükség van a munkahelyre, a fizetésre, élni kell valamiből. Ugyancsak sok embert hallottam beszélni, és érdekes, hogy többségük nem a saját véleményének ad hangot, hanem annak, amit az emberek épp hallani akarnak tőle, hiszen csak így lehet sikeres. Befolyásol az érdek, a világ, az elvárás, a kötelesség, a „muszáj”…
Nálam van a szabad akaratom?
Ha nálam lenne, talán választanék olyan munkát, ami tetszik, és amit teljes odaadással végezhetek. Ha nálam lenne, mindig kimondanám az igazságot, még akkor is, ha kellemetlen azt hallani. Ha nálam lenne, nem csapnám be embertársaimat, felelőtlenül elhallgattatva a lelkiismeretet. Ha nálam lenne, nem szőnék terveket, azért hogy valamit megszerezzek, annak égisze alatt, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ha nálam lenne, nem ígérnék olyat, amiről tudom, hogy nem adhatom meg.
Nálam van a szabad akaratom?... A lelkiismeretem?... A hitem?... Az emberségem?... A becsületem? Ne hagyd otthon, mert nélküle csak színház az életed és a maszk, amit hordasz, eltorzítja arcodat. Nem érdemes Jónásként dacolni a valósággal, igazi önmagaddal, mert kellemesebb a fa árnyékában pihenni, mint a cethal gyomrában kétségbeesetten kiutat keresni… Te döntesz, mit választasz?
2011. március 17., csütörtök
Lázár Levente: Tévedni emberi dolog
2011. 03. 17. Tévedni emberi dolog Lázár Levente
Sokszor tévedünk. Megesik, hogy akaratlanul is úgy döntünk és cselekszünk, hogy az adott döntés, tett valakire nézve nem jó. Sőt, lehetetlen úgy dönteni és cselekedni, hogy az mindenkire nézve jó legyen. Mindezek ellenére vannak döntések, amikor csupán csak pár emberre nézve tűnik rossznak a döntés, a többségnek tulajdonképpen jó.
Általában a kritika az, ami nem esik jól, de rávilágíthat a tévedésre. Ilyenkor szemébe mondjuk az embereknek téves nézőpontjaikat, és saját meglátásainkhoz igazítjuk véleményünket. Épp ezért az is megtörténhet, hogy a kritika maga téves, vagy a negatív kritikával egy adott nézőpont megsemmisítése, elnémítása a cél. Én inkább azt mondom, hogy minden különösnek tűnő döntés, tulajdonképpen másként gondolkodást jelent, amikor valaki nemcsak magát látja az adott helyzetben, hanem felülről, kívülről nézve átlátja az egészet. Mert sokan vannak, akik átlátnak a szitán. Egyesek szemében a másként gondolkodó ember téved. Ezért igyekeznek elnémítani, hangját hallhatatlanná tenni.
Arra gondoltam, így tévedett egykor Jézus, mert ő nem a törvényt akarta eltörölni, hanem csak betartani. Nagyon sok embert érintett mindaz, amit ő tanított. Tévedett volna világnézetével, Istenről alkotott üzenetével? Bizonyára, mert nem sok jót tett azoknak, akik anyagi és hatalmi javaikat féltették, ezért hibásnak titulálták és keresztfán végezte.
Később egyházi érdekeket sértett Giordano Bruno azzal a kijelentésével, hogy a kor kezdetleges optikai eszközeivel is jól látható csillagok tulajdonképpen távoli Napok, körülöttük ugyanígy bolygók keringhetnek, s azokon a földihez hasonló élet lehetséges. Tévedett? Az akkori kor és életfelfogás szemében igen, hiszen máglyán végezte.
Dávid Ferenc, az unitárius egyház megalapítója is végigjárta a reformáció útját, s mire megértette a tiszta Jézusi kereszténység alapigazságait, sokan ellene fordultak. Tévedett? Meglehet, mert a többség úgy látta jónak, hogy Déva várába zárják és hagyják a már beteg embert elszigetelten meghalni.
Az 1848-as szabadságharc is azért volt harc, mert sokan úgy gondolták, hogy a szabadság utáni vágy is tévedés, hogy egy nemzetnek ehhez hasonló jogok nem járnak, hiszen akkor élhetnének békében, és nem lehetne őket kizsákmányolni. Akik életüket adták érte, tévedtek?
Tévedni emberi dolog, s én szeretem a tévedéseket, mert úgy tartom, hogy saját hibájából tanul igazán az ember. Szeretem a tévedéseket, mert azt jelenti, folyamatosan tanulok. Szeretem a tévedéseket, mert azt jelenti, így nem tokosodom be egy adott, szűk látókörű világnézetbe és sodródom a történésekkel, hanem van hajlamom és képességem a különbségek meglátására. Szeretem a tévedéseket, mert azt jelenti, épp valami turpisságot leplezek le. Szeretem a tévedéseket, mert lehet, épp saját tévedésemet kell belátnom.
Minden tévedés mérlegel, egyensúlyba helyez önmagammal és a világgal szemben. A tévedés és annak beismerése csiszol, és előbb-utóbb emberré nevel. Tévedni emberi dolog, de isteni érzés…
Sokszor tévedünk. Megesik, hogy akaratlanul is úgy döntünk és cselekszünk, hogy az adott döntés, tett valakire nézve nem jó. Sőt, lehetetlen úgy dönteni és cselekedni, hogy az mindenkire nézve jó legyen. Mindezek ellenére vannak döntések, amikor csupán csak pár emberre nézve tűnik rossznak a döntés, a többségnek tulajdonképpen jó.
Általában a kritika az, ami nem esik jól, de rávilágíthat a tévedésre. Ilyenkor szemébe mondjuk az embereknek téves nézőpontjaikat, és saját meglátásainkhoz igazítjuk véleményünket. Épp ezért az is megtörténhet, hogy a kritika maga téves, vagy a negatív kritikával egy adott nézőpont megsemmisítése, elnémítása a cél. Én inkább azt mondom, hogy minden különösnek tűnő döntés, tulajdonképpen másként gondolkodást jelent, amikor valaki nemcsak magát látja az adott helyzetben, hanem felülről, kívülről nézve átlátja az egészet. Mert sokan vannak, akik átlátnak a szitán. Egyesek szemében a másként gondolkodó ember téved. Ezért igyekeznek elnémítani, hangját hallhatatlanná tenni.
Arra gondoltam, így tévedett egykor Jézus, mert ő nem a törvényt akarta eltörölni, hanem csak betartani. Nagyon sok embert érintett mindaz, amit ő tanított. Tévedett volna világnézetével, Istenről alkotott üzenetével? Bizonyára, mert nem sok jót tett azoknak, akik anyagi és hatalmi javaikat féltették, ezért hibásnak titulálták és keresztfán végezte.
Később egyházi érdekeket sértett Giordano Bruno azzal a kijelentésével, hogy a kor kezdetleges optikai eszközeivel is jól látható csillagok tulajdonképpen távoli Napok, körülöttük ugyanígy bolygók keringhetnek, s azokon a földihez hasonló élet lehetséges. Tévedett? Az akkori kor és életfelfogás szemében igen, hiszen máglyán végezte.
Dávid Ferenc, az unitárius egyház megalapítója is végigjárta a reformáció útját, s mire megértette a tiszta Jézusi kereszténység alapigazságait, sokan ellene fordultak. Tévedett? Meglehet, mert a többség úgy látta jónak, hogy Déva várába zárják és hagyják a már beteg embert elszigetelten meghalni.
Az 1848-as szabadságharc is azért volt harc, mert sokan úgy gondolták, hogy a szabadság utáni vágy is tévedés, hogy egy nemzetnek ehhez hasonló jogok nem járnak, hiszen akkor élhetnének békében, és nem lehetne őket kizsákmányolni. Akik életüket adták érte, tévedtek?
Tévedni emberi dolog, s én szeretem a tévedéseket, mert úgy tartom, hogy saját hibájából tanul igazán az ember. Szeretem a tévedéseket, mert azt jelenti, folyamatosan tanulok. Szeretem a tévedéseket, mert azt jelenti, így nem tokosodom be egy adott, szűk látókörű világnézetbe és sodródom a történésekkel, hanem van hajlamom és képességem a különbségek meglátására. Szeretem a tévedéseket, mert azt jelenti, épp valami turpisságot leplezek le. Szeretem a tévedéseket, mert lehet, épp saját tévedésemet kell belátnom.
