Szabó Adél: Teher

2013. 10. 25.	Teher	Szabó Adél
Sárga, piros, rozsda, narancs, bíbor leveleket taposott a lába az erdei ösvényen. Zizzent, reccsent, roppant léptei alatt az őszi avar, és benne zúgott, zuhogott alá a fájdalom… zakatolt az élete. És csak ment. Menekülni a múlt elől. Bárhová, vagy sehová. Minden lépésre egy régi nemszeretem emlék ugrott elébe a bozótosból. Az útszélre dobott gyermekkor kemény évei, távol az otthontól. Az urának, ahol szolgált, megsemmisítő szavai.  A pince nedves földje, ahol éjjelente fázott alvás helyett. Aztán a szegénység íze, a semmitmondó, üres apai tekintet, amikor átvette tízéves gyermeke szolgapénzét, hogy azt elkártyázza még aznap este. A sok síró testvér hangja, tekintete, amit nem lehet kitörülni, elhallgattatni soha. Az idegen asszony keserű szavai. Minek az élet az ilyennek, minek a gyermek annak, aki inkább állatok közé való…Minek az élet az ilyennek, akit nem tanítottak meg a kacagásra, de arra igen, hogyan kell elcipelni tízévesen is egy mázsa gabonát. De elcipelni a gyermekkor keservét, hogyan lehetne? A szomszéd gyermekei iskolába járnak. Olvasnak és írnak. Az udvaron bújócskáznak kacagva. És ő is most elbújik az élete elől az őszi avar alá, vagy bárhova az Isten elől, akiről hallott, de aki sosem kereste őt, hátha megkeresi valaha is. Nagyapja is így ment ki az erdőbe annak idején… Elővette csontnyelű bicskáját, és ahogy arca elé emelte, pengéjében meglátta a régen nem látott gyermeket. Keresni fogja őt az Isten, biztosan keresni fogja, mert akinek senkije sincs már, azt a jó Isten fel kell, hogy keresse. Sárga, piros, rozsda, narancs, bíbor leveleket taposott a lába az erdei ösvényen. Zizzent, reccsent, roppant léptei alatt az őszi avar, és benne lecsendesedett a lét. Hazamegy, hogy ez az Isten mindenképpen otthon találja.

Szabó Adél: Nyolcvan év margójára

2013. 09. 24.	Nyolcvan év margójára	Szabó Adél
Olyan volt az életem, mint egy álom, mondta, és én ismerve élettörténetét beleremegtem. Most jött haza három hete az elmegyógyintézetből, ahol két hónapot feküdt.  A falu kinevette, lenézte őt. Pedig semmi mást nem tett, csak dolgozott egy életen keresztül. Nevelte gyermekeit. Aztán egyiket elveszítette, a másik elhagyta őt. Messzire költözött. Minden köteléket összetépett. Nem akar tudni róla. De ő gondolataiban csak fiával foglalkozott, és most is azt teszi. Harminc egy éve özvegy. A magány kiszárította, megtörte. Úgy ül kis háza előtt botjára támaszkodva, mint nyolcvanesztendőnyi kérdőjel. Már elfelejti, hogy milyen nap van, milyen hónapban vagyunk, mikor van kenyeres nap, hogy evett, de gyermekéről nem tud megfeledkezni. A nap minden percében őt várja. Minden étkezésnél étele felét meghagyná fiának. A szobában vetett ágy várja, melyhez hozzá sem lehet nyúlni. Este a kaput nyitva tartaná, hogy be tudjon jönni gyermeke. Naponta többször hallani véli a lovas szekér csengettyűjét, melyen fia érkezik az erdőből, hozva a téli tüzelőt. De csak a gondolataiban érkezik meg a gyermeke. A valóságban tudni sem akar a kiszáradt, meggörnyedt, a magánytól és a fájdalomtól kilúgozott asszonyról. A valóságban csak akkor jön majd, ha már többé nem lesz, ki hazavárja. Olyan volt az élete, mint egy álom. Nem tudja, hogy mikor van ébren és mikor álmodik. Milyen jó az Isten, hogy álmot borít azok szívére, akik amúgy a valóságot nem tudnák elevenen elhordozni.

