Szabó Előd: Adósság

2013. 09. 25.	Adósság	Szabó Előd
Őszi hálaadás nagy hetén mindannyian adósnak érezzük magunkat. Régen szégyen volt tartozni valakinek, ma már szinte lehetetlen adósság, kölcsön nélkül zöld ágra vergődni. Azt is nehéz eldönteni, hogy melyik kellemetlenebb helyzet: ha én tartozom másnak, vagy más tartozik nekem? Végülis a kölcsönnel nincs is semmi gond mindaddig, amíg a törlesztés az előre meghatározott terv szerint történik. A baj, a jaj akkor van, ha valami közbejön, és az adós nem tud fizetni. Ez történt a példázatbeli szolgával is: végtelenül nagy tartozását nem tudta időben törleszteni, és úgy tűnt, hogy a király türelme elfogyott. A szolga haladékot kér azonban, s a király haragja azonnal elpárolog, s elengedi az adósságot. Egy rossz és egy jó hír van Jézus példázatában. A rossz hír az, hogy, amint ezen az őszön is tapasztaljuk, Istennel szembeni adósságunk végtelen, s még így is egyre csak nő. A jó hír, az evangélium az, hogy Isten hajlandó elengedni tartozásunkat. A rossz és jó hír közötti kapcsot azonban mi kell létrehozzuk: nem kegyelemért való könyörgéssel, hanem igaz, őszinte törlesztési szándékkal. Ha őszintén igyekszünk adósságunk tízezer talentumát dénárocskánként törleszteni, akkor a hálaadás ünnepe nem számonkérés, hanem Isten és gyermekének bizalmi, szeretetben való találkozása lesz.

Szabó Előd: Lehet?

2013. 04. 26.	Lehet?	Szabó Előd
Nem lehet! Sokszor hallottam már ezt a felkiáltást, felsóhajtást, tiltakozást, érvet, mentséget. Nem lehet! Vannak esetek, amikor követi e szavakat a „mert”, a magyarázat, mely esendően légbőlkapott vagy gyanúsan kidolgozott és tökéletes. De olyan is történik, hogy nincsen „mert”, hogy a magyarázat csak annyi, hogy „így szokás, mindig így volt”. A lényeg az, hogy nincs semmilyen lehetőség a változásra, kár a próbálkozásért, az erőfeszítésért, minden marad a régiben. Nem lehet! Vagy más szavakkal: nem tudtam megoldani! Mondtuk nemegyszer diákkorunkban félelmetes, ma már, visszatekintve tiszteletreméltó matematika tanárnőnknek, ha nem készült el a házi feladat. Ő pedig kegyetlen következetességgel kérdezte meg mindig, s végül már mi is tudtuk kívülről: „mutasd meg a lapokat, a piszkozatokat, amelyeken próbálkoztál.” Legtöbbször nem voltak ilyen lapok, s kiderült, hogy a „nem lehet”, „nem tudtam” tulajdonképpen azt jelentette: „nem akartam”, „nem volt elég kitartásom”, „nem voltam elég elszánt”. Ha ma azt hallom: „nem lehet!”, e romboló, lelkesedést megfagyasztó szavakra válaszként sokszor szeretnék visszakérdezni: „mutasd a lapokat, mutasd a próbálkozást, az erőfeszítést.” A legnagyobb küzdelmem pedig az, hogy azt emlékeztessem az állandó próbálkozás szükségességére, akitől életemben a legtöbbször hallottam, hogy „nem lehet!”: magamat.

Szabó Előd: Immunrendszer

2013. 01. 24.	Immunrendszer	Szabó Előd
Milyen csodálatos védelmi rendszere van emberi testünknek! Naponta hány és hányféle támadást ver vissza, s milyen mostoha körülményekhez is képes alkalmazkodni a túlélés érdekében! Amíg az ellenségeket kívül tudja tartani, addig gondtalanul éljük életünket, minden erőnket céljaink, vágyaink megvalósítására fordíthatjuk. A baj akkor kezdődik, amikor az ellenség, a kór behatol, áttöri a védelmi vonalakat, s belülről támadja meg szervezetünket. Egy egyszerű megfázás is, ha áttörte védelmi rendszerünk falait, ágynak dönthet, legyengíthet, képtelenné tehet a munkára, a küzdelemre. Azok a közösségek, melyekhez tartozunk évszázadokon keresztül csodálatosan megvédték magukat a külső ellenség ellen, alkalmazkodtak új és új történelmi körülményekhez, s megtartották egységüket, erejüket, vágyaikat, céljaikat. A baj akkor van, ha áttöri a külső ellenség a falakat, s belénk, közösségeink köreibe ülteti bomlasztó közömbösségét, gyanakvását, individualizmusát. És visszatérve az emberhez, mert a közösséget emberek, egyének alkotják, alkotjuk: erkölcsi falaink is erősek kell legyenek, hogy a külső támadásokat visszaverve ne adjunk magunkban helyet a bomlasztó, kórokozó jelenségeknek. Imádság és tudatos küzdelem vitaminjával erősítsük minden nap lelkünk immunrendszerét, hogy közösségeink megtartó erői lehessünk!

