2011. 02. 23. És mi a te feladatod? Újvárosi Katalin
Jónás könyve 2, 3-10: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől. Bárcsak újra megláthatnám szent templomodat! Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az Úrtól jön a szabadulás!”
Az imént idézett bibliai versek egy ismert próféta szavai. Jónás egyszerű ember, akit megszólít az Úr. Ninive városába küldi, hogy megtérést hirdessen. Ám Jónás megijed a nagy feladattól, és teljesen más irányba veszi útját. Ellentétes útra indul azzal szemben, ahova az Úr küldte. Elfut, majd felül egy hajóra és menekül. Ám a tengeren óriási vihar tör ki, és az emberek hamar rájönnek, hogy ki miatt történik mindez. A döntés visszafordíthatatlan: úgy menekülhetnek meg, ha kidobják a hajóból azt, aki az Úr ellen vétett. Súlyos és halálos ítélet! Jónás a vihar kellős közepén egymagában szembenéz a halállal. Belátja, hogy tévedett, de már késő – hiszi ő. Ám Isten egy cethalat küld útjába, hogy tévedését jóvátehesse. A cethal gyomrában tölt el három napot, míg végiggondolja és megérti, hogy az Úr elől nincs menekvés.
A bibliabéli történetek nem véletlenül íródtak. Tanulságul szolgálnak az utókor számára. Így van ez Jónás próféta történetével is.
1. Mindannyian Isten hírnökei vagyunk. Úgy jövünk a világra, hogy egy-egy üzenet hordozói vagyunk e földi életben. Feladatunk az, hogy ezt az üzenetet megosszuk a világgal, mert ezáltal teljesítjük életünk célját és egyben küldetésünket.
2. Életünk folyamán hajlamosak vagyunk úgy élni, hogy ne hallhassuk meg Isten szavát. Zajongunk, rohanunk, nem figyelünk a belsőnkre. Esélyt sem adunk arra, hogy napvilágra kerüljön, mi céllal jöttünk e világra.
3. Ha mégis megtesszük, nagyon sokszor elmenekülünk a feladat elől. Azt gondoljuk, akárcsak Jónás, hogy ha más irányba megyünk, mint amerre az Úr küld, akkor megúszhatjuk a feladat teljesítését.
4. Ám mindig van életünkben egy pillanat, amikor felismerjük, hogy mehetünk bárhová, az Úr így is, úgy is reánk talál. És ez a pillanat a döntő életünkben. Jónás jól döntött: elment Ninivébe, ahol romlottak és bűnösök voltak az emberek, elmondta nekik az Úr üzenetét, hogy ha nem változnak meg, elpusztulnak, és az emberek meghallgatták. Ő úgy érezte, az Úr szórakozott vele, hiszen nem következett be a pusztulás. Ám valójában embereket mentett meg azzal, hogy továbbította az üzenetet.
Így van ez a mi életünkben is: a kérdés csak az, hogy és hol állunk?!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Újvárosi Katalin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Újvárosi Katalin. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. február 23., szerda
2011. február 2., szerda
Újvárosi Katalin: Fohász
2011. 02. 02. Fohász Újvárosi Katalin
Istenünk, édes Atyánk!
Gondolatban számtalanszor bejártuk e kerek világot, de sehol nem találtunk egy porszemet, amelyből nem a Te teremtett világod pompája mosolygott volna felénk. Mert Téged dicsérnek mindenek, Örök Szeretet!
Teremtményeid legnemesebbjei időnként megállnak Előtted, hogy a megszokott mókuskerékből belépjenek a csendes áhítat kapuján, és Téged dicsőítsenek. Bár próbálkozásaink nem színesek, nem csodálja meg a világ, de mi épp azt hisszük, hogy egyszerűségünkben tudunk igazán megszólítani Téged.
Köszönjük Neked, hogy mindig szeretettel fordulsz hozzánk. Köszönjük, hogy mindig, mindenhol velünk vagy. Akkor is, amikor elfelejtünk, mert elbújunk gondolatainkba, elveszünk a szavakban és eltévelyedünk önmagunkban; akkor is, amikor esdekelve kérjük a segítségedet és akkor is, amikor teljesen közömbösök vagyunk.
Szeretnénk felnőni oda, hogy ezen alkalmak erőforrások legyenek. Mert miképpen a napfelkeltét csodáló ember számára megszűnik a tér és az idő érzékelése, úgy szeretnénk mi is megállni Előtted: érezni, hogy Vagy, hogy jelen vagy, és megtelni azzal a békével, mely gyakran napjainkat is – érezhetően – végigsimogatja.