Szabó Adél: Csillag Pista próbatétele

2013. 07. 29.	Csillag Pista próbatétele	Szabó Adél
Megszokta, hogy rend van a világban. Úgy tanulta, hogy a gonosz mindig elnyeri méltó büntetetését, mint a gyermekkorában hallott népmesékben, a tiszta lelkű szegény legény győzedelmeskedik. Semmitől sem félt. Ismerte az erdőt, a vadakat, a gyógyfüvek varázserejét, a hajnali harmaton a kasza suhanását, a források titkát, pedig még fiatalember volt. Miután apja és anyja egy tragédiában egyszerre elment, nagyapja tanítgatta a tiszta életre. Amikor pedig a zsindelyes házban egyedül maradt, a jó Isten, meg a falu papja volt gondoskodója. Egy napon arra vetemedett, hogy papi pályára lépjen. Fel is készült becsülettel. Fel is ment a városba az előkelő gúnyások közé, a nagy tudású eminens urak elé, a legszebb posztó gúnyájában. Tudta, hogy a világban rend van, ha az ember szíve a helyén dobog. Az írásbelije jelesre sikerült. A szóbelin a tudós urak magáról, életéről, hitéről kérdezgették. Csillag Pista rázendített: A világon olyan rend van, mint ahogy a jó Isten uralkodik az égben… Szeretöm a hajnali harmaton a kasza suhanását, szeretöm az erdő mélységét, szeretöm a rendöt a világban...S még mielőtt folytathatta volna leintették. Felhúzták a szemöldöküket a bárdolatlan beszédtől régen elszokott urak. Nem tetszett nekik ez a csiszolatlan paraszti beszéd. Még az hiányzik, hogy ez a senki prédikáljon nekünk a rendről naphosszat. Nem származik jó családból. Egy posztó ruhába öltözött senki, minek venné el a helyet a jómódú szülők gyerekei elől? De még egy utolsó kérdést azért feltesznek lelkiismeretük békességét előre megváltva.  Mit csinálna, ha pap lenne magából? Én kéröm, semmit. Őrizném a jó Isten rendjét, védeném az Ő igazságát, ahogy apám és nagyapám tette… Csillag Pistát a vonat Csíkig hozta. Ott a falu papja szekeres fogattal várta. Na, Csillag fiam? Én csak annyit mondok: itt még rend van, mert a mi Istenünk, az Úr felettünk. Odafenn rendetlenség van, mert azt hiszik, ők az urak!

Szabó Adél: Megtérés

2013. 05. 25.	Megtérés	Szabó Adél
Hetek óta várta az esőt. Naponta kiment a földek végéhez és nézte a szikkadt, megrepedezett földet. Arra gondolt, hogy ez a föld adott eledelt apjának, nagyapjának és így tovább. Nagy baj lesz… Nézte az eget este és reggel, kereste a felhők gyülekezését, de semmi jel. Pünkösd nagyhetére harangoztak, de ő nem hallotta a harangszót, már régen megfeledkezett ezekről. Mióta bevette az úrvacsorát konfirmálása napján, a templomot is nagy ívben elkerülte. Nem tartozik sehová, hozzá sem tartozik senki. Naphosszat üvöltött a családjának, ameddig volt családja, aztán amikor magára maradt, teljes torokból üvölt az állatoknak, és mindenkinek, akivel csak szembetalálkozott. Szidta az embert, szidta az Istent, szidta a keserves életet, de amikor megáll a búzatáblája végén, megnyugodott, arca kisimult. A föld volt az egyedüli barátja és nyugovása, de most az is becsapni készül. Hetek óta várta az esőt, szidta az állatokat, az embereket és Istent, és szidta megkeseredett sorsát. Pünkösd reggelén eleredt az eső, és ömlött, és zuhogott. A földre terült gabonaföld életre kelt pillanatok alatt és ő a csendben volt. Halkan a ruhásszekrényhez lépett és öltözni kezdett. Az első harangszónál már a templompadban ült csendbe burkolózva. Az eső zuhogott. Felvette az úrvacsorát. Arca túlvilágian boldog volt. Este a búzatáblája végén találtak rá.

Szabó Adél: Dresszkód

2013. 04. 25.	Dresszkód	Szabó Adél
Azt mondják a szem a lélek tükre. Azt mondják, nem a ruha teszi az embert. De ahogy a szemek, a tekintetek árulkodnak, beszélnek haragról, gyűlöletről, lenézésről, megvetésről, úgy az öltözeted is mindent elmond, elfecseg. Még szerencse, hogy egy öltöny, amiben házasodott apád, kibír még húsz esztendőt. A nagykabátja is, ha naftalinba teszed nyaranta, akár egy életet. A cipőre nagyon kell vigyáznod, mert ha kitaposod, jobbra vagy balra véged van…, s ha mégis vásottnak érzed magad félszázados viseletedben, gondolj csak arra: nem a ruha teszi az embert, aki megalázza magát, felmagasztaltatik. És nevess nyomorúságodon. Neked nem futja évente egy új „salapétára”. S ha mégis a tavalyi divatot akarod követni, turkálj mások megunt, vásott, kitaposott, ruhái, cipői között. Elégedetlenségedet úgy is tudja az Úr, mielőtt még kimondanád. Fizetésed feléből „vadonatúj „kollekciót” szerezhetsz be.  S ha gyermeked van, neki is tanítsd meg ezt a nemes egyszerűséget. Nekünk jó a más megunt kacatja. Mond el neki burkoltan, hogy savanyú a szőlő kisfiam.  És este, mikor lefekszel, gondold végig, hogy a holnapi napon, hogyan tudnál félretenni egy keveset egy új játékra, egy könyvre, egy kirándulásra, a tizenöt éve jól megérdemelt öltönyödre, bőr cipődre, ingedre, nyakkendődre. Aztán gondolkodj tovább, és valamikor hajnalban, amikor még mindig ezen töprengsz, végy be egy altatót, és aludj el békésen. Nyugdíjas korodra sikerülni fog. Gondolkodj pozitívan.  Eljön az idő, amikor egy szál új öltönyben, vadonatúj bőrcipőben sétálhatsz majd… De addig is imádkozz. A jó Isten vezéreljen olyan társat melléd, aki eltart a nemes, önfeláldozó életed közepette. Építs, jobbíts, tégy, segíts, légy jól kifele. S ha bajod van, old meg magad. Emeld poharad egy pillanatra azokra, akiknek jól megy látszólag. De sose kívánd az ők életét.