Szabó Előd: Prófétai derűlátás

2012. 12. 24.	Prófétai derűlátás	Szabó Előd
Vannak derűlátó és borúlátó emberek. Sőt, minden ember tud derűlátó és borúlátó is lenni hangulatától, élethelyzetétől függően az élet hullámzásai között. Az adventi időszak az optimizmus ideje. Hallottuk a prófétákat, akik a nehéz, súlyos fellegekkel terhes időkben is éltették a reményt: beszéltek világosságról, melyet a sötétségben járó nép látni fog, gyermekről, aki megszületik, akinek vállán az uralom jó helyen lesz majd vagy a mennyek országáról, amely elközelített. Ha adventben nem is sikerült, ma mindannyian fel kell öltözzük a derűlátás ünnepi köntösét. Nem toppanhatunk be az ünnep tiszta szobájába a pesszimizmus és a kételkedés sáros cipőjével. Ma el kell higgyük, hogy a sötétségben is remélhetünk nagy, karácsonyi világosságot, bármilyen szakát is éljük életünknek, remélhetünk megszülető gyermekeket, megszülető alkalmakat, s bármilyen távolinak is tűnne néha, közel van a mennyek országa. Az adventi optimizmus a próféták számára nem alaptalan, üres ámítás volt, hanem Isten szeretetére, hűségére épült. Karácsony estéje nekünk is beteljesülés lesz, ha Isten szeretetére, hűségére épített derűlátással érkezünk varázslatos hangulatába.

Szabó Előd: Örök kérdések

2012. 11. 21.	Örök kérdések	Szabó Előd
Minden vallás egyik legfontosabb kérdése, hogy mivel lehet az emberfeletti hatalom, Isten jóindulatát elnyerni? A Biblia két ősi története is erre a kérdésre keresi a választ. Az Úr két fát ültet az Éden-kert közepébe: az örökélet és a jó és a rossz tudásának a fáját. Mégis, néhány sorral alább azt olvassuk, hogy az Úr az összes fa közül csupán a jó és a rossz tudásának fáját tiltotta el az emberektől. Ebből talán azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az örökélet fáját nem kellett eltiltani, mert az örökélet felé vezető út feltétlenül átvezet a jó és a rossz tudásán, illetve az élet útkereszteződéseiben a jó választásán. Vagyis örökéletet, mint Isten jóindulatának legfőbb gyümölcsét csak akkor nyerhetjük el, ha kitartóan, mindig a jót választjuk. Nagy felelősség a jó és a rossz tudása. Sokszor tapasztaljuk, hogy túl nagy is számunkra, hogy sokszor nem vagyunk képesek e tudást a jóra használni. Talán ezért is tiltott, féltett minket tőle az Úr. Kain bűne azonban biztató üzenetet ad félelmeinkre. A bűnös Kaint az Úr elűzi a közelségéből, de mégsem szakítja el magától. Milyen szépen fogalmaz az ószövetségi szerző: az Úr jelét hordozza magán. Még a legnagyobb bűn ellenére is védelemként, a megjavulás lehetőségeként magával hordozza az Úr letörölhetetlen bélyegét. Ma is válasszuk mindig a jót. De ha el is tévedünk, érezzük magunkon az Úr jelét, mely emlékeztet az Ő soha meg nem szűnő szeretetére.

Szabó Előd: Kettős találkozások

2012. 09. 14.     Kettős találkozások     Szabó Előd    

Jákób vándorútja során egy este lehajtja fejét egy kőre, hogy megpihenjen. A kő mellett a vándorok útján sokan elmentek, rá sem néztek, semmit sem jelentett számukra. Jákób álmában azonban itt találkozik Istennel, meggyőződik, hogy közel van hozzá az Úr. Ezért fogja a követ és oltárrá változtatja, még a hely nevét is átformálja, mert ez az Isten, mert ez a szent lakóhelye.

Milyen sok utat bejárunk mi is életünk során! Milyen sok otthonba, házba, hajlékba belépünk! Milyen sok emberrel találkozunk! Fel sem tudnánk sorolni, hiszen ezek közül nagyon sok semmit sem jelentett számunkra.