Bocsásd meg, amikor megfeledkezünk Rólad, s ez láthatóvá is válik viselkedésünkön. Hisszük, hogy fejlődésünk nem áll meg soha, és egyszer majd megértjük a számunkra most érthetetlent.
Kérünk, add meg teremtményeidnek, hogy érezzék a most súlyát, zárják ki a régit, ne aggódjanak a jövőért. Add megérnünk és megélnünk azt, hogy ne saját gondolataink lármázzanak a Veled való találkozások alkalmaikor, hanem a Te örök lényeddel való találkozás öröme járja át valónkat. Add, hogy a mai napon megtapasztaljunk egy szemernyit az örök szeretetből, s azt vigyük magunkkal, hogy illatozzék a világnak. Ámen.
Istenünk, édes Atyánk!
Gondolatban számtalanszor bejártuk e kerek világot, de sehol nem találtunk egy porszemet, amelyből nem a Te teremtett világod pompája mosolygott volna felénk. Mert Téged dicsérnek mindenek, Örök Szeretet!
Teremtményeid legnemesebbjei időnként megállnak Előtted, hogy a megszokott mókuskerékből belépjenek a csendes áhítat kapuján, és Téged dicsőítsenek. Bár próbálkozásaink nem színesek, nem csodálja meg a világ, de mi épp azt hisszük, hogy egyszerűségünkben tudunk igazán megszólítani Téged.
Köszönjük Neked, hogy mindig szeretettel fordulsz hozzánk. Köszönjük, hogy mindig, mindenhol velünk vagy. Akkor is, amikor elfelejtünk, mert elbújunk gondolatainkba, elveszünk a szavakban és eltévelyedünk önmagunkban; akkor is, amikor esdekelve kérjük a segítségedet és akkor is, amikor teljesen közömbösök vagyunk.
Szeretnénk felnőni oda, hogy ezen alkalmak erőforrások legyenek. Mert miképpen a napfelkeltét csodáló ember számára megszűnik a tér és az idő érzékelése, úgy szeretnénk mi is megállni Előtted: érezni, hogy Vagy, hogy jelen vagy, és megtelni azzal a békével, mely gyakran napjainkat is – érezhetően – végigsimogatja.
Bocsásd meg, amikor megfeledkezünk Rólad, s ez láthatóvá is válik viselkedésünkön. Hisszük, hogy fejlődésünk nem áll meg soha, és egyszer majd megértjük a számunkra most érthetetlent.
Kérünk, add meg teremtményeidnek, hogy érezzék a most súlyát, zárják ki a régit, ne aggódjanak a jövőért. Add megérnünk és megélnünk azt, hogy ne saját gondolataink lármázzanak a Veled való találkozások alkalmaikor, hanem a Te örök lényeddel való találkozás öröme járja át valónkat. Add, hogy a mai napon megtapasztaljunk egy szemernyit az örök szeretetből, s azt vigyük magunkkal, hogy illatozzék a világnak. Ámen.
2011. január 7., péntek
Újvárosi Katalin : Mindennapi választásaink
| 2011.01.07. | Mindennapi választásaink | Újvárosi Katalin | |
Minden napunk ajándék. Ez minden hívő ember hitvallása. Éppen ezért nem mindegy, mit teszünk és hogyan. Mit kezdünk az ajándékkal, hogyan bánunk vele. Tudatosítjuk vagy sem, kézben tartjuk, vagy hátat fordítunk neki, sírunk vagy nevetünk, megosztjuk másokkal vagy megtartjuk magunknak, megköszönjük, vagy elmúlásért esedezünk. A pozitív életfelfogást erősíti unitárius hitünk, miszerint tetteinkért vállalnunk kell a felelősséget: minden nap, minden pillanatban lehetőségünk van arra, hogy válasszunk. Jobbra vagy balra, előre vagy hátra, igazságosan vagy füllentve, egyenesen vagy kerülőkkel... „A bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” (1Móz 4,7) – olvashatjuk a Bibliában, Káin és Ábel történetében. Ezzel szemben az újszövetségben ez áll: „íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz...” (Jel 3,20).
Rajtunk áll! A bűn vagy a jézusi életforma.
Amikor év elején elindulunk újra, magunk mögött hagyva az ünnepi meghittséget, majd a megszokott jókívánságokat, ne feledkezzünk el egy percre se arról, hogy új és új ajtók nyílnak meg előttünk. S csakis rajtunk áll, hogy merre lépünk, vagy kit engedünk be az életünkbe.