Szabó Adél: Hajnali hozsánna

2013. 03. 25.	Hajnali hozsánna	Szabó Adél
Hozsánna neked, ki tiszta tudsz maradni. Neked, ki számítás nélkül adni tudsz. Neked, ki ismered a lemondást is. Neked, ki nevetve hordod kereszted. Neked, ki gyermeket nevelsz, emelsz a magasba. Neked, ki asztalt terítesz naponta. Neked, ki fát ültetsz, jövőt álmodsz. Neked, ki naponta újjászületsz. Neked, ki hiszed, az Istent. Hozsánna neked, ki vállalod az igazat. Neked, ki ismered a csendet. Neked, ki csak egy utat jársz. Neked, aki hiszed az élet. Hozsánna, hozsánna neked. Ki álmodért tenni mersz!

Szabó Adél: Böjtben

2013. 02. 22.	Böjtben	Szabó Adél
Szeretetnek Istene! Veled kezdődött az életem. Veled dobbant elsőt a szívem az anyaméhben. Veled indultam el az utamon, a Te akaratodból állok ma itt. Veled járok és fekszem. Állok és ülök. Veled és általad formálódnak a szavak ajkamon. Veled állok ki az emberek elé, veled megyek be az osztályterembe, veled koporsók mellé, veled az örömben és a bánatban, veled félek és remélek egyszerre. Böjtre készülök Atyám. Végigjárni az utat. Azt a belső pusztát, és megnézni magam ott is. Mert voltam farsangban, állig felvértezve választott vagy kiosztott maszkban, most pedig lelkem legmélyebb vágya szerint, kifestetlenül állok előtted a fényben. Arra kérlek, hogy légy velem utamon, melyről még semmit sem tudok. Milyen leszek majd fegyvertelenül? Milyen leszek kiszolgáltatottan? Milyen leszek a kísértések zuhatagában? Talán elgyengülve közel a feladás gondolatához?....Nem tudom. Csak azt tudom ott legbelül, hogy Veled akarom megtenni az utat. A te segítségeddel. Te légy a vezetőm, Istenem. Te légy velem egyedül! Tarts tükröt, tégy akadályt, tégy próbára, eddz meg, bugyolálj és szeress. Taníts meg az alázatra, a csendre, a befogadásra, és elfogadásra. Ámen.

Szabó Adél: Falusi temetés margójára

2013. 01. 23.	Falusi temetés margójára	Szabó Adél
Januári csend van ma szerte a faluban, csak a harangok zúgnak. Halott van. Asszony halott kezdte meg az évet. Ilyenkor jobban fájnak elvesztett szeretteink, és talán ilyenkor jobban fáj a félresikerül, elrontott, elorozott, feláldozott élet. A temetésre mindenki eljön. Végignézni a másét, s titkon elképzelni a sajátot. Lassú léptű csendben kikoptatott ösvényeken, lerövidített úton jön az örök anya. Bottal, meg-megállva biceg az özvegy, fekete fejkendőt viselve, s vele jön harminc-negyvenévnyi magány. Mögötte, ott oson a szégyen. Magára maradt. Gyermekei a városba mentek élni. Kisírt szemében ott kiabál a magány. Ünnepek egyedül a megterített asztal mellett, a várakozás megkopott hétköznapjai. És ott van a fiú, ki férfivá érett. Összehúzott szeméből nem olvasol ki semmit, mert ő visszanyeli a könnyeket, megrágja a bánatot. Így tanulta. Keménynek lenni, ez már férfidolog. Még most is kemények az arcvonásai, pedig szülőanyját viszik ki hamarosan az udvarból.  A leánygyermek, az asszonnyá érett nő zokoghat, neki szabad, neki megengedett kiadni bánatát. Kigördül a halottaskocsi a családi udvarból. És a régen visszafojtott könnyek megerednek. Ma szabad sírni. És sírnak a lányok, a nők, az asszonyok, az özvegyek ma, a tovatűnt békesség, a meg nem élt boldogság felett. És sírnak a máért, a holnapért, arcukat fehér zsebkendőbe rejtve. Ma, szabad nekik. És nem sejti senki sem, hogy saját életüket siratják, minden egyes temetésen.