De vannak kivételek: amikor egy ház, ugyanolyan, mint a többi, mégis egyedivé válik, mert ott születtünk, ott növekedtünk, ott voltunk boldogok, azaz ott találkoztunk Istennel; amikor egy ember, ugyanolyan, mint a többi, mégis egyedivé válik, mert hozzánk tartozik, mert társunk, mert boldogok vagyunk mellette, azaz jelenlétében találkoztunk Istennel.

Ezek a kettős találkozások méltóak arra, hogy szentnek nevezzük, s ne féljünk kimondani: egy-egy otthonban, egy-egy élményben, egy-egy emberben magát Istent sejthetjük meg. Ez a felismerés változtatta a csaló Jákóbot Isten emberévé, s változtathat minket is ügyeskedőkből Isten gyermekévé.

Figyelj, hogy ma hol találkozhatsz Istennel?

Szabó Előd: Alázat a szövetségre

2012. 07. 10.     Alázat a szövetségre     Szabó Előd    

A közösségeket szervezni, megtartani törekvő emberek sokszor elmondják: nehéz összefogni az embereket, az egyéneket. Közös munkánkban sokszor szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a közösségi összefogásra való hajlandóság fordítottan arányos az anyagi jóléttel, igényekkel, kényelemmel. Hiányoznak az igazi szövetségek életünkből, pedig minden lépésünkben szükségünk volna szövetségre.

Szövetség a szülő és gyermek közötti viszony, a barátság, az iskolai közösség, a házasság, a gyülekezet stb. Szövetség minden két vagy több ember között fennálló viszony, mely tudatosan azért alakul ki és működik, hogy mindkét fél számára áldásos, méltányos, biztonságot nyújtó legyen. Így köt a Bibliában is szövetséget az ember Istennel vagy felebarátjával.

Miért vagyunk egyre kevésbé képesek szövetségre? Egy lehetséges válasz az, hogy a szövetségkötéshez elengedhetetlenül szükséges az alázat. Csak az az ember akar szövetséget kötni, aki bevallja, belátja, hogy egyedül nem képes mindenre, segítségre van szüksége, s nem szégyelli mástól, közösségektől kérni a segítséget. Az ószövetségi nép is volt nemegyszer híján az alázatnak, s semmibe vette az Úrral kötött szövetséget, s mindig lehajtotta a fejét, amikor visszatért, s felelevenítette azt.

Szülő és gyermek kapcsolatában, barátságban, házasságban, közösségben, gyülekezetben éljünk alázattal, adjunk jóindulattal, s fogadjunk el hálával, s ez az egyensúly áldottá teszi életre szóló szövetségeinket.

Szabó Előd: Törvény és Lélek

2012. 06. 07     Törvény és Lélek     Szabó Előd    

A jézusi kereszténység annak az elvnek a cáfolata volt, hogy egy közösséget lehet tiltásokkal, szabályokkal, törvények erejével vezetni, jó útra téríteni. Pünkösd, a nemrég újraélt ünnep diadala is erről tanúskodik: nem a törvények, szabályok hozták létre az egyházat, hanem a Lélek.

Ez a gondolat igencsak foglalkoztat bennünket akkor, amikor az Unitárius Egyház új Alaptörvényt, új szabályzatokat kíván létrehozni. Bizonyára ez a szándék azért fogalmazódott meg, mert úgy éreztük: valami nem működik, valami nem úgy működik, ahogy szeretnénk közösségünk háza táján. Komoly munka előzte meg ezeknek a törvényeknek a megfogalmazását, s a komolyságra való törekvés ennek a pillanatnak a fontosságát igazolja.

Vitathatatlanul fontos az új egyházi törvénykezés, s bizonyára megold majd néhányat a fennálló gondok közül. De fontosságát ne becsüljük túl, s lássuk be: amikor arról beszélünk, hogy vannak dolgok, melyek nem működnek, akkor sokszor nem a rendszerben, hanem az emberben, bennünk van a hiba. A Lélek hiányát nem lehet paragrafusokkal pótolni.

Mit nem várhatunk az új törvényektől? Lelkesedést, ragaszkodást, öntudatot, hitet, tiszteletet, kitartást, összefogást. A pünkösdi gyülekezetnek mindezek megvoltak, törvények és szabályok nélkül. Sajnos, azóta a keresztény egyház sokszor ezek hiányában a törvényeket szaporította. Amíg az egyház illetékes fórumai munkálkodnak, mi is munkálkodjunk, mint a Lélek újraélesztésének illetékesei.