Minden tévedés mérlegel, egyensúlyba helyez önmagammal és a világgal szemben. A tévedés és annak beismerése csiszol, és előbb-utóbb emberré nevel. Tévedni emberi dolog, de isteni érzés…
2011. március 10., csütörtök
Lázár Levente: Hogy is van ez? Én lennék a hibás?
2011. 03. 10. Hogy is van ez? Én lennék a hibás? Lázár Levente
Nagyon sok alkalom kínálkozik nap mint nap szembenézni, mérlegelni saját kudarcainkat vagy épp győzelmeinket. Van, amikor az az érzésünk, még az égiek is ellenünk fordultak, bármennyire próbáljuk, nem sikerül a remélt eredmény. Az „Én” mindent megtett a siker érdekében, mégis kudarc az osztályrésze. Mindezek után nagyon lehangoló, önmarcangoló időszak következik, amikor ingerlékenyek, sértődékenyek vagyunk, amikor frusztráltakká válunk, és nem találjuk a visszavezető utat az oly sokra tartott önbizalmunkhoz – ejha, ez az „Én”-centrikus világ.
Aztán elég egy kis sikerélmény, újból elemünkben vagyunk, mintha nem is létezett volna semmilyen sikertelenség s kudarc, újból teljes erőbedobással akár a világot is meg tudnánk váltani. Egyetlen siker több kudarc fölött győzedelmeskedik, valósággal elfeledteti azokat. Újabb sikereket generál, és van úgy, hogy szinte magától jóra fordul minden. Erre jön a mesebeli biztatás is: jó tett helyébe jót várj.
A minap belenéztem a különböző hírportálok megjelent írásaiba, és a hozzászólásokat is elolvastam. Lehangoló, hogy sok kioktató, lekicsinylő vélemény van, és csupán egy pár elismerés. Valósággal hemzseg a kritika, a „képtelen” támadás. A névtelenségbe burkolózva, eleméből kivetkőzve csattannak a pikáns poénok, a sorozatos ítélkezések. Mégis vannak folyamatosa olyan cikkek, hírek, irományok, amelyek vállalják a megmérettetést, mert tudják: a sikertelenség is jó valamire, mégpedig arra, hogy csiszoljon, formáljon, ránk mosolyogtassa a sarkon túli sikert.
Értem én azt is, hogy sokszor kegyetlen a világ és fanyar az igazság, hogy nincs idő és hely az udvariaskodásra, menni kell „előre”, nyomulni kell, fitogtatni az ítélőképességünket, sokirányú tudásunkat. Nincs idő körültekinteni, mert csak így maradhatunk a figyelem középpontjában. S végül mégis nagy az üresség, mert csak a döbbenet van, ha a mélyponton eszünkbe jut gyermekkorunk imája: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem...”
Akkor még hittünk a mesékben, a szépségben, a varázslatban. Ma már sokszor fanyar az „igazság” íze, de tudni kell: csak annyira kegyetlen és fanyar, amennyire mi akarjuk, hogy az legyen. Mennyire kegyetlen a te életed? Mennyire érzed igazságtalannak a mindennapok történéseit? Gondoltál-e arra a változatra, hogy mindezért csakis te magad vagy a felelős? Olyan sokszor gondolunk saját magunkra, csak amikor bajban vagyunk, jut eszünkbe más is: a „Te”, az „Ő”, de sajnos az is csak azért, hogy oka lehessen a saját nyomorúságunknak. Azt nem árt mindannyiunknak tudni, amit eleink figyelmeztetésként hagytak ránk. Bármi is történik velünk, azért csakis saját magunkat okolhatjuk: Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett/Tiszta tükörként fog visszamosolygani rád. (Vörösmarty Mihály, Emlékkönyvbe, 1839. május 9. előtt)
Én hiszek a mesében, a szépségben, a varázslatban, hiszem, hogy tudunk egymással jók is lenni, egymásról jót feltételezni, egymásról jó véleménnyel lenni. Tehát köszönjük a kritikát, a hozzászólásokat! Köszönjük, hogy vannak, akik elolvassák ezeket az irományokat és értékelik, ha nem is a leírt gondolatokat, de legalább az életet. Én továbbra is igyekszem: mosolyogni, elgondolkodni és örvendeni a mának, hiszen így mosolyt, gondolatokat és örömet remélhetek… Szép napot mindenkinek!
Nagyon sok alkalom kínálkozik nap mint nap szembenézni, mérlegelni saját kudarcainkat vagy épp győzelmeinket. Van, amikor az az érzésünk, még az égiek is ellenünk fordultak, bármennyire próbáljuk, nem sikerül a remélt eredmény. Az „Én” mindent megtett a siker érdekében, mégis kudarc az osztályrésze. Mindezek után nagyon lehangoló, önmarcangoló időszak következik, amikor ingerlékenyek, sértődékenyek vagyunk, amikor frusztráltakká válunk, és nem találjuk a visszavezető utat az oly sokra tartott önbizalmunkhoz – ejha, ez az „Én”-centrikus világ.
Aztán elég egy kis sikerélmény, újból elemünkben vagyunk, mintha nem is létezett volna semmilyen sikertelenség s kudarc, újból teljes erőbedobással akár a világot is meg tudnánk váltani. Egyetlen siker több kudarc fölött győzedelmeskedik, valósággal elfeledteti azokat. Újabb sikereket generál, és van úgy, hogy szinte magától jóra fordul minden. Erre jön a mesebeli biztatás is: jó tett helyébe jót várj.
A minap belenéztem a különböző hírportálok megjelent írásaiba, és a hozzászólásokat is elolvastam. Lehangoló, hogy sok kioktató, lekicsinylő vélemény van, és csupán egy pár elismerés. Valósággal hemzseg a kritika, a „képtelen” támadás. A névtelenségbe burkolózva, eleméből kivetkőzve csattannak a pikáns poénok, a sorozatos ítélkezések. Mégis vannak folyamatosa olyan cikkek, hírek, irományok, amelyek vállalják a megmérettetést, mert tudják: a sikertelenség is jó valamire, mégpedig arra, hogy csiszoljon, formáljon, ránk mosolyogtassa a sarkon túli sikert.
Értem én azt is, hogy sokszor kegyetlen a világ és fanyar az igazság, hogy nincs idő és hely az udvariaskodásra, menni kell „előre”, nyomulni kell, fitogtatni az ítélőképességünket, sokirányú tudásunkat. Nincs idő körültekinteni, mert csak így maradhatunk a figyelem középpontjában. S végül mégis nagy az üresség, mert csak a döbbenet van, ha a mélyponton eszünkbe jut gyermekkorunk imája: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem...”
Akkor még hittünk a mesékben, a szépségben, a varázslatban. Ma már sokszor fanyar az „igazság” íze, de tudni kell: csak annyira kegyetlen és fanyar, amennyire mi akarjuk, hogy az legyen. Mennyire kegyetlen a te életed? Mennyire érzed igazságtalannak a mindennapok történéseit? Gondoltál-e arra a változatra, hogy mindezért csakis te magad vagy a felelős? Olyan sokszor gondolunk saját magunkra, csak amikor bajban vagyunk, jut eszünkbe más is: a „Te”, az „Ő”, de sajnos az is csak azért, hogy oka lehessen a saját nyomorúságunknak. Azt nem árt mindannyiunknak tudni, amit eleink figyelmeztetésként hagytak ránk. Bármi is történik velünk, azért csakis saját magunkat okolhatjuk: Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett/Tiszta tükörként fog visszamosolygani rád. (Vörösmarty Mihály, Emlékkönyvbe, 1839. május 9. előtt)
Én hiszek a mesében, a szépségben, a varázslatban, hiszem, hogy tudunk egymással jók is lenni, egymásról jót feltételezni, egymásról jó véleménnyel lenni. Tehát köszönjük a kritikát, a hozzászólásokat! Köszönjük, hogy vannak, akik elolvassák ezeket az irományokat és értékelik, ha nem is a leírt gondolatokat, de legalább az életet. Én továbbra is igyekszem: mosolyogni, elgondolkodni és örvendeni a mának, hiszen így mosolyt, gondolatokat és örömet remélhetek… Szép napot mindenkinek!