Szabó Adél: Vízió

2012. 12. 23.	Vízió	Szabó Adél
Karácsony szombatja van. Állok a születés átformáló fényében. Körülöttem havas csend szitál. A téli természet ünnepi fehérben. Várok. Lassan recsegve-ropogva a zsindelyes harangláb lélegezni kezd, és ma újra életre kelnek az évszázados harangok. Gyertek ti mind, kik régen nem voltatok. Gyertek, kiknek lelke tele van haraggal. Gyertek özvegyek. Jöjjetek, kik régen elfelejtettétek az ünnep meleg tisztaságát. Jöjjetek, jöjjetek! Zúgnak, hívnak a harangok karácsony estre. Ahogy magamra terítem a palástom, békesség tiszta érzése kerít hatalmába. Ma mind itt lesznek. Ma megtelik a templom. Ma egymás mellé ülnek, ahogy az őseik tették. Lassú léptekkel haladok a templom fele, kezemben a Biblia és az ünnepi műsor, mögöttem a tizennégy kálnoki unitárius gyermekem, a jövendő lépdel, és szívemben az elhalkuló harangszó ver: Jöjj Uram! Te tégy csodát. Fordítsd híveim arcát magad felé, az ünnep, a szeretet, a megtartás és összetartozás felé. S ahogy feltárul előttem a templomajtó, szívemet melegség önti el. Hát itt vannak. Ma itt vannak. És a mával kezdődik a holnap.  Karácsony van. Sepsikálnokon is megszületik a Megtartó.

Szabó Adél: Csigaház

2012. 11. 20.	Csigaház	Szabó Adél
A napokban elgondolkodtam azon, hogy az elmúlt tizenöt évben hányszor költöztem, hányszor váltottam, úgymond otthont. Hányszor nevezhettem egyedüli otthonomnak a hátizsákom. Hányszor vettem a hátizsákot karácsony szombatján és három napig otthon kellett lenni egy idegen papi családban valahol, ha kellett az Isten háta mögött. Aztán otthont kellett kialakítani első szolgálati helyemen, ahol négy évet a templom épületében laktam, s ahol társam éjszakára a jó Isten volt, s családomnak tagjait az ifjúsági egylet tagjaiból raktam össze. Anyáim és nagyanyáim a korosodó nőszövetségi tagok, kikkel karácsonyt vártunk, laskát gyúrtunk, szőnyeget szőttünk. Aztán otthonom lett egy tömbház lakás, melynek zaját nehezen szoktam. Most néhány hónapja otthonom egy falusi papilak, egy falusi közösség. Mennyi otthon, még akkor is, ha csak egy széked van benne és egy asztalod. Egy matrac, amire este lehajtod a fejed, s egy Bibliád, melyből vasárnaponta felolvasol egy részt. Belegondoltam, hogy eddigi életem felét idegen otthonokban töltöttem, s ha nem is volt idegen tőlem, az azért volt, mert elfogadtam a számomra felkínált otthont. Most döbbenek rá, hogy a szüleim házába mára csak vendég vagyok, a papilakon pedig átmeneti szálláson. Vicces, hogy mindenem megvan az otthonhoz, az otthon összes dirib-darabja, csak igazi otthonom nincs, ahol a nevem szerepel. És neked? Neked, aki már annyi éve szolgálsz ebben a házban, mely üvegből van, van-e mára igazi otthonod fából, kőből, ahová hazatérsz, ha letelnek szolgálatod napjai, és amit majd gyermekeidre hagyhatsz?

Szabó Adél: Hová lett a régi rend?

2012. 10. 17.     Hová lett a régi rend?     Szabó Adél    

A hétvégén egy tanulmányút keretében Válaszútra is betértünk, Kallós Zoltán Múzeumába.  Ahogy ott szobáról szobára jártunk, fogalmazódott meg bennem ismételten a gondolat, és a kérdés is egyszerre: hová lett a régi rend? Hol van az a régi rend, ami fenntartotta a székelységben, Mezőségen, bárhol Erdélyben az élet ritmusát?

Valamikor, ha csupán a legény után nézett egy leány, annak mellényéről le tudta olvasni, hogy az hová tartozik. A ruha beszélt, a viselet mindent elmondott annak viselőjéről.

Hová lett a régi rend? Mert valamikor nagypéntekeken még a bölcsőben fekvő leánygyermek is fekete fejkendőt viselt. Felnőtt leányoknak is, asszonyoknak is előírt volt a templomi fekete népviselet.

Hová lett a régi rend, s vele a vallásosság? Az ünneptől a másik ünnepig való élés, mely jelen volt elődeink sokszor nehéz hétköznapjaiban. Mert abban a régi rendben mindenkinek megvolt a maga helye és feladata, és ott voltak az íratlan szabályok, melyeket be kellett tartani. Ebben a régi rendben úgy neveltek gyermeket, hogy a gyermek tudta: munka és Isten nélkül semmi sem történik. Tudatosan éltek. Már a tízéves leánygyermek is tudta, hogy addig nem mehet férjhez, amíg a kelengyéit el nem készíti, ki nem varrja, meg nem fonja saját kezűleg. Micsoda erőre és munkára volt szükség abban a világban kézzel megvarrni annyi mindent. Micsoda nagydolog volt, esküvőre készülve szánra tenni a kelengyét és végigvinni a falun, hogy mindenki lássa azt.  Mekkora szégyent kellett olykor elhordozni. Mennyi időbe tellett kifaragni egy-egy szerelmi ajándékot a legény részéről. Mekkora fegyelmet diktált egy közösség, ma már el sem tudja sok fiatal képzelni.