Szabó Előd: Húsvét után

2012. 04. 23. Húsvét után Szabó Előd  

Húsvét nemcsak a legjelentősebb, hanem a kereszténységet leginkább megosztó ünnep is. Jézus halálát követően rengeteg elképzelés vált szilárd meggyőződéssé azzal kapcsolatosan, hogy mi is történt valójában nagypéntek után. Jézus halála, s az azt követő események már a tanítványok körében is más és más élményeket váltottak ki. Az evangéliumok is különbözőképpen írják le a húsvéti történetet. Ez a tény a sokszínűség, a sokféleség kérdését veti fel bennünk. Isten sokszínűvé teremtette a világot, s nagyon óvakodott az egyformaságtól. Ezt tapasztaljuk a természetben: nincs két ugyanolyan virágszirom, harmatcsepp vagy hópihe, növény, állat vagy ember. Jézus is sokféle embert választott tanítványnak. Isten teremtett világa mégis, sokszínűségében is egységet alkot. Jézus sokféle tanítványa sokszínűségében is létrehozta a világtörténelmet évszázadokon keresztül meghatározó keresztény egyházat. Közösségeink is sokszínűek, sokféle emberből tevődnek össze. Sokféle gondolat, érzés, élmény találkozik. Ez a sokféleség néha kényelmetlen. A történelem tanúsága szerint sokszor megpróbálták uralkodók és rendszerek egyformává tenni az embereket, egyenruhába öltöztetni testüket és lelküket. Ugyancsak a történelem igazolja, hogy a zsarnokok eme próbálkozásai sikertelenek voltak, az emberi lélek egyedisége mindig összetörte ezeket a rácsokat. Örüljünk annak, hogy sokfélék vagyunk, s egyetlen színt, gondolatot, érzést se próbáljunk háttérbe szorítani, mert a sokszínűség Isten akarata!

Szabó Előd: Rend

2012. 04. 04. Rend Szabó Előd

Virágvasárnap egyik félelmetes jelenete, amikor a farizeusok követelik Jézustól, hogy utasítsa rendre tanítványait. A lelkesedő tanítványok, követők között ők azok, akik hideg fejjel mérlegelnek, nem inognak meg a nagy esemény láttán, s látszólag pozitív dologért emelik fel szavukat: a rendért.

A kulcsszó a látszólag. A farizeusokkal mindig ez a baj: úgy tesznek, mintha igazak lennének, úgy tesznek, mintha szolgálnák a nép javát, úgy tesznek, mintha vallásosak lennének, mintha Isten akaratát keresnék. Virágvasárnap is úgy tesznek, mintha a rendért aggódnának. De mit jelent az általuk elvárt rend? Csendet, alázatot, meghunyászkodást, kényelmes semmittevést, a fennálló hatalmi állapotok biztosítását.

Az igazi rend mást jelent. Az igazi rendrakást a rendetlenítés előzi meg. Nem csupán a történelem nagy viharai, forradalmai igazolják ennek az állításnak az igazát, hanem az a tevékenység, mely a legtöbb otthonban húsvét előtt zajlik. Kedves híveim közül ma néhányan a paplakon jártak, hogy húsvéti rendet és tisztaságot teremtsenek. Azzal kezdték, hogy mindent felforgattak, a szőnyegeket felszedték, a bútorokat elmozdították helyükről. Természetesen nem utasítottam rendre őket, mert tudtam, hogy ez az átmeneti rendetlenség a rendet szolgálja.

Sokféle olyan „rend” van életünkben, amelyet fel kellene végre számoljunk. Néha mi is a kényelmes, látszatra épülő, farizeusi rendre hivatkozunk, amikor azt mondjuk: ezt így szoktuk meg, ezen nem kell változtatnunk.

Legyen az ünnep nagyhete az áldott csend előtti vihar, a szent idő előtti hétköznapi felkészülés, az isteni jó rendet megelőző rendetlenség!

Szabó Előd: Álmodók

2012. 02. 25. Álmodók Szabó Előd

Álmodókról szeretnék ma beszélni.

Előbb a világhírűekről.

Martin Luther King amerikai polgárjogi harcos, az afro-amerikaiak jogaiért küzdő baptista lelkész 1963-ban a Washington-i Menetelés alkalmával tartotta meg híres Van egy álmom... kezdetű beszédét. Álmodott arról, hogy egyszer majd a rabszolgák és rabszolgatartók gyermekei a testvériség asztala mellett ülhetnek, s az ő színesbőrű gyermekeit sem fajuk szerint értékelik, hanem tehetségük, értékeik szerint. Kinget megölték, álma nem lett teljes mértékben valóság, de mégsem volt értelmetlen, mert megváltoztatta a világot.

Jézus arról álmodott, hogy minden látszat ellenére a szeretet uralkodhat a földön, irányíthat emebereket, közösségeket, s álmát Isten országának nevezte. Jézust keresztre feszítették, álma messze van még a megvalósulástól, de mégsem volt felesleges, mert sok emberen, közösségeken keresztül megváltoztatta a világot.

