Csete Árpád: Ayapaneco

2011. 07. 05. Ayapaneco Csete Árpád

Néhány hónapja körbejárta a világot a hír, miszerint kihalófélben van Földünk egyik nyelve, konkrétan az ayapaneco. Az ayapaneco a Mexikóban található 68 indián nyelv egyike. A 20. század közepéig a dél-mexikói Tabasco államban használta az ott élő indián kisebbség. Azaz, használhatná máig, mert még mindig vannak ketten, akik beszélik ezt a nyelvet.

Manuel és Isidro – mert róluk van szó –, bár folyékonyan beszélik az ayapaneco nyelvet, s mindössze párszáz méterre laknak egymástól a dél-mexikói Ayapa falucskában, mégsem szoktak beszélgetni. (De fogadjunk, hogy szoktak tévét nézni!) Bár pontosan nem tudni miért nem állnak szóba egymással, a mexikói Indiana Egyetem kulturális antropológusa állítja: egyszerűen azért, mert nincs közös témájuk.

A hír olvastán nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek?! Elképzeltem a két öreget, amint időnként ülnek bambán egymás mellett, és egy vak hangot sem ejtenek ki, egyszerűen azért, mert nincs miről tárgyalni.

Úgy harmic évvel ezelőtt, Kányádi Sándor a következőket írta Metszet című versében: „mexikóban (…) / indiánokat láttam én / így ülni ilyen révedőn / reményt már alig rebbenőn / térdükre ejtett két kezük / az életünk az életük / azért mentem oly messzire / belém döbbenjen mennyire / indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk.” Rögvest odatársítom önmagunkat is. Látom, amint ülünk egymás mellett (indiánosodó tekintettel!), jó esetben szótlanul, rosszabb esetben visszaböfögve azt a rengeteg semmitmondó szöveget, amely naponta árad belénk a tv-kanálisokból, újságokból, médiából, és nem utolsósorban egymástól, melyekből konkrétan semmi sem derül ki.

Félénken és szégyenkezve pislogunk közéletünk szereplőinek nyilatkozatai hallatán, amelyekből szintén nem derül ki semmi, de amelyek mind arra nevelnek, hogy érdektelenül, bambán álldogáljunk egymás mellett, és érdektelenségből elfelejtsük a számunkra fontos dolgokat, közös témáinkat. Miről beszéljünk? Mi az, ami számunkra még fontos? Mi az, ami még közös mindannyiunk számára? Nem sok! Bizony, ettől ülhetnénk naphosszat Ayapa falucska lócáin, bambán merengően!

Manuel és Isidro tájainkon is naponta ismétlődő története szomorú, de legalább őszinte! Minek éltetni egy nyelvet, a kommunikáció eszközét, ha a „szervuszkérlek-hogyvagykérlek” hamis kongásán kívül más mondanivaló úgysincs? Mára már igazán találkozni sem kívánkozunk egymással, hiszen úgysem lenne, amiről hitelesen beszélgessünk.

Igaz, beszélgetni nemcsak emberekkel lehet. Fontos dolgaimat, lelkemet megnyitva, elmondhatom Annak, akivel – hiszem – vannak még közös témáink. Remélem, amikor majd Vele szemtől szembe kerülök, még fogok tudni ayapanecoul.

Csete Árpád: Árulás

2011. 04. 22. Árulás Csete Árpád

Nyilván árulás történt! Nem mondtak semmit, csak eldöntötték. Összejátszottak, megaláztak, hátam mögött kinevettek, s ma reggel, amikor tükörbe néztem, mindez eszembe jutott. Vajon mennyit érhettem? (Olyankor – amikor árulás történik – mindig kiderül az ember ára!) Remélem, jó sokba kerültem!

Naponta elárultatnak elvek, elképzelések álmok. Minden árulással elvesztünk valakit. Csupaszabbak, meztelenebbek leszünk. Lassan senkink és semmink se marad. Oda a reménység!

Júdás elárulta Jézust, keresztfára juttatta. Hogy miért? Nyilván, ő sem a harminc ezüstpénzért. Valamit várt, remélt tőle, amit nem kaphatott meg… Az eredmény: nagypéntek, mindkettejük halála.