Hová lett a régi rend, amikor ősök ünneplő ruháit, évszázados tárgyait árusítják Feketetón. Festett bölcsők, melyekbe ringott valamikor az is, aki kiáltja, 200 euró. Csizmák, melyek az Istenházába vitték a szülőt. Kaszten, bokály, Biblia, imakönyv. Minden eladó! Eladó a régi rend is. Helyette négy fal közé zárt műanyag hontalanság.

Szabó Adél: Leltár

2012. 09. 13.     Leltár     Szabó Adél    

Ahogy csomagolok, dobozolom elmúlt öt évem, vagy talán a harminc évem, egyre több emlék hátráltat munkámban, nem engedi siettetni a dolgokat. Mennyi minden van a csomagomban! Gyermekkor fehér karácsonyaival, orgona illatú májusvárás, Homoród ízű felhőtlen kamaszos nyarak, kikerics lila bánatestekkel keveredve. Aztán csomagolom rendre a kollégiumi rendet és tiszteletet. Majd megállok az egyetemi jegyzetek felett, hosszasan. Arcok derengnek fel, kik csak sejteni vélték sokunk igazi valóját.  Aztán igaz barátok képeslapjai tollal írva, egy csomóba fogva. Fényképek óriásdoboza egykori gyerektáborosok, szórványtestvérek, egyletes barátok titkos levelei, hitértelmező hétvégék majdnem elfelejtett titkait lapozom. Első imám, mely gyermekien tiszta. Diákjaim hosszú névsora. Betegek, kiknek házhoz vittem az úrvacsorát, s kikhez csak elmentem beszélgetni. Kórházlelkészi jegyzeteim azokról is, kik már átlépték a valóság határát. Biciklitúrás útvonalak, melyek a megtett 2500 km úton emlékeket hasítanak fel. Csuti, Költő, Csengi, Bodó, Lórika és a többiek, kiknek neve ott áll a láthatatlan névsorban, csomagollak titeket is az útra. És csomagolok az eddig megélt meghittségből, konokságból, kitartásból, örömből és a minden reggel újjászülető erőből is. Tudásom, tapasztalatom, élményeim mellett viszem a hitem. És mint gyöngyszemeket egyenként csomagolom az otthonról hozottat: dédanyáim, nagyanyáim szőttes abroszait, édesanyám lélekbelátó csendjét, tulipános kasztent, székelyruhát, cikória kávés, ünnepi szent reggeleket.  És már nem félek. Minden, ami szent és tiszta volt, s ami eddig is megtartott, velem jön. Be van csomagolva. A többi fölösleg. Szemét. Kidobva.

Szabó Adél: Az álmodó

2012. 08. 11.     Az álmodó     Szabó Adél    

A napokban egy ismerősöm durván az arcomba vágta, hogy ne legyenek nagy álmaim, és az óta is folyamatosan eszembe jut a mondata. Azt tapasztalom, hogy valami baj van az emberekkel, mert olyan sokszor mondjuk egymásnak, hogy ne vegyél nagy autót, mert annak nagy a fogyasztása, ne szavazz erre vagy arra, ne szedj gyógyszert, ne egyél cukrot, kenyeret, mert az hizlal, de hogy ne álmodj???

Engem álmodni neveltek. Ha semmid sincs, hát álmodj. Mindenedtől megfoszthatnak, de álmaidtól nem. Hát álmodom! Álmodom, hogy levendulát és rózsát ültetek, felszántatom az ugaron maradt földet, fát ültetek és nyesek, bekerítem a házam táját, közösséget építek és álmomban is hiszek, hiszek az ember jóravaló képességében. Álmomban is hiszem, hogy nem egymást kifosztani, megfosztani vagyunk ebbe az életbe elhívva, hanem egymás és önmagunk álmaiból valóságot építeni. Igen, és álmodok tovább: harangzúgást, amikor hitetlenek is keresni kezdik templomhoz, az Istenhez vezető utat. Álmodom, hogy falvainkba visszaáll a régi székely rend, amikor nem irigyei, hanem segítő támaszai tudunk egymásnak lenni.

Üzenem az összes álomtalan barátomnak és ismerősömnek, hogy továbbra is maradok az, aki voltam: Álmodó, aki kicsi unitáriusként egy álmot látva elindul a semmi fele, hogy abból tűrhető hétköznapot építsen, munka és hit által az élhető jövőért.

Szabó Adél: Hálaimádság az erőért

2012. 07. 02.     Hálaimádság az erőért     Szabó Adél    

Ima, özv. Szilágyi Ferencné, Icuka néni Imádságos könyvéből, aki 94 évesen hunyt el, és aki ennek a 1983-ban kiadott unitárius Imakönyvnek minden imáját fejből tudta, s melyet rám hagyományozott.