Mózes arról álmodott, hogy rabszolga népe szabadon, otthon, boldogan élhet egykor. Sok évtizedes munka és vergődés után elvezeti népét az Ígéret Földjének határára, de oda nem léphet be. Meghal a Nebó hegyén, álma csak részben teljesül, de mégsem volt hiábavaló, mert megváltoztatta egy nép történelmét.

Nekünk is kell legyenek álmaink: otthon, család, munka, jellemünk formálása. A felsorolt személyek azt igazolják, hogy álmodni érdemes, áldozni szükséges, és álom és áldozat mindig előreviszi a világot, megváltoztatja, jobbá teszi az életet. Ha az álom nem is valósul meg teljesen, de mozdító és ösztönző erőként szükség van rá.

(u.i. Isten is megálmodta a világot, önmagát, lehelletét adta, hogy megteremtse benne az embert. A Biblia szerint azonban a teremtés eredménye nem felelt meg az eredeti álomnak, hiszen „megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.” Még Istennek sem sikerült álmát teljes mértékben megvalósítani, de az álom mégsem volt fölösleges, mert eredménye lett az élet.)

Szabó Előd: Bölcsek

2011. 12. 27. Bölcsek Szabó Előd

Karácsony csodálatos varázsával ebben az esztendőben is elérkezett életünkbe. Ahány ember és ahány család, annyiféle szokás, annyiféle ünneplési módszer, de mindenki különleges reménységgel várta, s különleges érzelmekkel éli ezt a varázst.

Valamiféle varázs a bölcseket is megérinthette: föltekintettek az égre, megláttak egy fényes csillagot, s elindultak, mindent maguk mögött hagyva, hogy kövessék azt az utat, amit mutat. Egyetlen apró hibát követnek el: természetesnek vélik azt, hogy a király egy palotában kell megszülessen, s kis kitérővel érkeznek meg arra a helyre, ahol a gyermek volt.

Vágyaik teljesülése, a megtalált öröm, az úti cél teljesítése, az ígéret valósággá válása ebben az egy mondatban tömörül össze: amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.

Elgondolkodhatunk: miért nevezi ezeket a vándorokat a Szentírás bölcseknek? Talán azért bölcsek, mert a jelekből a lényegre tudnak következtetni. Mert meglátják a csillagot, úgy, ahogy sokan, mindenki meglátja, és elindulnak, hogy kövessék azt úgy, ahogy senki más nem teszi. Azért bölcsek, mert a csillag feltűnése mögött megsejtik a gyermek születését, a gyermek ártatlan tekintetében felfedezik a királyt, s megértik, megérzik, hogy ez a király nem olyan, mint más, érdemes érte nyakukba venni a világot, s megtenni a hosszú utat Betlehemig. Bölcsek, mert a jelek sokfélesége között látják, tudják, érzik, hiszik, hogy a jel, a csillag, a gyermek, a király, az örömhírt hozó Istentől érkezik.

A karácsonyi történet csodálatos, mesés, varázslatos. Sokan csodáljuk, elvarázsolnak színei, gyönyörködtet változatossága. Olyan, mint a ragyogó betlehemi csillag, amit mindenki lát és csodál. De minden karácsony, s az idei karácsony igazi kérdése az, hogy csak látjuk és csodáljuk-e a csillagot és az ünnepet, vagy bölcsek leszünk mi is, és követni is tudjuk fényét?

Szabó Előd: Adventi fényforrás

2011. 11. 29. Adventi fényforrás Szabó Előd

Az amerikai unitárius gondolkodó, Channing a vallásnak három fő oszlopát nevezte meg: ismeret, szeretet, cselekedet.

Az ismeretet a Biblia bölcsességként említi. Élettapasztalatot jelent, nyitott szemeket és nyitott lelket feltételez. Mindennek alapja az ismeret, a tudás, a bölcsesség léte vagy hiánya. Minden cselekedetünk vagy tétlenségünk, minden szavunk vagy hallgatásunk, magatartásunk, viselkedésünk erre alapszik. A bölcs ember az, aki nemcsak megtapasztalt sok mindent életében, hanem levonta a helyes következtetést: az Úr csodálatos, szent hegyén élünk, életünk az Ő ajándéka, s mindaz, ami fontos és értékes Tőle ered.

A szeretet az ismeretből fakad. Ha tudom, hogy az Úr teremtett, életem az Ő ajándéka, lábam alatt az Ő szent földje, fejem fölött szent ege, bennem szent lelke, akkor természetes, hogy szeretettel élek. Természetes, hogy meglátom és értékelem a természet csodáit és tápláló erejét; természetes, hogy megbecsülöm magam és tehetségeimet, mert isteni származásúak; természetes, hogy az isteni származást másokban, mindenkiben meglátom, s mindenkiben értékelem.