2011. március 2., szerda
Lázár Levente: Láncok
2011. 03. 02. Láncok Lázár Levente
Sok mindenre jó a lánc. A gazdaember tudja igazán, el sem indul a szekérrel, ha nem lóg rajta a lánc. Sohasem lehet tudni, mit kell vele lekötni, mit hová kell vele kikötni, mit kell vele vontatni, de a legfontosabb, hogy mindig kéznél legyen.
Nemcsak a gazdaembernek, de az autósoknak is, főleg ilyenkor, télen, nagyon szükséges segítőeszköze. Abroncsra rakva bármilyen jeges, havas emelkedőn ki lehet vele autózni, nélküle csak kínlódás és a megcsúszás veszélye áll fenn.
Manapság viszont a láncok nemcsak hasznos eszközök, hanem lehetnek dísztárgyak is, főként, ha nyakba, bokára, csuklóra tesszük. Lehet belőle nyaklánc, bokalánc, karkötő aranyból, ezüstből, ékkővel vagy nélküle. Itt már nem a hasznosság a cél, hanem az ékesség. És van kutyalánc, bikalánc, állatkerti lánc, amikor épp a mozgásban korlátozunk egy-egy állatot, mert anélkül talán veszélyesek lehetnek. Mindenkinek jobb, ha ki vannak kötve – mármint jobb nekünk, embereknek, viszont senki nem kérdi az állatot, vajon neki mennyire jó ez? Lehetséges, épp azért veszélyes, mert lánc van rajta. Arról nem is beszélve, amikor emberekre kerül rá a rablánc…
Gandhit olvasva egy nagyon érdekes és elgondolkodtató kijelentése ragadta meg a figyelmemet: egy lánc csak annyira erős, amennyire erős egy láncszem benne. Láncszemek az emberi kapcsolatok is, összekötnek, lekötnek, vontatnak, bebiztosítanak, ékesítenek, leköteleznek… Viszont, ha egyetlen láncszem is gyengébb a kelleténél, elszakad…
Sok mindenre jó a lánc. A gazdaember tudja igazán, el sem indul a szekérrel, ha nem lóg rajta a lánc. Sohasem lehet tudni, mit kell vele lekötni, mit hová kell vele kikötni, mit kell vele vontatni, de a legfontosabb, hogy mindig kéznél legyen.
Nemcsak a gazdaembernek, de az autósoknak is, főleg ilyenkor, télen, nagyon szükséges segítőeszköze. Abroncsra rakva bármilyen jeges, havas emelkedőn ki lehet vele autózni, nélküle csak kínlódás és a megcsúszás veszélye áll fenn.
Manapság viszont a láncok nemcsak hasznos eszközök, hanem lehetnek dísztárgyak is, főként, ha nyakba, bokára, csuklóra tesszük. Lehet belőle nyaklánc, bokalánc, karkötő aranyból, ezüstből, ékkővel vagy nélküle. Itt már nem a hasznosság a cél, hanem az ékesség. És van kutyalánc, bikalánc, állatkerti lánc, amikor épp a mozgásban korlátozunk egy-egy állatot, mert anélkül talán veszélyesek lehetnek. Mindenkinek jobb, ha ki vannak kötve – mármint jobb nekünk, embereknek, viszont senki nem kérdi az állatot, vajon neki mennyire jó ez? Lehetséges, épp azért veszélyes, mert lánc van rajta. Arról nem is beszélve, amikor emberekre kerül rá a rablánc…
Gandhit olvasva egy nagyon érdekes és elgondolkodtató kijelentése ragadta meg a figyelmemet: egy lánc csak annyira erős, amennyire erős egy láncszem benne. Láncszemek az emberi kapcsolatok is, összekötnek, lekötnek, vontatnak, bebiztosítanak, ékesítenek, leköteleznek… Viszont, ha egyetlen láncszem is gyengébb a kelleténél, elszakad…
2011. február 22., kedd
Lázár LeventeTolerancia, de meddig?
2011. 02. 21. Tolerancia, de meddig? Lázár Levente
A tolerancia kézenfogva jár a türelemmel. A türelem tudomásom szerint egy emberi képesség, amiből egyeseknek több van, másoknak kevesebb. Úgy hiszem, hogy lehet fejleszteni és tudatosan tágítani a határát. Ezen munkálkodtam, és eltökélten gyakoroltam itt az új világban. Arra gondoltam, hogy milyen jól hasznát veszem majd ennek a gyakorlatnak, hiszen otthon is szükségem lesz a türelmemre. Persze nagyon örültem, hogy milyen türelmes vagyok.
A héten az egyik órán arról beszélt a tanár, hogy az embernek élete folyamán milyen kötődései vannak, és később ezeknek milyen szerepük van az életben. Nagyon tetszett a megközelítése, mert megerősítette eddigi tapasztalataimat, no meg új dolgokat is hallottam. Elhangzott az a mondat is, hogy az emberi lény első kötődése és első szeparációs élménye is az édesanyához kapcsolódik. Elég egyértelmű volt nekem, de jött egy kérdés.
– Nem lehetne ezt úgy fogalmazni az anya helyett, hogy azzal a személlyel, aki táplálja és neveli, mert ez így túl feminin!
Na ekkor dőltem hátra, és értettem meg, hogy a türelmemnek itt van a határa. Eddig tart az én toleranciám. Ám nem így a tanár! Tudomásul vette (nem is nyelt!) és az egészet hihetetlen nyugalommal újramagyarázta kb. egy nyolcéves gyerek felfogási szintjének megfelelően. Mindezt pedig az egész osztály türelmesen végighallgatta. Bennem inkább döbbent csend volt, mint türelem, de hát ez van.
Aztán gondolkodni kezdtem rajta. Végül is lehet élet anya nélkül, apa nélkül, lehet kötődés és leválás nélkül is. Ma már sok minden lehetséges. Csak az én „korlátoltságomban” azt nem tudom elképzelni, hogy az milyen élet, ha lehet életnek nevezni? Vegetáció?ű
Már újra arra a következtetésre jutottam, hogy hát nagyon sokat kell még tanuljunk… a tanártól!
A tolerancia kézenfogva jár a türelemmel. A türelem tudomásom szerint egy emberi képesség, amiből egyeseknek több van, másoknak kevesebb. Úgy hiszem, hogy lehet fejleszteni és tudatosan tágítani a határát. Ezen munkálkodtam, és eltökélten gyakoroltam itt az új világban. Arra gondoltam, hogy milyen jól hasznát veszem majd ennek a gyakorlatnak, hiszen otthon is szükségem lesz a türelmemre. Persze nagyon örültem, hogy milyen türelmes vagyok.
A héten az egyik órán arról beszélt a tanár, hogy az embernek élete folyamán milyen kötődései vannak, és később ezeknek milyen szerepük van az életben. Nagyon tetszett a megközelítése, mert megerősítette eddigi tapasztalataimat, no meg új dolgokat is hallottam. Elhangzott az a mondat is, hogy az emberi lény első kötődése és első szeparációs élménye is az édesanyához kapcsolódik. Elég egyértelmű volt nekem, de jött egy kérdés.
– Nem lehetne ezt úgy fogalmazni az anya helyett, hogy azzal a személlyel, aki táplálja és neveli, mert ez így túl feminin!
Na ekkor dőltem hátra, és értettem meg, hogy a türelmemnek itt van a határa. Eddig tart az én toleranciám. Ám nem így a tanár! Tudomásul vette (nem is nyelt!) és az egészet hihetetlen nyugalommal újramagyarázta kb. egy nyolcéves gyerek felfogási szintjének megfelelően. Mindezt pedig az egész osztály türelmesen végighallgatta. Bennem inkább döbbent csend volt, mint türelem, de hát ez van.
Aztán gondolkodni kezdtem rajta. Végül is lehet élet anya nélkül, apa nélkül, lehet kötődés és leválás nélkül is. Ma már sok minden lehetséges. Csak az én „korlátoltságomban” azt nem tudom elképzelni, hogy az milyen élet, ha lehet életnek nevezni? Vegetáció?ű
Már újra arra a következtetésre jutottam, hogy hát nagyon sokat kell még tanuljunk… a tanártól!
2011. február 17., csütörtök
Lázár Levente: A reménytelen remény is remény!