Ma arra gondolok, hogy ha saját magamat árulom el, feladva azt, aki vagyok/voltam, letaposva elveimet, barátaimat, féltve őrzött vélt igazságaimat, akkor, fel tudom-e venni a keresztfát, tudom-e egyedül cipelni a Golgotára, bele tudom-e verni a bűnhődés szegeit az elevenembe, és végül tudok-e bocsánatért imádkozni önmagamért? Tükörbe nézek… Ez itt a kérdés. Keresztkérdés!

Csete Árpád: Advent nélkül nincs karácsony

2010. 12. 25. Csete Árpád Advent nélkül nincs karácsony


A lány kissé álmosan, de mindenképp unottan szólt oda barátnőjének: – Már megint itt a karácsony… Igen, már megint – jött a válasz. Szótlanul üldögéltek egymás mellett. Cigarettáztak. Egy idő után arról kezdtek beszélgetni, hogy mennyire nincs karácsonyi hangulatuk az idén. Megegyeztek abban, hogy valóban így van. Sőt, tavaly sem volt, és azelőtt sem. Utoljára talán kisgyermekkoromban vártam a karácsonyt – szólt az egyik –, mert akkor még igazi karácsonyok voltak. A templomba mentünk a szüleimmel, és még a rokonokat is meglátogattuk.

Aztán a nagytakarításra terelődött a szó, hogy azt is mi a fenének kell elvégezni? Mert az is olyan unalmas, és amúgy sincs az embernek hangulata az egészhez. Akkor meg minek a takarítás, főzés! És főként: kinek?

Ti mit szoktatok csinálni karácsony estéjén itt faluhelyen? – kérdezte a lány. Feldíszítjük a fát, átadjuk az ajándékokat, aztán nézzük a tévét. Apropó! Te nézted a Megasztárt? Milyen érdekes, hogy egy erdélyi lány ott van a döntőben! Azt hiszem szatmári. Nem, nagyváradi! A közönség szavazta be sms-en keresztül. De azért szép a hangja is, és olyan édi. Milyen jó lehet neki! Egy igazi sztár lett belőle! Igen, így van, de már azt is kezdtem unni – zárta le a témát a másik.

Aztán a templomra terelődött a szó. Te mikor voltál utoljára? Húú, elég rég… Unom. Unok felöltözni, kimenni a hidegbe, beszélgetni az asszonyokkal. Mindig azt kérdik, hogy mikor megyek férjhez? – Én is így vagyok. Hallom a harangszót, de legtöbbször abban az órában még ágyban vagyok. Én is unom az egészet!

Csendben pilinkélni kezdett a hó. A hópelyhek jókedvűen hulldogáltak alá az égből, és fészket raktak a két lány hajában. Hirtelen a várakozás érzése szállta meg a tájat, a két lányt, az embereket. Az emberek feltekintettek az égre, mintha onnan kellene aláereszkednie a megváltásnak. „Mennyből az angyal eljött hozzátok…” – dúdolták, és jó kedvre kerekedtek.

Csete Árpád: „Tranzit Ház”

2010. 12. 01. Csete Árpád „Tranzit Ház”

Újsághír november 15-én: „Tesco lett egy templomból Nagy-Britanniában (…) A volt metodista templom Bournemouthban van. Egykori lelkésze szomorúnak mondta a változást, de mivel egyháza eladta az épületet, nincs többé beleszólása, hogy mi történjen vele. Emlékeztetett a kézenfekvő bibliai jelenetre, amelyben Jézus kiűzi a kufárokat az istenházából.”

Akik olvasták, sokan felháborodtak. Engem a hír hidegen hagy, szinte közömbösen veszem. Nem érzek semmifajta tiltakozást vagy kétségbeesést. Azóta, hogy tíz évvel ezelőtt ösztöndíjasként Oxfordban tölthettem egy bizonyos időt, egyes dolgokat másképpen látok. Az ott látott sok csodálatos látványosságok mellett igencsak elcsodálkoztam, amikor akkori osztálytársaim egy délutánon meghívtak egy sörre. Nem a tény volt önmagában meghökkentő, hanem a hely, ahova elmentünk. Először azt gondoltam viccnek szánták az egészet, amikor egy templom felé vettük az irányt, hát még amikor megláttam a messzire virító feliratot! Ez állt rajta: FREUD. És bent, igen-igen, egy kocsma a maga teljes valóságában! A falak mentén hosszan húzódott a koktélbár, az egykori oltár helyén pedig egy dobogón zenekar játszott. Az esti fények különös hatást keltettek, amint a színes, szentképes ólomüveg berakásos ablakokon keresztül átszüremkedtek a vágható cigarettafüst ködén. Bevallom, nem esett jól ott üldögélni, és idő előtt távoztam. Zaklatott voltam, és az egész élmény baljóslóan rosszat sejtetett. Aztán nem történt semmi. A minap utánanéztem a világhálón: a templomból lett „freudkocsma” köszöni szépen, jól megvan, sőt, valami elit hellyé nőtte ki magát.