Az ismeret és szeretet következménye és külső megnyilvánulása a cselekedet. Az ismeret és a szeretet lelkünk vezetékében folyó láthatatlan áram, erő, a cselekedet pedig olyan, mint a világítótest által az áramból nyert és a világba szórt fényesség.

Advent a világítótesteket igyekszik mozgósítani. A tiéd nem fénylik? Valahol zárlat van a rendszerben? Járjunk adventi utunkon nyitott lélekkel, hogy bölcsességet nyerjünk, szeressük Istent minden teremtményben, s akkor kigyúl a mi életünknek fénye is, s része lesz a betlehemi csillag mellett a nagy karácsonyi világosságnak.

Szabó Előd: A megtérés feltétele

2011. 09. 28. A megtérés feltétele Szabó Előd

Victor Hugo A nyomorultak című regényéből készült filmet néztem meg a közelmúltban. A meggyőződések küzdelme bontakozik ki a műben.

Javert, a rendőr, meg van győződve arról, hogy aki egyszer bűnőző lesz, az soha nem változik meg. Ezért hosszú börtönbüntetésének letelte után további hosszú éveken keresztül folyamatosan követi, üldözi Jean Valjean-t, hogy újból rácsok mögé juttassa. Valjean meg akarja mutatni, hogy a börtönből, a fegyenctelepről, a bűnből is van visszaút a becsület és a tiszta élet felé.

Hugo derűlátóan zárja a regényt: Javert elsüllyed gyanakvásával együtt, Valjean pedig övéi között hal meg, s hitét továbbadja az utána érkezőknek.

Javert logikája alapvetően helyes volt: a börtön, az igazságszolgáltatási rendszer nem változtatja meg, nem javítja meg a lelket, sőt végérvényesen elsüllyeszti a bűnök fertőjében. Logikájában egy dolgot tévesztett szem elől: az emberi jóság és türelem végtelen erejét. Mert Valjean-t nem a félelem, a rettegés, az üldözöttség érzése tette jó emberré, hanem annak az embernek a jósága, aki megmenti akkor, amikor büntetést érdemelt volna.

Félelemmel, rettegéssel, ítélettel, büntetéssel csak látszólagos eredményeket érhetünk el. Az ember megtérését valakinek a szeretete, bizalma, türelme, megbocsátása kell megelőzze. Ha változtatni akarsz a világon, valakin, ezt soha ne felejtsd el, mert különben elsüllyedsz ítéleteddel együtt.

Szabó Előd: Szárnyalás

2011. 08. 31. Szárnyalás Szabó Előd

Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Merre tartunk? Tesszük fel életünkkel, létünkkel kapcsolatos nagy kérdéseinket akkor, amikor egy szent pillanat elfeledteti velünk a mindennapi apró gondokat. Ma e kérdés megválaszolásához az özönvíz ősi történetére figyeljünk.

Noé bárkája tulajdonképpen Isten bárkája, hiszen az építés szándéka Istentől származott. A bárka ablakán galamb röppen ki a világba. A galamb a mi lelkünk. Járja útját, keresi az állandó fészek lehetőségét, de végül vissza kell térjen a bárkához, mert elfárad, mert nincs hol végleg megvesse lábát. Szájában olajfa ága. Mi is kiröppenünk a világba, járjuk útainkat. Keressük a fészket, az állandóságot: fát ültetünk, házat építünk, családot alapítunk. Ám, be kell lássuk, hogy mindezek ellenére egyszer vissza kell térjünk a bárkához. Az olajfaágak pedig azok az örömök, szépségek, melyek az életet minden küzködés ellenére varázslatossá teszik.

Tragikuma létünknek: mindent azért teszünk, hogy az időt megállítsuk, hogy gyökeret verjünk a világban, és mégis leperegnek a percek és az örökkévalóság lehetetlen.

Nyugalma létünknek: a galamb visszaszáll a bárkába, ahol kinyújtott kézzel várja az, aki egykor az ablakon kibocsátotta. Nem tudjuk, hogy mi van a bárkában, de tudjuk, hogy onnan jöttünk, s tudjuk, hogy kinyújtott kéz vár bennünket.

Ma reggel így válaszolok magamnak a nagy kérdésekre, majd apró, mindennapos kérdéseim megválaszolásába merülök.

Szabó Előd: Csapás

2011. 07. 21. Csapás Szabó Előd

Amikor az Úr meg akarja szabadítani népét a fogságból, tíz csapással lágyítja meg az egyiptomi fáraó megkeményedett szívét. A tíz közül az egyik legsúlyosabb csapás, hogy Egyiptom vizei vérré változtak.