2011. 02. 17. A reménytelen remény is remény! Lázár Levente
Több millió éves kövön ülök, és elnézem, ahogy a hullámok szüntelen kitartással minden második másodpercben ostromolják. Vajon mióta hömpölyög ez a harc? Vajon mióta süti a nap ezt a követ? Vajon hányszor járta meg azóta az égboltot az a víz, ami épp az adott hullámmal partot ért, de egy része tajtékként párállik most is az ég felé? Visszahull valamikor, az áramlatok hordozzák, és kezdi elölről a kövek ostromát, mint tajtékzó hullám.
Az jutott eszembe, hogy milyen könnyen feladjuk álmainkat, mi emberek. Egyszer, valamikor fiatalon álmokat dédelgettünk, célokat tűztünk ki magunk elé, aztán ahogy telt múlt az idő egyre többet vesztettünk álmainkból, céltalanná vált vágyainkból.
Fiatalon nagyon szerettem volna motorozni, de valahogy semmiképp nem kerültem közel hozzá. Feltett célom volt, hogy veszek egyszer egy motorbiciklit. De autó lett belőle, előnyösebb, télen is használható, gyülekezeti „munkára” is jobban befogható. Aztán jött a család, gyermekek. Nem lehet motorral, négyen közlekedni. Szóba sem jött. Már-már el is felejtettem, hogy valaha akartam motorozni.
De most itt ülök a több millió éves sziklán, látom a szüntelen hullámok ostromát, és látom a szikla rendíthetetlen kitartását. Bár helyenként fehérre festette az elpárolgó víz hagyta só, de állja az ostromot. A hullám célja partot érni. A kő célja hullámot fogni. Mikor találkoznak, szivárvány az eredménye egy pillanatra.
Valahol azt hallottam, a remény nélküli remény tulajdonképpen reménytelen remény, de remény.
Döntöttem: nem adom fel álmaimat, a legparányibbat sem. Lesz időm beszédeimet leírni, a világ megváltásából részt vállalni, lesznek híveim a felépült új templomokban, lesz ifjúság, lesz jövendő, lesz otthona Erdélyben a sok hazatért vándornak, lesz hit, remény és szeretet az emberek között, a világon mindenhol… és lesz motorbiciklim is…, mert „ha feladod az álmaid, meghalsz, élve halsz meg…”
Több millió éves kövön ülök, és elnézem, ahogy a hullámok szüntelen kitartással minden második másodpercben ostromolják. Vajon mióta hömpölyög ez a harc? Vajon mióta süti a nap ezt a követ? Vajon hányszor járta meg azóta az égboltot az a víz, ami épp az adott hullámmal partot ért, de egy része tajtékként párállik most is az ég felé? Visszahull valamikor, az áramlatok hordozzák, és kezdi elölről a kövek ostromát, mint tajtékzó hullám.
Az jutott eszembe, hogy milyen könnyen feladjuk álmainkat, mi emberek. Egyszer, valamikor fiatalon álmokat dédelgettünk, célokat tűztünk ki magunk elé, aztán ahogy telt múlt az idő egyre többet vesztettünk álmainkból, céltalanná vált vágyainkból.
Fiatalon nagyon szerettem volna motorozni, de valahogy semmiképp nem kerültem közel hozzá. Feltett célom volt, hogy veszek egyszer egy motorbiciklit. De autó lett belőle, előnyösebb, télen is használható, gyülekezeti „munkára” is jobban befogható. Aztán jött a család, gyermekek. Nem lehet motorral, négyen közlekedni. Szóba sem jött. Már-már el is felejtettem, hogy valaha akartam motorozni.
De most itt ülök a több millió éves sziklán, látom a szüntelen hullámok ostromát, és látom a szikla rendíthetetlen kitartását. Bár helyenként fehérre festette az elpárolgó víz hagyta só, de állja az ostromot. A hullám célja partot érni. A kő célja hullámot fogni. Mikor találkoznak, szivárvány az eredménye egy pillanatra.
Valahol azt hallottam, a remény nélküli remény tulajdonképpen reménytelen remény, de remény.
Döntöttem: nem adom fel álmaimat, a legparányibbat sem. Lesz időm beszédeimet leírni, a világ megváltásából részt vállalni, lesznek híveim a felépült új templomokban, lesz ifjúság, lesz jövendő, lesz otthona Erdélyben a sok hazatért vándornak, lesz hit, remény és szeretet az emberek között, a világon mindenhol… és lesz motorbiciklim is…, mert „ha feladod az álmaid, meghalsz, élve halsz meg…”
2011. február 10., csütörtök
Lázár Levente: Vadrózsa-kert
2011. 02. 10. Vadrózsa-kert Lázár Levente
Sokan vágyakoznak az új világba, ide Amerikába. „Itt van igazán jó élet” – mondogatják sokan. Ahol van becsülete a munkának, a szabadságnak, az egyénnek. Ahol van joga mindenkinek, ahol jól élhet, és gyermekét is békességben nevelheti. Bár hatalmas városokban csoportosulnak, ahol esténként a Fiastyúkot sem lehet látni az égen, mert nagy a fényáradat, de sok előnye is van. Minden nap, szinte minden percben történik valami érdemleges: színház, opera, előadások számtalan sora, sőt a Csík zenekar is itt van, otthoni hangokat hoztak. Vagy ott van a mozi, ajaj, a 3 dimenziós világ már a képernyőkön, sőt még a székek is mozognak. Az utcán hangtalanul suhanó elektromos autók, s mit sem számít, hogyha egy játékhelikopter átrepül a kerítésen, veszünk mást, nem keresgélünk, kéregetünk.
Nem is messze a lakásunktól van egy kert, rózsakert a neve. Csodálatos, lenyűgöző. Hasonlít egy kicsit a görög színházakhoz: félkörív alakban, lépcsősen, kónuszosan egymás fölé helyezett rózsasétányok. Természetesen illatfelhő, kínai kapukhoz hasonlító faállványok és a látvány… Az öböl, teljes valójában, háttérben pedig a Golden Gate, a híres híd. S ha mindezt „tetézni” szeretném, akkor azt is hozzáteszem, hogy nemsokára itt a naplemente, a maga vöröses, majd ciklámen árnyalataival, festői látványával.
Hát, érthető, hogy vonzó, csak az a baja, hogy nem természetes. Semmi nem természetes. Az utak, a város, a domboldalak, mindenhol az emberi kéz nyoma. A rózsakert szép, de valahogy nem annyira, mint az erdőszéli vadrózsabokor, amiből ősszel hecsedli-lekvár fő. Az emberek sem természetesek, sokat dolgoznak azért a sok pénzért, de mindennek az az ára, hogy néznek, és nem látnak, várnának, de sietnek, észrevennék, de nem volt szenzáció, s elmennek mellette. Nincs idő, mert az idő pénz. Erről szól minden… Nincs idő… Sokan tudatában vannak annak, hogy elszakadtak a természettől, a földtől, a levegőtől, a tűztől, a víztől. Istentől, embertől, érzésektől… S visszavágyakoznak oda, ahol épp mi még vagyunk.
Mi MÉG otthon, Hála Istennek, természetesek vagyunk, közel Isten teremtett világához, Istenhez, egymáshoz. Ahol nincs pénz, de van idő. Van idő egymással találkozni, a földet időnként megszagolni, a hecsedli bogyót egyenként leszedni. Ne vágyakozzunk ebbe a világba, s ha mégis kikeverednénk, ne vigyük haza azt, ami nem oda való, csak magunkat! Hiszen mi még mindig jó ösvényen járunk, s a járt utat nem érdemes elhagyni a járatlanért.
Sokan vágyakoznak az új világba, ide Amerikába. „Itt van igazán jó élet” – mondogatják sokan. Ahol van becsülete a munkának, a szabadságnak, az egyénnek. Ahol van joga mindenkinek, ahol jól élhet, és gyermekét is békességben nevelheti. Bár hatalmas városokban csoportosulnak, ahol esténként a Fiastyúkot sem lehet látni az égen, mert nagy a fényáradat, de sok előnye is van. Minden nap, szinte minden percben történik valami érdemleges: színház, opera, előadások számtalan sora, sőt a Csík zenekar is itt van, otthoni hangokat hoztak. Vagy ott van a mozi, ajaj, a 3 dimenziós világ már a képernyőkön, sőt még a székek is mozognak. Az utcán hangtalanul suhanó elektromos autók, s mit sem számít, hogyha egy játékhelikopter átrepül a kerítésen, veszünk mást, nem keresgélünk, kéregetünk.