Áldott új esztendőt és tiszta jézusi lépéseket!
2010. december 20., hétfő
Újvárosi Katalin: A negyedik gyertyagyújtásra
2010. 12. 19. Újvárosi Katalin A negyedik gyertyagyújtásra
Ebben az adventben arra törekedtem, hogy mindennap olvassam a Biblia üzenetét. Minden nap szakítottam időt arra, hogy elmélyüljek egy-egy bibliai vers üzenetében, meglássam, mit üzen számomra, a családom, a gyülekezetem számára. Mire serkent, mire bíztat, miről beszél le... És jöttek a „jelek”. Nap mint nap.
A mai vasárnapon szeretnék megosztani Veled is egy bibliai üzenetet. Olvasd el kétszer – egyszer a szíveddel, egyszer az eszeddel, és tedd fel a kérdéseid. Aztán imádkozz, és várd a válaszokat. Megérkeznek majd, szépen sorjában. Íme:
Példabeszédek 29: A lélek fegyelmezése csak jóra vezet.
„Aki a fenyítés ellenére is nyakas marad, hirtelen gyógyíthatatlanul összetörik. Ha az igazak jutnak hatalomra, örül a nép, de ha a bűnösök uralkodnak, nyög a nép. Aki szereti a bölcsességet, örömet szerez apjának, de aki paráznákkal barátkozik, elpazarolja vagyonát. Igazsággal tartja fenn országát a király, de ha ajándékot fogad el, romba dönti azt. Aki hízeleg embertársának, hálót vet annak lába elé. A gonosz embert csapdába juttatja vétke, az igaz pedig ujjongva örül. Az igaz megérti a nincstelenek ügyét, a bűnös azonban nem tudja megérteni. Az öntelt emberek fellázítják a várost, a bölcsek pedig lecsillapítják a haragot. A bölcs ember vitatkozik az ostobával, az pedig hol háborog, hol nevet: nem marad nyugton. A vérszomjas emberek gyűlölik a feddhetetlent, a becsületesek pedig gondoskodnak róla. Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs végül is lecsendesíti. Ha az uralkodó hallgat a hazug beszédre, minden szolgája bűnössé válik. A szegény és a zsarnok egymás mellett élnek, de mindkettő az Úrtól kapta a szemevilágát. Ha a király igazságosan ítéli a nincsteleneket, trónja mindvégig szilárdan áll. A bot és a fenyítés bölccsé tesz, a kényeztetett gyermek pedig szégyent hoz anyjára. Sok ott a bűn, ahol sok a bűnös, de az igazak meglátják azok bukását. Fegyelmezd fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sőt örömöt találsz benne. Ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást. Puszta szóból nem okul a szolga, még ha megérti, akkor sem ad rá semmit. Láttál-e már elhamarkodott beszédű embert? Több reményt fűzhetsz az ostobához, mint hozzá. Aki gyermekkorától fogva kényezteti szolgáját, a végén nem bír vele. A haragos ember viszályt szít, az indulatos ember sok bűnt követ el. Megalázza kevélysége az embert, az alázatos lelkűt pedig tisztelet övezi. Aki a tolvajjal tart, önmaga ellensége, és az is, aki átkozódást hall, de nem jelenti. Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál. Sokan igyekeznek az uralkodó elé, pedig az Úr szolgáltat igazságot az embernek. Utálják az igazak az álnok embert, a bűnös meg a helyes úton járót utálja.”
Ebben az adventben arra törekedtem, hogy mindennap olvassam a Biblia üzenetét. Minden nap szakítottam időt arra, hogy elmélyüljek egy-egy bibliai vers üzenetében, meglássam, mit üzen számomra, a családom, a gyülekezetem számára. Mire serkent, mire bíztat, miről beszél le... És jöttek a „jelek”. Nap mint nap.
A mai vasárnapon szeretnék megosztani Veled is egy bibliai üzenetet. Olvasd el kétszer – egyszer a szíveddel, egyszer az eszeddel, és tedd fel a kérdéseid. Aztán imádkozz, és várd a válaszokat. Megérkeznek majd, szépen sorjában. Íme:
Példabeszédek 29: A lélek fegyelmezése csak jóra vezet.