A mostani újsághír kapcsán arra gondolok, hogy a szóban forgó metodista egyház tulajdonképpen nem tett egyebet, minthogy felismerte: tovább már nem lehet bizonyos dolgokat fenntartani a régi állapotok szerint, mert egyszerűen megváltozott a világ és vele együtt megváltoztak az emberek igényei. Úgy döntöttek, nem bajlódnak tovább a meglévővel, hát eladták.

Európa-szerte látható, hogy a régi nemesi kastélyok múzeumokká válnak. A benne lakók tovább élnek valahol, de nem az egykori habitusukban, egészen egyszerűen azért, mert „az” a világ már nem létezik, és soha nem fog visszatérni.

Az „Egyház” bizonyos értelemben elvesztette funkcióját, és ezt a tényt el kell ismerjük, be kell lássuk, még akkor is, ha fájdalmas a folyamat. Persze, bármikor gazdagodhat is új szerepkörökkel.

Mindannyian struccpolitikát folytatunk, amikor nem vesszük figyelembe a kor igényeit. Régi, rossz, csődös módszereket próbálunk felújítani, a saját –egykori – arcunkra szabott törvényeket toldozzuk, foltozzuk. Közben egymásra mutogatva hibásokat, vétkeseket keresünk…

A kolozsvári Malom utcai zsinagógába a sábeszdeklis öregurak helyett ma fiatalok járnak szórakozni, és az egykori Poale Tzedek zsinagógát úgy hívják, hogy Tranzit Ház. Sokatmondó már a neve is! (Sic transit gloria mundi…– és senki sem esik kétségbe!)

Közben a „tranzithoz” szoktatott világunkban minden lehetséges, és mindennek a fordítottja is! A híradások szerint az egyesült államokbeli Massachusetts államban az egyik bevásárlóközpontban nyitotta meg a katolikus egyház a Szent Teréz karmelita rendi kápolnáját.

A legelején említett, templomról és kufárokról szóló „kézenfekvő” bibliai jelenetben Jézus a következőket is mondja: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem” – ha szükség lesz rá, teszem hozzá én, mert ma már úgyszólván minden lehetséges!

Csete Árpád: Jó szórakozást!

2010. 11. 10. Csete Árpád Jó szórakozást!

Régi szép szokás, hogy az istentisztelet végén általában egy idősebb gyülekezeti tag megköszöni a lelkésznek az aznapi szolgálatát. Többször előfordult, hogy az ilyen rögtönzött köszöntésekből egészen furcsa szóvirágok születtek, és ez okot adott arra, hogy ezen elszólások évekig virágozzanak a papi ajkakon.

Vannak olyan helyek, ahol rendszeresek az ilyen templomajtóban való köszöntések, és én nagy tisztelettel adózok azon idős emberek iránt, akik veszik a bátorságot, fáradságot, és kiállnak a gyülekezet elé, hogy néhány keresetlen szóval megköszönjék az aznapit.

Nemrég a vasárnapi istentisztelet utáni szokásos ajtónálláskor a szónok, mondandója végén, a következő formulával zárta beszédét: „…és megköszönjük a tiszteletes úrnak, hogy a mai vasárnap is ilyen szépen elszórakoztatott minket itt a templomban”.

Megmosolyogtam a nyilvánvaló nyelvbotlást, – velem is megesett már, gondoltam magamban. Ám, amikor második, harmadik vasárnapon is ugyancsak a „szép szórakoztatást” köszönte meg, kezdtem elgondolkozni.

No, – gondoltam magamban – ezért érdemes volt tizenöt éven keresztül izgulni, izzadni, „legjobb tehetségem” szerint végezni a „nagy feladatot”, ha a „hallgatóság” csupán szórakozni jár az én templomomba!