Volt idő, amikor bírtam a szenvedést. Mai keresztem fele súlya alatt is összeroskadtam volna - és most bírom. Hogy lehet ez? Csoda történt? Nem! Csak annyi történt, hogy „amikor a lelkem roskadozva vittem, csendesen és váratlanul átölelt az Isten.” Átöleltél, Istenem, és ölelésed titkos percében erő áramlott Belőled énbennem. Ez erőtöbblet birtokában győztem. Azaz Te győztél bennem és általam, Istenem, ki vagy, miként voltál és leszel minden erők örök forrása. Erőnlétem érzete Hozzád sodor. Nem a semmiből lettem erős, hanem Belőled. Köszönöm a belém ömlesztett erőt. Nem puszta tudat ez, valóság.  Milyen nagy boldogság erősnek lenni! Érezni, hogy legyőzhetetlen vagyok! Szeretném belekiáltani a nagyvilágba: erős vagyok, erős vagyok, erősebb, mint hittem. Drága tartalékokat fedeztem fel magamban, s most a rejtett kincsekre bukkanó nagy örömével kiáltok fel: köszönöm Neked, Istenem, köszönöm kincsemet. Be jó tudni, hogy erőtartalékok rejlenek, szunnyadnak bennem, melyekre számíthatok, amikor lelkemet roskadozva viszem.

Tartsd meg e szent, nekem adott tartalékokat, Istenem, segíts azokat bajban, búban, nyomorúságban, lelki ínségben megtalálni, kiásni, csatasorba állítani. Erőnlétemet, a jóra való ráállásomat, a Benned és önmagamban való nagyszerű bizalmat tartsd meg bennem, Istenem, hogy abból éljek és másokat is éltessek Ámen.

Szabó Adél: Asztalok

2012. 06. 04.     Asztalok     Szabó Adél    

Van az életünknek egy nagyon fontos tárgya, bútordarabja, ami végigkíséri mindenapjainkat, életünk minden boldog és boldogtalan eseményét. És ez a tárgy, aminek sok esetben már-már lelke van, az nem más, mint az asztal. Gondolj csak bele, hány és hányfélék lehetnek asztalaink.  Kerekek, négyszögűek, kicsik és nagyok, vas és fa asztalok, és néha találkozunk kőasztalokkal is. Gondolj csak arra, hogy hányféle asztalt ültél, álltál körül eddigi életed során?

Az asztalok azok, melyek tanúi életünk minden rezdülésének. Asztalok mellől indulunk el reggel a munkába, az iskolába, vándorlásainkra, tékozló útjainkra, megkeresni a hozzánk illő és hasonlatos embert, majd itt fogadunk örök hűséget egymásnak... Innen indulunk el Istenkeresésünkre is. És ide is térünk haza, megnyugodni, megpihenni, erőt meríteni, szeretetből töltekezni, feltarisznyálni.

Sokszor az is mondhatnánk, hogy az asztalaink a leghűségesebb társaink, a legnagyobb titkaink őrzői. Olyanok, mint a legjobb barátok, mint a legközelebbi családtagok, akik mindig jelen vannak életünkben, sírásunkban és nevetésünkben. Jelen vannak mély hallgatásukkal és évgyűrűjükből sugárzik felénk a titokrejtő meleg nyugalmuk.

Asztal az igazi jelképe közösségbe való tartozásunknak. Hányféle asztal mellett álltál, ültél, szorongtál, nevettél, öntötted ki lelkedet? Asztalok jelennek meg most szemeink előtt.

Asztalok, melyek valamikor nevetéssel voltak körülülve, s mára már mély csend veszi körül. Asztalok, melyekre gyermekként felállítottak, s melyről azt hittük, hogy miénk a világ. Asztalok jutnak eszünkbe, mely mellett ülve éreztük, hogy az, aki velünk szemben ült, azzal szétszakíthatatlanul egyek vagyunk, összetartozók, mint nap és fény. És mára hol van az az asztal? Van, de elválaszt bennünket.

Asztalaink, mindig várnak, hogy harmóniával föléjük hajoljunk. Ők azok, akik talpon tudnak maradni, ellentétben az emberrel. Ők azok, akik nem mondják, hogy nem ülhetsz le mellém, mert neked más a bőröd színe, más a hitbéli meggyőződésed, más a társadalmi helyed.

Ülj le, és gondolkodj el magadon, és nézz szembe azokkal, akik melletted ülnek, a te asztalod körül, és az asztalod fogja megmondani, ki vagy.

Szabó Adél: Anyáink

2012. 05. 06.     Anyáink     Szabó Adél    

Hányféle anya, asszony, nő, szaladgál a világban naponta. Tűsarkúban, kifestetten, karrierje valamelyik lépcsőfokát taposva. Hány gépel, kiszolgál, politizál, prédikál, tanít, gyógyít, alkot, tesz a világért, csücsül irodai asztalnál, és közben valaki, egy másik anya, asszony neveli gyermekét. És hány van, aki kendősön, lapos talpú cipőben, csendben, ahogy a fű, a fák növekednek, csak jelen van, hangtalanul?

Nem piros a körme, selyemharisnya csak nagy ünnepeken éri lábát. Tenyere érintése durva, szúrós, felkérgesedett a munkától. Aki nem bankszámlán utalja gyermekének a pénzt az egyetemre, hanem még mindig borítékba küldi szarkabetűs, majdnem elfelejtett kézírással.