„Aki a fenyítés ellenére is nyakas marad, hirtelen gyógyíthatatlanul összetörik. Ha az igazak jutnak hatalomra, örül a nép, de ha a bűnösök uralkodnak, nyög a nép. Aki szereti a bölcsességet, örömet szerez apjának, de aki paráznákkal barátkozik, elpazarolja vagyonát. Igazsággal tartja fenn országát a király, de ha ajándékot fogad el, romba dönti azt. Aki hízeleg embertársának, hálót vet annak lába elé. A gonosz embert csapdába juttatja vétke, az igaz pedig ujjongva örül. Az igaz megérti a nincstelenek ügyét, a bűnös azonban nem tudja megérteni. Az öntelt emberek fellázítják a várost, a bölcsek pedig lecsillapítják a haragot. A bölcs ember vitatkozik az ostobával, az pedig hol háborog, hol nevet: nem marad nyugton. A vérszomjas emberek gyűlölik a feddhetetlent, a becsületesek pedig gondoskodnak róla. Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs végül is lecsendesíti. Ha az uralkodó hallgat a hazug beszédre, minden szolgája bűnössé válik. A szegény és a zsarnok egymás mellett élnek, de mindkettő az Úrtól kapta a szemevilágát. Ha a király igazságosan ítéli a nincsteleneket, trónja mindvégig szilárdan áll. A bot és a fenyítés bölccsé tesz, a kényeztetett gyermek pedig szégyent hoz anyjára. Sok ott a bűn, ahol sok a bűnös, de az igazak meglátják azok bukását. Fegyelmezd fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sőt örömöt találsz benne. Ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást. Puszta szóból nem okul a szolga, még ha megérti, akkor sem ad rá semmit. Láttál-e már elhamarkodott beszédű embert? Több reményt fűzhetsz az ostobához, mint hozzá. Aki gyermekkorától fogva kényezteti szolgáját, a végén nem bír vele. A haragos ember viszályt szít, az indulatos ember sok bűnt követ el. Megalázza kevélysége az embert, az alázatos lelkűt pedig tisztelet övezi. Aki a tolvajjal tart, önmaga ellensége, és az is, aki átkozódást hall, de nem jelenti. Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál. Sokan igyekeznek az uralkodó elé, pedig az Úr szolgáltat igazságot az embernek. Utálják az igazak az álnok embert, a bűnös meg a helyes úton járót utálja.”
2010. november 25., csütörtök
Újvárosi Katalin: Ha találkoznék Istennel
2010. 11. 25. Újvárosi Katalin Ha találkoznék Istennel
Egész életünkben tanuljuk Istent. Hol lassan, hol felgyorsulva, hol fájón, hol nyomorultan. Találkozunk Vele minden nap. Észrevesszük? Megéljük? Várjuk, hogy a szemünk is lássa? Halljuk a válaszait?
Ma a vallásórára járó gyermekek őszinte írásait szeretném megosztani Veled, hogy lásd a hitet, a gyermekit, ami (néha) elhagy minket, felnőtteket.
„Nagyon meglepő dolog lenne találkozni Istennel. Ha találkozhatnék Istennel, azért bármit megtennék. Megkérdezném tőle, hogy miért teremtett embert erre a gyalázatos világra. Megkérném, hogy soha ne legyen tél és ősz. Mikor ősz lesz, a természet szégyenét látom benne. Oly szomorú, amikor minden elpusztul. Megkérném, hogy az a sok ember, aki őt gyalázza, annak mutassa meg, hogy ő tényleg van a világon. Sok ember szerint nem Isten teremtette a világot. Ne legyen a világon bűn, legyen minden ember tisztességes. Szülessen több gyermek, mert hanem kik lesznek a világ őrzői? Ezt szeretném Istentől. Sok ember találkozna vele és megismerné az igazságot.” (R. T., VI. osztály)
„Én ha találkoznék Istennel, azt kérném tőle, hogy örökéletet éljek. És az E. család is.(...) De még azt is kérném, hogy legyen gyermekem és egy szép lovam, jóhúzó kanca. Még szeretnék kérni Istentől egy szép nagy husky kutyát, be legyen tanítva, hogy szót fogadjon a családnak. És persze a lovam és a kutyám se haljon meg. Ezért Istennek sosem káromkodok, nem mondok csúnyát. Ha valaki Istent akarja szeretni az szeresse, de ne csak az, aki akarja szeretni, hanem mindenki szeresse Istent.” (E. C., VI. osztály)