Minden bizonnyal nem így van, nyugtatgattam magam. Az istentisztelet, a templom, mégsem lehetnek játékszerek, holmi szórakoztató eszközök!

Utána komolyabban kezdem gondolkozni azon, hogy a mai világban vérre menő küzdelem zajlik a tömegek szórakoztatási jogának elnyeréséért. Mindenki azért küzd, hogy elnyerje a tömegek kegyét. A mindenkori nép pedig szórakozni akar. A múltban is és a jelenben is. Az ókori arénák gladiátorharcaitól kezdve, a modern futballarénákban zajló küzdelmekig, a televíziós műsoroktól a nyomtatott betűig mind-mind az istenadta nép szórakoztatását szolgálják. Ahol pedig a nép jól szórakozik, és hahotázva könnyezik, ott jól is fizet.

Vajon fel tudom-e venni a versenyt a világgal? Vajon fel kell-e vegyem azt a bizonyos elém hajított „kesztyűt”?

Én mindenesetre megpróbálom.

Figyelem! A függöny felgördül, folytatódik az „előadás”. Jó szórakozást kívánok mindenkinek!

Csete Árpád: Barátság

2010. 10. 20. Csete Árpád Barátság


A barátság a legjobb dolog a világon! Mondja a négy és fél éves kisfiam.

Eszembe jutnak barátaim. Azok, akik meghatározták az elmúlt évtizedeimet. Azok, akik gyökeresen megváltoztatták világnézetemet. Azok, akikkel együtt értékrendszereket állítottunk fel önmagunknak és környezetünknek. Azok, akikkel egy pohár bor mellett megváltottuk a világot. Azok, akik a házsongárdi temető gesztenyefái árnyékában alusszák örök álmukat. Azok, akikhez – őszinte pillanataimban – még mindig – utolsó menedékként, éjjel vagy nappal (egyre kevesebben vannak…) – fordulhatok segítségért. Azok, akik olyan rég és olyan messzire elmentek innét, hogy arcukra már alig, csak gesztusaikra emlékszem. Azokra, akikkel összekovácsolt a sors. És persze azokra is, akiket a közelmúltban ismertem meg, és egyfajta „szerelem első látásra” érzése köt össze velük. (Azok is, akiket sokszor el szeretnék feledni, mert emlékük kínzó, maró érzéseket szabadít fel – de nem lehet!)

Rájövök, hogy nincs senkim és semmim rajtuk kívül, mert egész életemben, a jóistentől kapott lelkiismeretemen kívül, ők tartottak tükröt és távcsövet a szemem elé. Eleven múltam ők, akikkel kölcsönösen meghatároztuk egymás jelenét és jövőjét.

A barátság az egyik legszentebb érzés, egészíteném ki fiam gondolatmenetét, és nem folytatom azzal, hogy az élet legkegyetlenebb csapásait, az árulást, a cserbenhagyást, a megcsalást, az aljas hazugságokat, a szándékos feledésbe merítést is tőlük kapjuk. Majd, annak idején, ő is meg fogja tapasztalni.

Az ember rokonait örökli, de barátait válogatja, illetve a madarat tolláról embert barátairól frázisokat emlegetném neki, de ő ezt még úgysem értené…

Különös, hogy az intézményekben, így az egyházban is, (miközben a felebarát szeretetéről papolunk) a barátság, a baráti kapcsolat a „hivatal”, a „központ” legnagyobb ellenségének számítanak. A „rendszer”, a hierarchia nem tűri el, hogy az alattvalók között őszinte baráti kapcsolatok alakulhassanak ki. A gyanú, a klikkesedés és a „falkásodás” stigmája ott lebeg minden kettő fölött. A konspirációs elméletek gyárosai féltékenyek, és joggal is félnek olyan alapvetően őszinte emberi érzésektől, amelyek nem vonhatók törvényi ellenőrzés alá. Ha ketten barátok, könnyen megeshet, hogy a „rendszert” illetik kritikával. Ha tízen barátok, az már forradalmi hangulat. Sokszor megtapasztaltam, hogy olyan emberek, akik munkatársi viszonyban vannak, félnek egymással barátkozni.

(Örök) Gyermeki kérdésem, évtizedek távlatából, kisfiammal együtt felteszem: Mondd, leszel-e a barátom?