Egyiptom számára a víz nagyon sokat jelentett. Az egyiptomi nép istenként tisztelte az országot átszelő Nílus folyót, mert „jóindulatától” függött élete, jóléte. Ezt a tiszteletet mi szinte fel sem tudjuk mérni, hiszen olyan áldott földön lakunk, ahol források fakadnak a hegyoldalakban, s a tiszta víz csillogóan kínálja fel önmagát. Éppen ezért nem is becsüljük annyira: szennyezzük vagy helyettesítjük annyi másféle itallal...

Lelkünknek is szüksége van a tiszta vízre, mert ahogyan nem mindegy, hogy mit iszunk, úgy nem mindegy az sem, hogy mivel tápláljuk lelkünket. Az Isten-hit tiszta forrás: nem cifra, nem színezett és ízesített, nem mesterségesen tartósított, de természetes, egészséges és életet adó. Nagy csapás az ember számára, ha ezt a tiszta forrást mással pótolja, ha lelkének szomját a kézenfekvő, könnyen elérhető, hamis színekkel és ízekkel kínált táplálékkal pótolja. Mert akkor a víz vérré válik...

A bölcs mondás szerint a vér nem válik vízzé. Tapasztaljuk egyre inkább azonban ennek a mondásnak a cáfolatát, bizony vérként hozzánk tartozó értékeinket sokszor felhígítjuk: család, nemzet, vallás, történelmi múlt, becsület, szorgalom.

Az Úr segítsen minket, hogy víz vérré ne váljon forrásainkban, s vér vízzé ne híguljon ereinkben!

Szabó Előd: Utas a hajóban

2011. 06. 26. Utas a hajóban Szabó Előd

A tizenkét tanítvány a nyílt vízen hajózik, amikor nagy szélvihar támad, és a hullámok becsapnak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Kapkodnak jobbra és balra, keresik a megoldást, a mentő ötleteket, s végül úrrá lesz rajtuk a kétségbeesés: elveszünk! És akkor ráébrednek arra, hogy a hajóban még van valaki, és amikor felismerik, hogy nincsenek egyedül, megnyugszik bennük és körülöttük minden, csendesség költözik közéjük.

Mi is az élet nyílt vízén hajózunk. Egyedül, családi közösségek meghittségében, nagyobb közösségekben, ketten vagy hárman, tizenketten vagyunk a hajóban. Minden ember és minden közösség hajója kerül viharba, s a jó hajós tudja, hogy a vihart nem lehet elkerülni, hanem abban helyt kell állni, s minden erőt meg kell feszíteni, mozgatni a túlélésért és továbbhaladásért. A nagy viharokban mi is kapkodunk, keressük a mentő megoldásokat, s bizony néha bennünk is felsír a kétségbeesés jajkiáltása: elveszünk!

Van-e valaki a hajódban? Magunkkal visszük-e őt, Őt? Van-e a viharban és kétségbeesésben valaki, akihez szólhatunk? Vajon tanítványi közösségeinkben mindig csak a saját erőnkben bízunk, vagy nem bízunk, vagy él bennünk a meggyőződés, hogy a hajóban olyan erő és hatalom is utazik, aki képes lecsendesíteni a viharzó tengert?

A vasárnap szélcsendes áhítatában keressük meg a hajóban azt, akinek a szél, a vihar, a félelem, a kétségbeesés is engedelmeskedik és elcsendesedik.

Szabó Előd: Vasárnapi ima

2011. 05. 29. Vasárnapi ima Szabó Előd

Vasárnap van, a pihenés napja!

Amikor megteremtetted a világot, benne mindent megalkottál, helyre tettél, s a nagy gépezet lassú, de mégis erőteljes mozgásba lendült, visszatekintettél, és azt mondtad: minden, amit teremtettél, jó!

Nap, mint nap teremtünk, alkotunk, cselekszünk, beszélünk, rombolunk, pusztítunk, összekötünk és eloldunk, bántunk és vigasztalunk, segítünk és akadályozunk… Élünk! Mindennapjainkba belebonyolódva azonban nem látjuk minden este oly tisztán, mint Te láttad, hogy amit teszünk, amit alkotunk jó vagy sem? Vasárnap elcsendesedünk, hátralépünk, s a távolság tárgyilagosságával megvizsgálunk mindent.

Mit látok én?

Világosságot, amit teremtettem, amikor tanítottam, s magamba fogadtam, amikor tanítottak; de látom az árnyékot is, amit tudatlanságommal vagy restségemmel a világra vetettem.

Az eget, amit néha megérintettem, amikor boldog voltam, s amikor felhők nélküli tisztaságban láttam az élet szépségeit; de látom azt az eget is, amelyet gondoknak, bűnöknek, gyengeségeknek felhője részben vagy egészen eltakar.

A sarjadó életet, mely minden nap megújul bennem, s melynek milliónyi magjából fű, fa, szépség és illat terem; de látom, hogy milyen sokszor pusztított füvet, fát, lelkesedést és reményt a fellángoló harag, bizalmatlanság, türelmetlenség.