Nem is messze a lakásunktól van egy kert, rózsakert a neve. Csodálatos, lenyűgöző. Hasonlít egy kicsit a görög színházakhoz: félkörív alakban, lépcsősen, kónuszosan egymás fölé helyezett rózsasétányok. Természetesen illatfelhő, kínai kapukhoz hasonlító faállványok és a látvány… Az öböl, teljes valójában, háttérben pedig a Golden Gate, a híres híd. S ha mindezt „tetézni” szeretném, akkor azt is hozzáteszem, hogy nemsokára itt a naplemente, a maga vöröses, majd ciklámen árnyalataival, festői látványával.
Hát, érthető, hogy vonzó, csak az a baja, hogy nem természetes. Semmi nem természetes. Az utak, a város, a domboldalak, mindenhol az emberi kéz nyoma. A rózsakert szép, de valahogy nem annyira, mint az erdőszéli vadrózsabokor, amiből ősszel hecsedli-lekvár fő. Az emberek sem természetesek, sokat dolgoznak azért a sok pénzért, de mindennek az az ára, hogy néznek, és nem látnak, várnának, de sietnek, észrevennék, de nem volt szenzáció, s elmennek mellette. Nincs idő, mert az idő pénz. Erről szól minden… Nincs idő… Sokan tudatában vannak annak, hogy elszakadtak a természettől, a földtől, a levegőtől, a tűztől, a víztől. Istentől, embertől, érzésektől… S visszavágyakoznak oda, ahol épp mi még vagyunk.
Mi MÉG otthon, Hála Istennek, természetesek vagyunk, közel Isten teremtett világához, Istenhez, egymáshoz. Ahol nincs pénz, de van idő. Van idő egymással találkozni, a földet időnként megszagolni, a hecsedli bogyót egyenként leszedni. Ne vágyakozzunk ebbe a világba, s ha mégis kikeverednénk, ne vigyük haza azt, ami nem oda való, csak magunkat! Hiszen mi még mindig jó ösvényen járunk, s a járt utat nem érdemes elhagyni a járatlanért.
2011. január 29., szombat
Lázár Levente: Itt és most
2011. 01. 29. Itt és most Lázár Levente
Valamikor decemberben meleg, őszies hangulatban indultunk a téli vakációs körutunkra a Keleti partra. Egy csapásra hideg, majd pár nap múlva hóvihar. Egy hónapig tartó igazi tél. A szeles Chicagóból indultunk vissza Berkeleybe, ahol természetesen épp tavasz volt. Egy csapásra kitavaszodott, mindenütt kizöldült, a fák virágoznak, amolyan májusi hangulat uralta a helyet.
Természetesen az első reakciónk az volt, hogy így „szeressük” a telet. Legyen egy kicsi hideg, egy kicsi hó, főleg karácsony és újév környékén, aztán egy csapásra legyen vége, és tavaszodjon ki.
Nemrég láttam egy feliratot, melyen az állt, hogy ideje teázni, mert a világon valahol du. 5 óra van. Globalizált világunkban minden lehetséges. Télen, nagy fagyban epret enni, decemberben „Hawaiikodni”, augusztusban sízni. Nem kell más, csak jó pénzért megvenni az alkalmat.
Pénzért időjárást, alkalmat, ízeket? Furcsa, de igaz. Nem is lenne ezzel baj, hiszen a különlegességek mindig érdekelték az embert. Például mennyire különös volt valaha a tűz mellett melegedni, mikor még azt meggyújtani is nagy misztérium volt! A baj inkább az, hogy szépen lassan elfeledjük, hogy mindennek rendelt ideje van. Türelmetlenek vagyunk, nehezen tudjuk kivárni azt az alkalmat, ami épp ránk vár. Nehezen tudjuk elfogadni a gondviselés türelmet igénylő válaszát, mert inkább azt kedveljük, hogy add meg Uram, de most mindjárt.
Szóval, érdekes tapasztalat, az egy nap alatti kitavaszodás. Lehet hiányozni fog jövőre, de majd nem esünk kétségbe, ha ki kell várni még pár hónapig, mert jó tudni, mindennek rendelt ideje van. Vajon mit hoz az adott idő? Nem tudhatjuk, hiszen a jövő mindig mozgásban van, de azt majd megtudjuk holnap, mert minden napnak elég a maga baja. Jó, hogy most itt vagyok…
Valamikor decemberben meleg, őszies hangulatban indultunk a téli vakációs körutunkra a Keleti partra. Egy csapásra hideg, majd pár nap múlva hóvihar. Egy hónapig tartó igazi tél. A szeles Chicagóból indultunk vissza Berkeleybe, ahol természetesen épp tavasz volt. Egy csapásra kitavaszodott, mindenütt kizöldült, a fák virágoznak, amolyan májusi hangulat uralta a helyet.
Természetesen az első reakciónk az volt, hogy így „szeressük” a telet. Legyen egy kicsi hideg, egy kicsi hó, főleg karácsony és újév környékén, aztán egy csapásra legyen vége, és tavaszodjon ki.
Nemrég láttam egy feliratot, melyen az állt, hogy ideje teázni, mert a világon valahol du. 5 óra van. Globalizált világunkban minden lehetséges. Télen, nagy fagyban epret enni, decemberben „Hawaiikodni”, augusztusban sízni. Nem kell más, csak jó pénzért megvenni az alkalmat.
Pénzért időjárást, alkalmat, ízeket? Furcsa, de igaz. Nem is lenne ezzel baj, hiszen a különlegességek mindig érdekelték az embert. Például mennyire különös volt valaha a tűz mellett melegedni, mikor még azt meggyújtani is nagy misztérium volt! A baj inkább az, hogy szépen lassan elfeledjük, hogy mindennek rendelt ideje van. Türelmetlenek vagyunk, nehezen tudjuk kivárni azt az alkalmat, ami épp ránk vár. Nehezen tudjuk elfogadni a gondviselés türelmet igénylő válaszát, mert inkább azt kedveljük, hogy add meg Uram, de most mindjárt.
Szóval, érdekes tapasztalat, az egy nap alatti kitavaszodás. Lehet hiányozni fog jövőre, de majd nem esünk kétségbe, ha ki kell várni még pár hónapig, mert jó tudni, mindennek rendelt ideje van. Vajon mit hoz az adott idő? Nem tudhatjuk, hiszen a jövő mindig mozgásban van, de azt majd megtudjuk holnap, mert minden napnak elég a maga baja. Jó, hogy most itt vagyok…
2011. január 6., csütörtök
Lázár Levente: Biztonságban vagy?