Csete Árpád: Omlások

2010. 10. 02. Csete Árpád Omlások







„Bár éj fedez, mit se csüggedezz! Sugarát leküldi s felderül a nap.” (31. egyházi énekünk)

Miközben a templomban énekeljük a „Sorsod hagyd az Úrra” kezdetű egyházi énekünket, a chilei bányaszerencsétlenség áldozataira gondolok. Azokra a szerencsétlen szerencsésekre, akik szám szerint 33-an, folyó év augusztus 5. óta Chilében, 700 méter mélyen a föld alatt várják a szabadulást.

Történt ugyanis, hogy a chilei fővárostól 800 kilométerre fekvő San José bányában, az arany utáni hajsza közepette több mint 300 tonna kő omlott a bent dolgozó emberekre. Borzalom! 700 méter mélyen a föld alatt, elzárva mindentől! Elevenen vannak eltemetve, ami önmagában egy rémálom.

Eddig még semmi rendkívüli nincs a történetben, hiszen egyrészt a média már rég hozzászoktatott a válogatott borzalmakhoz, másrészt azt is tudjuk ősidők óta, hogy az aranynak „ára van”. Ám, csodák csodája, a bányászok életben maradtak! Azóta a világ lélegzetvisszafojtva várja, hogy mi történik velük.

Itt következik be a fordulat. A bányavállalat vezetői úgy döntöttek, hogy minden áron felszínre hozzák a bajbajutottakat. Különlegesesen képzett szakemberek, különleges gépekkel, az űrkutatásban használatos eljárásokkal megkezdték a fúrást. Hirtelen semmi sem túl drága a 33 ember megmentése érdekében. (Vagy talán az aranybányászat becsületének a megmentése érdekében?)

A cél: egy 66 centiméteres járat kialakítása, amelyen keresztül fel lehet majd hozni őket. Előre láthatóan ez a munka még további heteket vesz igénybe. Már létezik egy néhány centiméteres keskeny járat, amin keresztül kapcsolatot tartanak a bennrekedtekkel, élelmet, gyógyszereket juttatnak nekik, és már videofelvételek is érkeztek a mélyből. Ez a szűk járat táplálja a reményt.

Addig is, lenn a mélyben zajlik a „mindennapi megszokott” élet. A bányászok minden nap reggel fél nyolckor kelnek. Ezután reggeliznek: szendvicset, joghurtot és tejet kapnak. Majd rendet raknak. Ezt követően a kiépített kommunikációs rendszeren keresztül beszámolnak egészségügyi állapotukról a fent levő orvosoknak, vagy meghallgatják a vezetőjüknek kinevezetett személy beszámolóját arról, hogy éppen mi zajlik a felszínen. Ebéd után csoportos megbeszéléseket tartanak, elolvassák szeretteik leveleit, és válaszolnak ezekre. A vacsorát este 8-kor kapják, lámpaoltás pedig 10 és 11 között van.

A bányászok, eddig már közel 60 napot töltöttek a föld alatt. A modern történelemben erre még nem volt példa. Lám, így is lehet élni.

Lefekvés után, elalvás előtt, félálomban, a Nap fényének az ábrándjával a lelkükben, talán énekelnek: „Bár éj fedez, mit se csüggedezz, sugarát leküldi, s felderül a nap…” Isten leküldte már hozzájuk reménysugarát, és lehet, hogy egyesek lelkében már a Nap is „felderült”!

Most arra gondolok, hogy lelki életünkben is vannak „omlások”, amikor úgy érezzük, hogy ránk szakadt a „mindenség”. Tehetetlenül tapogatózunk a sűrű sötétben, és nem tudjuk, hogy merre van a kiút. Szükségünk van reménysugárra, szabadítókra!