A csillagokat, melyeket néha elérek, máskor a földre hozok, máskor szemekben fedezem fel, vagy tekintetemmel teremtem meg; de látom, hogy voltam néha éjszakához idomuló sötétség, hogy olvadtam bele néha a fénytelenségbe.

Az állatokat: a kígyó eszességét, a galamb szelídségét; de látom, hogy sokszor utamat a róka ravaszságával, a ragadozók kíméletlenségével jártam.

Magamat, az embert, akit alkottál, s aki voltam a Te képmásod, akinek arcán-lelkén magadra ismerhettél; de látom azt az önmagamat is, akiben elhalványultál, aki elfelejtett, aki megtagadott.

Vasárnap van. Amit teremtettem nem mind jó. Pihen a testem, de munkálkodik a lelkem, hogy szétválasszam a jót a rossztól, s hogy teremtett világodnak végtelenjében megtaláljam azt a helyet, ahol, mint fölöttünk az ég, mint alattunk a föld, mint fű a mezőn, mint csillag az éjben, mint hal a vízben, mint képmásod lelkemben hasznos lehetek, otthon lehetek. Ámen.

Szabó Előd: Szivárvány

2011. 05. 06. Szivárvány Szabó Előd

A bibliai történet szerint az özönvizet követően az Úr szivárványt helyezett az égre, mely a közötte és embergyermekei között létrejött szövetség jelévé vált. Az ígéret szerint a szivárvány mindig emlékeztetni fogja az Urat az emberrel kötött szövetségére, s nem fogja többet elpusztítani a világot az ember gonoszsága miatt.

Létünk, a világ léte igazolja, hogy az Úr megemlékezett e szövetségről.

A szövetséghez azonban mindig két félre van szükség. Mi a helyzet a másik féllel? Mi a helyzet velünk? Hogyan viszonyul a másik fél, hogyan viszonyulunk mi a megkötött szövetséghez, a szivárványhoz? Hogyan viszonyulunk a természet számos csodájához, mely Isten irántunk tanúsított bizalmaként valósul meg a teremtett világban?

Az iskolában a természettudományok tanulmányozása közben megtanítottak arra, hogy hogyan keletkezik a szivárvány, s megtanultunk sok titkot arról, hogy hogyan keletkezik a természet sokféle csodája. A tudományok sokszor bábeli tornyát építő ember abba a tévhitbe kergeti magát, hogy ha valamit meg tud magyarázni, akkor az többé nem csoda, többé nem Isten alkotása.

„A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet az eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk, és spektrumára bomlik.” Vitathatatlan, hideg tények… De azért ne hagyjuk magunkat: a szivárvány attól még lehet Isten és ember szövetségének jele! Ha a nyári égen majd szivárványt látunk, ne csak elemző értelmünkkel, hanem a mélyebben látó lélekkel is tekintsünk rá, hogy Istennel kötött szövetségünk sértetlen maradjon.

Szabó Előd: Biztonság

2011.04.13. Biztonság Szabó Előd

Isten közelsége az élet legtermészetesebb valósága. „Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem.” (Zsolt 22) Még az anyai közelségnél is természetesebb, mert Isten teremtő szándéka megelőzte az anyai szeretet érzését. Mennyire szenved a gyermek, s később a felnőtt (gyermek), ha hiányolnia kénytelen az anyai szeretet biztonságát! Mennyi lelki betegség, mekkora űr lehet következménye az anyai közelség hiányának!

De még súlyosabb az isteni közelség érzésének jelenléte.

Isten – ahányan vagyunk ezen a világon, annyiféle kép, elképzelés jelenik meg szemünk előtt e szó, e név hallatán. Lehetetlen meghatározni Őt, s amikor meg is próbáljuk hitvallásokba szorítani, akkor is érezzük, hogy esetlenek, ügyetlenek szavaink. Mint általában, amikor valami nagyon fontosat, valami nagyon mélyet, valami nagyon igazat akarunk elmondani…

E sokféleségben azonban egy közös: Isten közelsége biztonságot jelent. Életünk tele van váratlan pillanatokkal: váratlan örömökkel, váratlan megpróbáltatásokkal. Isten mindebben az állandóság. Boldog ember az, akit a legnagyobb váratlan öröm sem vakít meg, s látni tudja Istent; akit a legnagyobb váratlan megpróbáltatás sem ejt kétségbe annyira, hogy azt gondolja, Isten elhagyta őt.

Nem tudom mi vár rám, mi vár rád a mai napon. De hiszem, hogy valaki, akit legtalálóbban az Isten néven emlegetünk, ma is velem, ma is veled lesz!