| 2011. 01. 06. | Biztonságban vagy? | Lázár Levente | |
| Összeszámoltuk, rövid 4 hónapos távollétünk alatt 12 órát töltöttünk különböző repülőtereken. Nemsokára meglesz a 24 órás műszakunk, ha így haladunk. Minden egyes alkalommal a várakozást az időjárás befolyásolta. Vagy ködös, vagy viharos, vagy havas, vagy jeges. Vagy nem szállt föl a gép, vagy pedig meg sem érkezett. Minden alkalommal a következmény nemcsak a késéssel járó tömeg, hanem a nagy tumultus is volt, amit a kapcsolódó járatok lekésése duzzasztott fel. Ilyen helyzetben nem segít sem a telefon, sem az internet. Ott kell lenni, sorba kell állni, új járatot kell találni, és az utazást újratervezni. Az elvesztett időért nem jár kárpótlás, 3 vagy akár 4 napos késésért a járatok nem vállalnak felelősséget, mert minden a mi biztonságunkért történik. Tehát állunk a sorban – megjegyzendő, civilizált, csendes, türelmes várakozás ez –, viszont az arcokon ott ül az idegesség, a visszafojtott türelmetlenség. Körülnézek: mindenki kezében mobiltelefon, hordozható számítógép, vagy i-pod, mindenféle elektronikus kütyü. Pötyögtetnek, keresgélnek, világhálót böngésznek, járatokat fürkésznek. Hiszen még pár nap és szilveszter. A tömeg csak gyarapodik, a sor meg nem halad, sőt, egyre lassul. Egyetlen technikai eszköz sem jár sikerrel, bármennyire jártas valaki a kezelésében. Terheltek a vonalak, izzik a jel, de a sort ki kell állni. Pedig ezek a kütyük a mi életünk megkönnyítését kellene szolgálják. (Figyelemreméltó, hogy az esti 8 órás járatot törölték, és éjfél előtt fél órával sikerült telefonon értesítsenek.) Pár nap után végre a járaton, időben, felszállásra készen. Mindenki izgatott, remélve a legjobbakat. Tiszta az ég, mindenki jelen van a gépen, bejelentették, hogy felszállunk. Kigurulunk a felszállópálya elé. Majdnem tíz percet állunk. Mellettünk későbbi gépek emelkednek a magasba. Végre elindulunk, de nem a kifutóra, hanem vissza az ajtóhoz. Ez legalább fél óra késést jelent… Mindenki morgolódik. Kiderül: a döntés indokolt, valaki a gép végében hangoskodott, indulatoskodott. Veszélyeztette a járatot. Ez a késés a mi biztonságunkért van. Valóban, ott fent nem lehet a vészféket meghúzni. Nagy viharban nem lehet egyszerűen az út szélére félrehúzni, nagy hóban a lánctalpakat felszerelni. Nincs igazságtalanság, otthonról, interneten, telefonon át, a karosszékből a sor elejébe bevágni nem lehet, ismerőstől előjogokat szerezni nincs esély. Kissé nyersnek tűnik, sőt talán kapitalista íze van, de vajon mi mikor fogunk így figyelni egymásra? Vajon mi teszünk-e valamit egymás biztonságáért? És legfőként: tudunk-e bízni egymásban, és a nem utolsósorban a gondviselésben? Mert hát bármi is történik, lehet épp a mi biztonságunkért történt… | |||
2010. december 14., kedd
Lázár Levente: Rendszerelmélet
2010. 12. 12. Lázár Levente Rendszerelmélet
A világot kisebb és nagyobb rendszerek alkotják. Sokáig azt hittük, hogy ezek a rendszerek egymástól függetlenül működnek vagy működhetnek. Viszont kiderült, hogy bizony ezek a rendszerek kapcsolatban vannak egymással, és hatással vannak egymásra. Mit jelen ez?
Például az ember is egy rendszer, mégpedig bonyolult rendszer. Önmaga is kisebb rendszerek – vérkeringés, idegrendszer, emésztés, belső szervek, izmok stb. – működésével lehet egy harmonikus nagyobb rendszer. Most képzeljük el, hogy az egyik kisebb rendszer megszűnik működni – pl. az idegrendszer. Hát, bizony hatalmas változást képes okozni a nagyobb rendszerben! Az ember, mint nagyobb rendszer is beletartozik különböző külső rendszerekbe – család, egyház, társadalom, emberiség, természet, világ. Folytathatjuk az iménti példát: amennyiben van egy idegrendszerzavarokkal rendelkező ember a környezetünkben, az hatással van ránk is. A rendszerelmélet lényege, hogy minden kapcsolatban van mindennel.
Semmi és senki sincs hiába, minden parányi vagy nagyobb rendszernek rendeltetése van. Akár ha a leglényegtelenebb rendszerről is megfeledkeznénk, tudnunk kell, hogy összeomolhat a nagyobb rendszer. Ezért jó tisztelni a kicsit is és a nagyot is, a fontosat is és a lényegtelent is, a jót is, a rosszat is, a világosat is, a sötétet is…
Egyik alkalommal – évekkel ezelőtt – istentiszteletről hazafele az egyik kedves egyházközségi tag, összegezve az aznapi beszédet, ezt mondta: „ez igaz is, amit ma hallottunk, mert minden olyan nagyban, mint kicsiben”. Elgondolkoztam rajta, érdekesnek hangzott, és az értelme, minél többet forgattam magamban, annál többet rejtett el előlem.
Rendszerek vagyunk, kapcsolatban állunk, figyelnünk kell egymásra!
A világot kisebb és nagyobb rendszerek alkotják. Sokáig azt hittük, hogy ezek a rendszerek egymástól függetlenül működnek vagy működhetnek. Viszont kiderült, hogy bizony ezek a rendszerek kapcsolatban vannak egymással, és hatással vannak egymásra. Mit jelen ez?
Például az ember is egy rendszer, mégpedig bonyolult rendszer. Önmaga is kisebb rendszerek – vérkeringés, idegrendszer, emésztés, belső szervek, izmok stb. – működésével lehet egy harmonikus nagyobb rendszer. Most képzeljük el, hogy az egyik kisebb rendszer megszűnik működni – pl. az idegrendszer. Hát, bizony hatalmas változást képes okozni a nagyobb rendszerben! Az ember, mint nagyobb rendszer is beletartozik különböző külső rendszerekbe – család, egyház, társadalom, emberiség, természet, világ. Folytathatjuk az iménti példát: amennyiben van egy idegrendszerzavarokkal rendelkező ember a környezetünkben, az hatással van ránk is. A rendszerelmélet lényege, hogy minden kapcsolatban van mindennel.
Semmi és senki sincs hiába, minden parányi vagy nagyobb rendszernek rendeltetése van. Akár ha a leglényegtelenebb rendszerről is megfeledkeznénk, tudnunk kell, hogy összeomolhat a nagyobb rendszer. Ezért jó tisztelni a kicsit is és a nagyot is, a fontosat is és a lényegtelent is, a jót is, a rosszat is, a világosat is, a sötétet is…
Egyik alkalommal – évekkel ezelőtt – istentiszteletről hazafele az egyik kedves egyházközségi tag, összegezve az aznapi beszédet, ezt mondta: „ez igaz is, amit ma hallottunk, mert minden olyan nagyban, mint kicsiben”. Elgondolkoztam rajta, érdekesnek hangzott, és az értelme, minél többet forgattam magamban, annál többet rejtett el előlem.
Rendszerek vagyunk, kapcsolatban állunk, figyelnünk kell egymásra!
2010. november 24., szerda
Lázár Levente: Kié vagyok?
2010. 11. 24. Lázár Levente Kié vagyok?
Pár napja olvashattunk erről a kérdésről. Én ma továbbgondolom, mert nemrég szembesültem ezzel a kérdéssel, nem is egyszer.
– Kié vagyok? – mindenkinek az első válasza: a szüleimé; nevek, születési év, talán lakcím is, hogy beazonosíthassanak.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – erre is megvan egy-kettőre a válasz: az Istené, aki alkotott, aki eláraszt áldásaival, és lelkiismeretem hangján keresztül üzen, hogy tudjam mi a jó.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – továbbra is van válasz: az élettársamé, a gyermekeimé, akikért akár madarat is lehet velem fogatni, akikért élek, vagyok és remélek.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – hm…: a gyülekezetemé, akiknek hetente adok gondolatot, érzést, üzenetet, akiket igyekszek egy csokorba fogni, hogy a különbözőségekben megtaláljuk a közöst.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – kezd kissé kényelmetlenné válni a kérdés – ja igen, a barátaimé vagyok, akik szeretném, ha nem csalódnának bennem, akik számíthatnak rám, bármikor.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – hát nem is tudom, a felebarátoké, az ismerősöké és ismeretleneké, akikben tisztelem Isten munkatársát.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – ajaj… hát a földé, a levegőé, az esőé, a napé, a holdé, a csillagoké az egész élő és élettelen világé, akikért felelős vagyok, és akiknek adok egy-egy kicsit magamból. Mindenkié vagyok, akikkel megosztok egy kis időt, teret, érzést, reményt, áldozatot, kudarcot, hitet, szerelmet és szeretetet.
– Legyen áldott! – és… Te? kié vagy?
Pár napja olvashattunk erről a kérdésről. Én ma továbbgondolom, mert nemrég szembesültem ezzel a kérdéssel, nem is egyszer.
– Kié vagyok? – mindenkinek az első válasza: a szüleimé; nevek, születési év, talán lakcím is, hogy beazonosíthassanak.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – erre is megvan egy-kettőre a válasz: az Istené, aki alkotott, aki eláraszt áldásaival, és lelkiismeretem hangján keresztül üzen, hogy tudjam mi a jó.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – továbbra is van válasz: az élettársamé, a gyermekeimé, akikért akár madarat is lehet velem fogatni, akikért élek, vagyok és remélek.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – hm…: a gyülekezetemé, akiknek hetente adok gondolatot, érzést, üzenetet, akiket igyekszek egy csokorba fogni, hogy a különbözőségekben megtaláljuk a közöst.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – kezd kissé kényelmetlenné válni a kérdés – ja igen, a barátaimé vagyok, akik szeretném, ha nem csalódnának bennem, akik számíthatnak rám, bármikor.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – hát nem is tudom, a felebarátoké, az ismerősöké és ismeretleneké, akikben tisztelem Isten munkatársát.
– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – ajaj… hát a földé, a levegőé, az esőé, a napé, a holdé, a csillagoké az egész élő és élettelen világé, akikért felelős vagyok, és akiknek adok egy-egy kicsit magamból. Mindenkié vagyok, akikkel megosztok egy kis időt, teret, érzést, reményt, áldozatot, kudarcot, hitet, szerelmet és szeretetet.
– Legyen áldott! – és… Te? kié vagy?
2010. november 5., péntek
Lázár Levente : Jaj, Istenem!
2010.11.05. Lázár Levente Jaj, Istenem!
Valahányszor imádkozunk, jól esik Istent egyenesen megszólítani. Nem kell közbenjárót keresni, aki éppen vagy ráér vagy nem, nem kell mindenféle szenteket zaklatni egy sóhajtásnyi imával, hiszen nekünk, unitáriusoknak hitünk szerint lehetőségünk van egyenesen Istennel társalogni. Sőt, csak így tudunk igazán imádkozni. (Hogy is nézne ki, ha egy gyermek az édesanyján keresztül, vagy a testvéren, jó baráton, szomszédon keresztül tudna az édesapával társalogni.)
Na, de végül is az a lényeg, hogy valamilyen úton, módon imádkozunk. Legtöbbször akkor, amikor épp a szög mellé ütünk, és az ujjunkat találjuk el, vagy amikor nagy erőfeszítések árán felgörgetjük a sziklát a hegytetőre, de az utolsó pillanatban, az utolsó centinél visszagurul. Amikor nagyon megdöbbentő hírt hallunk, mint mikor elszabadult a vörös iszap, vagy felrobbant a gázvezeték San Francisco mellett, amikor otthon az adóról szavaz a parlament, és csak utána veszik észre, hogy mit is szavaztak – valamit, ami épp jó a népnek csak nem vették észre –, akkor, amikor mindezért visszakoznak, és az eltörlésen törik a fejüket. Akkor, amikor valami érdekes hír érkezik hozzánk, valami nem világraszóló esemény a mindennapok szürkeségében, és hogy kifejezzük érdeklődésünket, szinte észrevétlenül is, de kicsúszik a szánkon: Jaj, Istenem! Vagy ahogyan itt Észak-Amerikában szokás: Oh, my Gash! Ez is ima, mégpedig közvetítő nélküli egyenes beszéd.
A gyermekeink nagy kihívása, amióta itt vagyunk az Egyesült Államokban, hogy megbirkózzanak a nyelvvel. Az eltelt két hónap alatt többször hangzott el 7 éves kislányom ajkán a „Jaj, Istenem”, mert neki, aki folyton beszél, és ezáltal pillanatok alatt, akár új környezetben is barátok seregét tudja maga mellett, most több idő kell ehhez, mert hát más a nyelv, idegen…
Két hónap után elmondhatják, hogy kezdik megérteni, amit mondanak nekik az emberek, persze azt is, amit az iskolában tanulnak. Már egyre kevesebb alkalommal van szükségük közvetítőre ahhoz, hogy megértsenek másokat és megértessék magukat. Biztos mástól is hallották ezt a felsejlő sóhajt, nem is egyszer, mert jól megtanulták.
A fiam nemrég értette meg az „Oh, my Gash” üzenetét, ami épp a mindennapok szürkeségében hangzott el valaki ajkán, majd így szűrődött le benne: itt minden embernek külön Istene van? Tényleg miért csak az én Istenem, miért nem a miénk? Miért közösítjük ki Istent, miért nem kell közbenjáró olyankor, amikor valami furcsa történik velünk, körülöttünk. Például a koreai nyelvben nincs enyém, csak miénk. Milyen lenne a mi kis világunk, ha egy napra is, de nem létezne az a szó, hogy enyém, csak az, hogy a miénk, ha nem is egyébre vonatkoztatva, de legalább Istenünkre?… Jaj, Istenünk… – nem is hangzik rosszul, persze mert ismerős a forma: Mi Atyánk…
Valahányszor imádkozunk, jól esik Istent egyenesen megszólítani. Nem kell közbenjárót keresni, aki éppen vagy ráér vagy nem, nem kell mindenféle szenteket zaklatni egy sóhajtásnyi imával, hiszen nekünk, unitáriusoknak hitünk szerint lehetőségünk van egyenesen Istennel társalogni. Sőt, csak így tudunk igazán imádkozni. (Hogy is nézne ki, ha egy gyermek az édesanyján keresztül, vagy a testvéren, jó baráton, szomszédon keresztül tudna az édesapával társalogni.)
Na, de végül is az a lényeg, hogy valamilyen úton, módon imádkozunk. Legtöbbször akkor, amikor épp a szög mellé ütünk, és az ujjunkat találjuk el, vagy amikor nagy erőfeszítések árán felgörgetjük a sziklát a hegytetőre, de az utolsó pillanatban, az utolsó centinél visszagurul. Amikor nagyon megdöbbentő hírt hallunk, mint mikor elszabadult a vörös iszap, vagy felrobbant a gázvezeték San Francisco mellett, amikor otthon az adóról szavaz a parlament, és csak utána veszik észre, hogy mit is szavaztak – valamit, ami épp jó a népnek csak nem vették észre –, akkor, amikor mindezért visszakoznak, és az eltörlésen törik a fejüket. Akkor, amikor valami érdekes hír érkezik hozzánk, valami nem világraszóló esemény a mindennapok szürkeségében, és hogy kifejezzük érdeklődésünket, szinte észrevétlenül is, de kicsúszik a szánkon: Jaj, Istenem! Vagy ahogyan itt Észak-Amerikában szokás: Oh, my Gash! Ez is ima, mégpedig közvetítő nélküli egyenes beszéd.
A gyermekeink nagy kihívása, amióta itt vagyunk az Egyesült Államokban, hogy megbirkózzanak a nyelvvel. Az eltelt két hónap alatt többször hangzott el 7 éves kislányom ajkán a „Jaj, Istenem”, mert neki, aki folyton beszél, és ezáltal pillanatok alatt, akár új környezetben is barátok seregét tudja maga mellett, most több idő kell ehhez, mert hát más a nyelv, idegen…
Két hónap után elmondhatják, hogy kezdik megérteni, amit mondanak nekik az emberek, persze azt is, amit az iskolában tanulnak. Már egyre kevesebb alkalommal van szükségük közvetítőre ahhoz, hogy megértsenek másokat és megértessék magukat. Biztos mástól is hallották ezt a felsejlő sóhajt, nem is egyszer, mert jól megtanulták.
A fiam nemrég értette meg az „Oh, my Gash” üzenetét, ami épp a mindennapok szürkeségében hangzott el valaki ajkán, majd így szűrődött le benne: itt minden embernek külön Istene van? Tényleg miért csak az én Istenem, miért nem a miénk? Miért közösítjük ki Istent, miért nem kell közbenjáró olyankor, amikor valami furcsa történik velünk, körülöttünk. Például a koreai nyelvben nincs enyém, csak miénk. Milyen lenne a mi kis világunk, ha egy napra is, de nem létezne az a szó, hogy enyém, csak az, hogy a miénk, ha nem is egyébre vonatkoztatva, de legalább Istenünkre?… Jaj, Istenünk… – nem is hangzik rosszul, persze mert ismerős a forma: Mi Atyánk…
2010. október 13., szerda
Lázár Levente : Bizalmatlansági indítvány
2010. 10. 13. Bizalmatlansági indítvány Lázár Levente
Feltéve magamnak azt a kérdést, hogy kiben bízok, kire bíznám rá az életem, nagyon hamar, szinte gondolkodás nélkül meglenne a névsor. Nem sok, de akkor is szépen sorba állítva. Pedig nem is kellene ilyen egyszerű legyen. Mélyebben átgondolva a kérdést: vajon ki az, akinek elmondhatok valamit – egy titkot, személyes érzést, gondolatot, élettörténetet – anélkül hogy ne élne vissza vele, anélkül, hogy más tudomására jusson? Bizony, már szűkül a lista. És, hogy kire bíznám rá az életem? Hát, bizony csak egy-két név maradna a névsorban.