Csete Árpád: A szabadság relativitási elmélete

2010. 08. 23.	A szabadság relativitási elmélete	Csete Árpád
„Élvezzétek a háborút, mert a béke rettenetes lesz” mondogatták egymásnak a német és a magyar katonák a második világháború utolsó napjaiban. Elvonatkoztatva a valóságos háborúktól és annak borzalmaitól, csak a jelen hétköznapi megvívandó csatáira összpontosítva, elég nehéznek tűnik elképzelni egy olyan időszakot, amikor kényszermentesen, külső (felsőbb és alsóbb) hatások nélkül, csak a magam ösztöneire hallgatva szervezhetem meg életemet. Márpedig a szabadságolás ideje egy ilyen időszak lehetne. Lennie kell az ember életében évente néhány napnak, hétnek, amikor feledve a munkahelyi „csatákat”, „édes semmittevésben” ringatózva elgondolkozik azon, hogy „honnan s merre”. Persze ez az „édes semmittevés” relatív, és ott van az a leselkedő veszély, hogy unatkozásba, unalomba, igazi semmittevésbe fullad az egész, s akkor meg minek a nagy vágyakozás. Kérdezem a falubeli gyerekeket: hogy telik a vakáció? Azt válaszolják: unalmasan, sokat unatkozunk. Őszintén válaszolnak, igazuk van. A nyári táborok már lejártak, a munkába ájult szülőknek nincs energiájuk szórakoztatni őket. Hasonló a helyzet a felnőttek zömével is. Az önálló gondolkozásról leszoktatott ember-tömegek tehetetlenül állnak a szabadidő tényével szemben, ugyanis nem tudnak mit kezdeni vele, ha nincs aki megmondja nekik. Régebben megmosolyogtam az „amerikai testvéreinket”, mert ők minden órájukat, percüket agyontervezték. Hogyan lehet „úgy” élni? – jópofáskodtam én is az itthoni többséggel. Mára, már az arcomra fagyott a vigyor. Nekik van igazuk, mert nem pocsékolják el a rövidke emberi életünk egyetlen percét sem! A reájuk bízott talentumokkal okosan sáfárkodnak, nem a földbe ássák, hanem úgy kamatoztatják, hogy abban, mind az egyén, mind a közösség örömét lelje. A szabadidő, mint az eszményi „szabadság” kicsinyített mása, egy jó modell arra, hogy kipróbáljuk: hogyan is tudunk élni vele akkor, amikor elképzelni, tervezni, anyagiakat előteremteni, irányítani, megvalósítani kellene, és ráadásul mindezt önállóan. Rádöbbenek arra, hogy milyen nehéz dolog „szabadnak” lenni! És arra is, hogy itt sokkal többről van szó, mint a szokásos évi „pihenő szabadság”. Az elmúlt 20 év „relatív szabadsága”, amely a különböző politikai döntések következtében a nyakunkba szakadt, mindezt igazolja. A társadalom és az Egyház is épp olyan tétova, mint az egyén. Nem tud mit kezdeni önmagával. Egyfelől áhítozza az autonómiát, – senki ne szóljon bele a dolgaiba –, másfelől ott áll ötlettelenül, amikor a szépreményű elképzeléseket meg kellene valósítani. Hiánycikk nálunk a „szabadság kultúrája”, amit sok odafigyeléssel és önfegyelemmel lehetne elsajátítani. Tudvalevő dolog volt, hogy a „felelősségteljes szabadság” nem fog mindenkinek az ínyére válni. Vannak s lesznek olyan „öreg harcosok”, akik úgy gondolkoznak: ez a „békés szabadság” nekem nem hozott semmit! Tervezek hát magam körül egy kis mesterséges saját háborút, – ami senkinek sem használ –, de legalább én élvezni fogom! Élvezzétek csak „öreg harcosok” a kicsinyes magán-háborútokat, nekem jó lesz az a „rettenetes” „békés szabadság” is!

Csete Árpád: Lehetne másképp is?

2010. 08. 04. Lehetne másképp is? Csete Árpád




Négy és fél éves kisfiúnknak gennyes mandulagyulladása van. Az orvos penicillin-kúrát írt fel. Hatóránként injekció, egy héten keresztül, összesen 28 alkalommal. Azaz reggel hatkor, déli tizenkettőkor, este hatkor és éjfélkor. Minden alkalommal ketten szülőkként lefogjuk a gyermeket, a harmadik pedig megszúrja. A gyermek rémült, különösen, amikor éjszakai vagy hajnali álmából verjük fel. Rettegve könyörög és rimánkodik, hogy hagyjuk abba, mert nagyon fáj. Elhisszük neki, mindazonáltal folytatjuk. Már bele vagyunk betegedve. A korábban semmitől sem félő, életvidám kisfiúnk mára már sok mindent átértékelt az emberekkel és a világgal kapcsolatban. Mindez történik a gyógyulás érdekében.