Hány anya tűr otthon meghajoltan, összeszorított foggal? Hány áll a kórházi folyosón abortuszra várva? Hány anya mond le úgy a gyermekéről, tudva, hogy soha ebben az életben nem láthatja viszont? Hány anya áll válóperes irodákban, gyermekeiért harcolva, mint anyatigris? Hány anya mond le álmairól, hogy gyermeke álmait valóra válthassa, vagy legalább az anyagiakat előteremtse számára? Hány anya várja haza gyermekét hiába? Hány anya sír ma gyermeke felett? Hány vár, ringat, borogat lázas testecskéket? Hány dúdol, mesél, formál egy életre gyermeket a maga képmására? Hány terít ünnepi abroszt a családi asztalra meghitten? Hány imádkozik tiszta fehér templomainkba meghajolva Isten és élet előtt? Mennyi átdolgozott nappal és éjszaka? Hány simogatás, pillantás, szívdobbanás értünk, kik mind valakinek gyermekei vagyunk: az édesanyánknak, aki erre a világra hozott, s átadta szívének minden szeretetét, álmát és hitét és most ránk vár. Várakozik egyedül maradt otthonában, öregotthonok idegen csendjében, kórházi ágyon kiszolgáltatottan, vagy ebédet készítve, nyugdíjat kuporgatva, gyomlálgatva gondolataiba merülve, s a gondolat te és én vagyok, most is, mindig: a gyermeke.

Adassék tisztelet az édesanyáknak!

Szabó Adél: Rám alvad az alkony

 2012. 04. 30. Szabó Adél: Rám alvad az alkony

mint nikotin a kabátban

jelen van a kérdés

mint életben a halál

mint érkezésben az indulás

mint fában a fűrész

mint ölelésben a magány

mint szédülésben a zuhanás

benne vagy magad is

itt vagy és ott

hol vagy?

mint keresésben a kudarc

mint szorításban a kés

mint szemben a tükör

mint szélben a hang

mint vízben a hal némasága

mint az alkony alvadása

mint betört ablak hiánya

fáj a házban lakóknak

mint kifosztott sír fáj a halottnak

mint az alkony vörös némasága

minden ablaktükörnek

ott van, ott vagy

ott Vagy?

2007. február 24.

Szabó Adél: Hozsánna

2012. 03. 31. Hozsánna Szabó Adél

Miénk a hozsánna diadala, és miénk a feszítsd meg gyötrelme is, de Tiéd a végső akarat.

Boldog a te gyermeked Isten, amikor a dicsőség koronájától megszédülten áll a tükör előtt és gyáva, amikor elhalkul a hozsánna, amikor a gyalázat, töviskoszorúja szorítja fejét. Te tudod, hogy szeretnénk, ha életünk állandó hozsánna lehetne, mert szeretjük a magunk ünneplést, de kevésbé a feszítsd meg-et, ha rólunk van szó. Ilyenkor menekülni szeretnénk, alkudozni, lefizetni, kiváltani, de vannak pillanatok, amikor ez lehetetlen, mert Te más mértékkel mérsz.

Segíts, hogy életünk mélypontjait méltósággal el tudjuk hordozni. Ha kell a szégyent, lehajtott fejjel. A megvetést, ha kell, alázattal. Ments meg a könnyebbik úttól, hol ezüstök csörrennek. Ments meg az árulástól, júdáscsóktól, a megalkuvástól, a testvér bemocskolásától, a mulandó tisztaság, a dics reményében.

Segíts alázattal állni az emberek elé, hozsánna idején, tudva, hogy hozsánna és feszíts meg percek töredékének különbsége csupán.

Adj erőt a hozsánna zuhatagában és eddz meg a kudarcok idejére, Isten. És bármit hozzon a holnap, ne hagyj magunkra. A te akaratod legyen meg a mi életünkben, aki kezedben tartod a mi törékeny emberi hozsánnánkat, de vállunkra nehezedő keresztjeinket is. Ámen.

Szabó Adél: Földek hívása

2012. 02. 29. Földek hívása Szabó Adél

Ahogy egyre hosszabbodnak a nappalok, s a tavasz közeledtét érzem testemben és lelkemben, nézegetem a virágcserepekbe ültetett magok növekedését. Egy maroknyi föld, amit jelen pillanatban magaménak vallhatok, itt az ablakpárkányomon.

És közben arra gondolok, hogy egy évszázaddal ezelőtt hogyan várta a tavaszt, az újrakezdést, a friss fekete termőföld illatának megízlelését Eszter és Zsuzsika dédanyám. Mennyi reménység lüktethetett lelkük mélyén, megannyi tavaszvárás idején! Hogy tudták szeretni és becsülni azt a földet, mely otthonukat és életüket jelentette!

Ezeken a földeken járok képzeletemben ma is behunyt szemmel, mely föld valamikor az örökségem részévé válik, bár már tizenöt öve vagyok csak vendége, de mégis adósa ennek a földnek.