Mindezt átgondolva fordítva tettem fel magamnak a kérdést: vajon hányan bíznak meg bennem? Vajon hányan bíznák rám az életüket? Nagy reményeket fűzve a gondolathoz, miszerint bárki megbízhat bennem, pillanatok alatt nagyra duzzadt a lista. Aztán szerre szembenéztem a nevekkel:
Családom, élettársam, gyermekeim – vajon megbíznak bennem? Eljöttünk ide a világ másik végére, Észak-Amerikába. Idegen világ idegen szokásokkal, sokszor bosszúsággal, mikor kiderül, hogy itt az új világban sincs kolbászból a kerítés. Máskor felcsapó örömmel, de messze az otthontól, az ismerős arcoktól, az érthető beszédtől, az őszi esőtől. És mégis megbíznak bennem, mert szeretnek, és hálás vagyok érte.
A szüleim jogosan vonhatnák meg a bizalmat tőlem, hiszen 17 évesen, visszaélve bizalmukkal, tudtuk nélkül, dacolva az akkori rendszerrel, útlevél hiányában, törvénytelenül igyekeztem menedéket találni nyugatabbra. Mindezek ellenére megbíznak bennem, mert szeretnek, és hálás vagyok ezért.
Barátok, akik otthon vannak, akikkel együtt nőttünk fel, akikkel egykor mindent megosztottunk, de az idő, az élet eltávolított, ritkán találkozunk. Más-más hatások értek, és azok függvényében kissé más egyéniségek lettünk. Érthető, ha kissé visszafogottabbá válik a bizalom és nem feltétel nélküli. Nagyon hálás vagyok, hogy gyerekkori legjobb barátom ma is bízik bennem, mert barátságunkat nem az érdek alapozta meg.
Talán az egész elmélkedést azzal kellett volna kezdeni: bízok-e saját magamban? Sok esetben a bizalmatlansági indítvány nem másoktól jön, hanem azt mi magunk generáljuk. Mi magunk vagyunk bizonytalanok és ingatagok, mi magunk nem bízunk saját magunkban, nem bízunk meg másokban, és ezt mások is érzik, s nem bíznak meg bennünk.
Egyszerű tehát a képlet: önbizalom = másokban bízni + mások bizalma = önbizalom. És még valami, ami nem elhanyagolható, mert épp az előbbi képlet mozgatórugója: a szeretet. Nélküle nincs családi bizalom, nincs bizalmas beszélgetés, nincs barátság, kollegialitás, nincs, aki megbízzon bennem, és nincs, akiben megbízzak. Így hát szeretek én is, hogy bízni tudjak, és hálás legyek érte!
És te kiben bízol?... Benned ki bízik?...
Feltéve magamnak azt a kérdést, hogy kiben bízok, kire bíznám rá az életem, nagyon hamar, szinte gondolkodás nélkül meglenne a névsor. Nem sok, de akkor is szépen sorba állítva. Pedig nem is kellene ilyen egyszerű legyen. Mélyebben átgondolva a kérdést: vajon ki az, akinek elmondhatok valamit – egy titkot, személyes érzést, gondolatot, élettörténetet – anélkül hogy ne élne vissza vele, anélkül, hogy más tudomására jusson? Bizony, már szűkül a lista. És, hogy kire bíznám rá az életem? Hát, bizony csak egy-két név maradna a névsorban.
Mindezt átgondolva fordítva tettem fel magamnak a kérdést: vajon hányan bíznak meg bennem? Vajon hányan bíznák rám az életüket? Nagy reményeket fűzve a gondolathoz, miszerint bárki megbízhat bennem, pillanatok alatt nagyra duzzadt a lista. Aztán szerre szembenéztem a nevekkel:
Családom, élettársam, gyermekeim – vajon megbíznak bennem? Eljöttünk ide a világ másik végére, Észak-Amerikába. Idegen világ idegen szokásokkal, sokszor bosszúsággal, mikor kiderül, hogy itt az új világban sincs kolbászból a kerítés. Máskor felcsapó örömmel, de messze az otthontól, az ismerős arcoktól, az érthető beszédtől, az őszi esőtől. És mégis megbíznak bennem, mert szeretnek, és hálás vagyok érte.
A szüleim jogosan vonhatnák meg a bizalmat tőlem, hiszen 17 évesen, visszaélve bizalmukkal, tudtuk nélkül, dacolva az akkori rendszerrel, útlevél hiányában, törvénytelenül igyekeztem menedéket találni nyugatabbra. Mindezek ellenére megbíznak bennem, mert szeretnek, és hálás vagyok ezért.
Barátok, akik otthon vannak, akikkel együtt nőttünk fel, akikkel egykor mindent megosztottunk, de az idő, az élet eltávolított, ritkán találkozunk. Más-más hatások értek, és azok függvényében kissé más egyéniségek lettünk. Érthető, ha kissé visszafogottabbá válik a bizalom és nem feltétel nélküli. Nagyon hálás vagyok, hogy gyerekkori legjobb barátom ma is bízik bennem, mert barátságunkat nem az érdek alapozta meg.
Talán az egész elmélkedést azzal kellett volna kezdeni: bízok-e saját magamban? Sok esetben a bizalmatlansági indítvány nem másoktól jön, hanem azt mi magunk generáljuk. Mi magunk vagyunk bizonytalanok és ingatagok, mi magunk nem bízunk saját magunkban, nem bízunk meg másokban, és ezt mások is érzik, s nem bíznak meg bennünk.
Egyszerű tehát a képlet: önbizalom = másokban bízni + mások bizalma = önbizalom. És még valami, ami nem elhanyagolható, mert épp az előbbi képlet mozgatórugója: a szeretet. Nélküle nincs családi bizalom, nincs bizalmas beszélgetés, nincs barátság, kollegialitás, nincs, aki megbízzon bennem, és nincs, akiben megbízzak. Így hát szeretek én is, hogy bízni tudjak, és hálás legyek érte!
És te kiben bízol?... Benned ki bízik?...
2010. szeptember 23., csütörtök
Lázár Levente: Az utca hagyatéka
| 2010. 09. 23. | Az utca hagyatéka | Lázár Levente | |
| Pár hete koptatjuk Berkeley utcáit, és már megszokottá vált, hogy alkalmanként használt, de még használható, valakinek talán kincset érő tárgyak kerülnek ki a kapuk elé. A lakásunk felé vezető út egy adott ponton szétválik, egyik fele fölfele tart, a másik le, középen pedig egy keskeny sziget. A sziget közepén pedig egy kitett csizma. Használt, nagyon is, sőt kopott, talán azért van ott a senki földjén. Majd közelebbről szemlélve érdekesnek tűnt, hogy az egy hódeszkához járó csizma. Hócsizma? Itt, ahol nem láttak havat évtizedek óta?! Azonnal érthetővé tette a látványt a mellette heverő tárgy: ott volt egy pár mankó is. Biztos valaki nagyon megbánta, hogy egyáltalán használni merte azt a csizmát egy havas, csúszós oldalon valahol a messze idegenben. Pár óra múlva a mankó eltűnt, gazdára talált. A csizma még ott volt legalább egy hétig, majd az is eltűnt. Mindenre szükség van – gondoltam. Viszont pár nap múlva megint előkerült a csizma, ott volt, az útról a teológia udvarára vezető lépcső legfelső fokán, a sarokba, szerényen meghúzódva. Elindult a csizma – kuncogtam magamban. Két napon belül a csizma már az egyetem udvarán volt, a gyep közepén, csak az nem látta, aki nem akarta. Ott állt katonásan, büszkén. A csizma egyetemre jár, és ezt nem is akarja titkolni – tűnődtem magamban. Mikor elindult világhódító útjára, még mankóra, támaszra volt szüksége, és íme volt bátorsága szembenézi a megvetéssel, volt ereje lépcsőt mászni, volt benne akarat, szándék és határozottság mindent újrakezdeni, még kopottan is, használtan is. Volt benne remény, micsoda remény, rendíthetetlen, és tudta, még hasznára lesz ennek a világnak! Már egy hete nem láttam a csizmát… Sikerült neki! | |||
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)