Nyugaton élő barátommal beszélgetek. Mondja, hogy arrafele nagyon ritkán, vagy sosem szúrnak. Az ottani gyerekek nem ismerik ezt a fajta traumát. Elcsodálkoztam.

Más: gyermekkoromban meg voltam győződve arról, hogy a fogászati rendelőket kizárólag emberkínzás céljából találták ki. Volt részem abban is, hogy a fehér köpenyes doktor bácsi nyakig véresen állt előttem, zörgő, szintén véres vasszerszámokkal a kezében. Nyári délutánokon nem egyszer lehetett üvöltő pácienseket hallani a fogászati klinika előtt sétálva. Mindez szintén a gyógyulás reményében.

A kilencvenes évek első felében külföldiek mondogatták, hogy ennyi fogatlan embert, mint a mi országunkban ritkán lehet látni a nagyvilágban. Nem csodálkoztam. Szerencsére mára már valamelyest változott a helyzet.

Kétségtelen, hogy a rosszat, a bűnt, a betegséget le kell győzni. Meg kell vívni a csatákat, a harcot, és győzni kell. Erről szól az egész életünk. De milyen áron? Miért van az, hogy „nyugaton” lehet mindent másképpen is végezni? Fájdalommentesen, magas színvonalon, kevésbé brutális módszerekkel, aljasság és sunyiság nélkül, úgy, hogy a rosszból végül jó legyen. És persze mindezt nagyképűség nélkül. Talán ez az egyik fő különbség a kelet és a nyugat embere között: az emberibb, humánusabb hozzáállás egymáshoz és az élet dolgaihoz.

Csete Árpád: Új szakács – új ételek?

2010. 07. 16. Új szakács – új ételek? Csete Árpád

Néhány héttel ezelőtt, Budapesten a Ráday utcában sétáltam (rohantam?). Miközben a felújított sétálóutcát csodáltam és a járókelőkkel való összeütközést próbáltam elkerülni, úgy térdmagasságban egy fekete táblán fehér krétával odafirkantott hevenyészett hirdetésre lettem figyelmes. „Új szakács, új ételek” hirdette a nem túl hivalkodó, ámde sokat sejtető táblácska. Felnéztem, és egy tipikus kínai vendéglővel találtam magam szemben. Ütött-kopott cégér, kissé koszos vitrin, alig lehetett belátni, az egészből áradt az olcsó provincializmus. Valószínű – gondoltam magamban – nem volt nagy forgalma a vendéglőcskének, ezért a tulajdonos úgy döntött, hogy lecseréli az ízvilágok karmesterét.

Csodálkoztam is, mit keres ebben az utcában az előkelő magyar, olasz, francia éttermek társaságában ez a kis betolakodó? Nem mentem be, bevallom, nem ínyemre valók e távoli világrész ízei, az étterem látványa sem volt valami bizalomgerjesztő.

A hirdetés mondanivalója viszont megragadott.

A milliárdos ország lakói számunkra alig megkülönböztethetők egymástól, szinte mind egyformák. Vajon hogyan lehetne megállapítani, hogy a Ráday utcában tényleg új szakács érkezett? És vajon mit ér az új szakács a vendéglő szentélyében – a konyhán –, ha ugyanazokat a megszokott ételeket főzi, ugyanúgy, mint az elődje? Ha a pekingi kacsa, a szecsuani csirke, a gyömbéres marhahús és társaik csak a tálalás formájában térnek el a korábbiaktól? Képes lesz-e az új szakács valóban újdonságot felmutatni? Vajon van-e értelme szakácsot cserélni, ha a vendéglőcske továbbra is ontja magából a kicsinyes provinciális hangulatot, miközben fekvésének köszönhetően egy minőségi szolgáltatásra hivatott?

Semmit sem ér tehát az új szakács, új receptek, azaz új elképzelések és új mentalitás nélkül.

Olvasom, egyes nagynevű vendéglők komoly pénzekért szerződtetnek világhírű séfeket. Ezek a mesterszakácsok aztán hozzák magukkal az új receptúrát, sőt a kisegítő személyzetet is. Az új csapat új mentalitással valóban újszerű, ínycsiklandó ételekkel fog csábítani.

Ha így lenne, talán nekem is megjönne az étvágyam a kínai kajához.