Ha a föld emlékezni tudna, akkor meg tudná mondani azoknak az érintését, hitét, álmait, harcait és kínjait is, kiket sosem ismerhettem. Vajon hány tavasz indult és tűnt tova, míg nekik nőként ekeszarvakra támaszkodva kellett életet álmodni?

Hány tavasz, Istenem? Apára, férjre és gyermekre gondolva, várva, kik távol voltak harcmezőkön, fogságban. Értük is, az ők szemén keresztül is figyelni a mag, a kalász növekedését. Értük és általuk is hinni, hogy hazatérnek egyszer arra a földre, melyből vétettek.

A földről sosem szabad lemondani! – suttogták. Ők még igazán tudták és hitték onnan nagyon mélyről, hogy a föld jelenti az otthont, a kenyeret és a verejtéket is egyszerre, a reményt és a csalódást, de a végső megnyugvás helyét is. Ma én tudom a ragaszkodásom e földhöz, melyet olyan jó lenne virágcserepekbe elhordani mostani otthonomba. Jó volna, majd ha a sor rám kerül, művelve azt megbecsülni és átadni a meg nem született gyermekeimnek, mert az a föld vagyok én is. Ez a föld őrzi igazi önmagamat. A múltamat, melyben ők pihennek, a dédanyáim, kiknek hite, álma, harca és várakozása tovább él bennem is. S kiknek várakozása, hite és álma átlüktet a mába is, ahogy hosszabbodnak a nappalok.

Szabó Adél: A Te akaratod titkairól…

2012. 02. 14. A Te akaratod titkairól… Szabó Adél

Azt kell mondanom, hogy a legtöbben, belesorolva magamat is, nagyon szeretjük, ha a mi akaratunk a döntő. Ha úgy történik minden, ahogyan megterveztük, elképzeltük. És nagyon nehéz valaki másnak az akarata szerint élni, teljesíteni, dolgozni. Azt is szoktuk mondani, hogy szeretem, ha a magam ura vagyok. Amikor én dönthetek, ha a magam útját járhatom, a magam életét élhetem. És ez minden szépítés nélkül így igaz.

Magamról beszélve, mindig ingerült leszek, ha valamit kényszerből kell tennem, ha valaki más akaratának kell alávetnem magam, mert ebben mindig valami nagy-nagy feszültséget érzek. Azt gondolom, hogy ezzel az érzésemmel sem vagyok egyedül. Miközben így élünk, vívódva és viaskodva az érzésekkel és az utakkal, talán eszünkbe sem jut, hogy mit is szoktunk mormolni az imádságunkban. Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod.

Néhányan tudják, hogy a sepsiszentgyörgyi gyülekezetben immár 9. éve hagyománya van a kerékpártúrának, melyet a mindenkori segédlelkész szervez. Nem akartam ezt a túrát, jaj, de mennyire nem! Toporzékoltam magamban, két pályázat leadási határideje között, mint Jónás, gyötrődtem. Hogyan szakíthatnám meg egy hagyomány fonalát? Hogyan mondjam meg, hogy nincs kedvem hozzá, és bátorságom sincs? Hogyan mondjam el, hogy rettegek még csak a bicikli látványától is? És nem csak attól félek, hogy esetleg elesem újra, vagy meg is halhatok, de rettegek a tíz naptól is annyi fiatallal az úton, erdő szélén. Annyira megterhelő volt maga a gondolat is.

Nem volt mit tenni, a hagyományt megszakítani nem lehet, félelmek miatt. Fejet kellett hajtani, és kimondani, ha nehezen is, hogy legyen meg a Te akaratod. Ez nem az én karatom, ez más akarata – hangoskodott bennem rettegő, hitetlen felem az indulás hajnalán is. Tíz nap volt kerékpáron. Erdők alatt kellett éjszakai őrséget állni, ahol a vadak jártak, negyven fokos melegben ebédet főzni, és aztán újra felülni és tekerni, lemosni a vért egyik fiatalunk arcáról. Sürgősségre rohanni, sírni és nevetni, gyalogolni a Hargitán át, mert a 14 éves frissen konfirmált kislány nem bírta, aztán egész éjszaka fogni egy lázas kezet, esténként gitározni a tábortűz körül és hallgatni, látni, ahogyan kezed alatt változik, formálódik a fiatal, a te egyletesed.

És az utolsó estén értettem meg a lényeget, amikor egy ismerős dalát énekeltük a tűzbe nézve.

Jöjjön el a te országod! Ott volt az ország közöttünk, ahol mindenkinek helye és szerepe volt. Ahol mindenkinek testi és lelki épsége egyformán fontos volt. Ott volt, szinte megfogható valóságában, és én csak akkor ismertem fel! Legyen meg a te akaratod! Így indultam neki, félelemmel és görcsösen az útnak, de közben gyakran gondoltam, hittem abban, hogy nem eshet bajunk. És a vallomáson túl tartozom azzal, hogy elmondjam: ma már hiszem, hogy csak úgy tapasztalhatjuk meg az Ő országának jelenvalóságát, ha előbb ki tudjuk mondani azt, hogy rád bízom magam, rád bízom az életem, nappalaim és éjszakáim.