„Én, ha találkoznék Istennel, elájulnék, ha megtudnám, hogy ő Isten. Nem tudnám, mit mondjak, ezért sokat nem beszélnék vele, de ha teljesítené a kívánságaimat, akkor nagyon sokat kívánnék. Például: hogy ne legyen háború; fejlettebb járművek és számítógépek, hogy mindenki egyformán legyen gazdag, hogy a pénzért ne öljenek.” (D. B., VI. osztály)
„Vannak olyan emberek, akik szerint Isten egy állat, mások szerint olyan, mint az ember. De senki sem tudja, hogy Isten ki vagy mi. Majd mindenki megtudja, amikor eljön az ideje. De az a lényeg, hogy Isten segít a bajban, a betegségben és mindenben, amikor szépen kérjük. (...) Én egyszer találkoztam Istennel. Neki van egy óriási bánata. Az, hogy ő szeretettel megteremtette a világot és bele az embert, és mi mit adtunk cserébe? Ő azt gondolta, hogy ha megteremti az embert, a világ szép és jó lesz. De mi csak káromolni tudjuk őt. Gondoljunk csak bele, hogy van egészségünk, boldogan élünk és mindenünk van, amire szükségünk van. Ki adta? Isten. És mi csak káromoljuk őt. Nem szép dolog tőlünk. Meg sem kellett volna teremtsen minket. (...) Előbb meg kellene gondoljuk, hogy mit mondunk és azután mondanánk.” (M. E., VI. osztály)
Egész életünkben tanuljuk Istent. Hol lassan, hol felgyorsulva, hol fájón, hol nyomorultan. Találkozunk Vele minden nap. Észrevesszük? Megéljük? Várjuk, hogy a szemünk is lássa? Halljuk a válaszait?
Ma a vallásórára járó gyermekek őszinte írásait szeretném megosztani Veled, hogy lásd a hitet, a gyermekit, ami (néha) elhagy minket, felnőtteket.
„Nagyon meglepő dolog lenne találkozni Istennel. Ha találkozhatnék Istennel, azért bármit megtennék. Megkérdezném tőle, hogy miért teremtett embert erre a gyalázatos világra. Megkérném, hogy soha ne legyen tél és ősz. Mikor ősz lesz, a természet szégyenét látom benne. Oly szomorú, amikor minden elpusztul. Megkérném, hogy az a sok ember, aki őt gyalázza, annak mutassa meg, hogy ő tényleg van a világon. Sok ember szerint nem Isten teremtette a világot. Ne legyen a világon bűn, legyen minden ember tisztességes. Szülessen több gyermek, mert hanem kik lesznek a világ őrzői? Ezt szeretném Istentől. Sok ember találkozna vele és megismerné az igazságot.” (R. T., VI. osztály)
„Én ha találkoznék Istennel, azt kérném tőle, hogy örökéletet éljek. És az E. család is.(...) De még azt is kérném, hogy legyen gyermekem és egy szép lovam, jóhúzó kanca. Még szeretnék kérni Istentől egy szép nagy husky kutyát, be legyen tanítva, hogy szót fogadjon a családnak. És persze a lovam és a kutyám se haljon meg. Ezért Istennek sosem káromkodok, nem mondok csúnyát. Ha valaki Istent akarja szeretni az szeresse, de ne csak az, aki akarja szeretni, hanem mindenki szeresse Istent.” (E. C., VI. osztály)
„Én, ha találkoznék Istennel, elájulnék, ha megtudnám, hogy ő Isten. Nem tudnám, mit mondjak, ezért sokat nem beszélnék vele, de ha teljesítené a kívánságaimat, akkor nagyon sokat kívánnék. Például: hogy ne legyen háború; fejlettebb járművek és számítógépek, hogy mindenki egyformán legyen gazdag, hogy a pénzért ne öljenek.” (D. B., VI. osztály)
„Vannak olyan emberek, akik szerint Isten egy állat, mások szerint olyan, mint az ember. De senki sem tudja, hogy Isten ki vagy mi. Majd mindenki megtudja, amikor eljön az ideje. De az a lényeg, hogy Isten segít a bajban, a betegségben és mindenben, amikor szépen kérjük. (...) Én egyszer találkoztam Istennel. Neki van egy óriási bánata. Az, hogy ő szeretettel megteremtette a világot és bele az embert, és mi mit adtunk cserébe? Ő azt gondolta, hogy ha megteremti az embert, a világ szép és jó lesz. De mi csak káromolni tudjuk őt. Gondoljunk csak bele, hogy van egészségünk, boldogan élünk és mindenünk van, amire szükségünk van. Ki adta? Isten. És mi csak káromoljuk őt. Nem szép dolog tőlünk. Meg sem kellett volna teremtsen minket. (...) Előbb meg kellene gondoljuk, hogy mit mondunk és azután mondanánk.” (M. E., VI. osztály)
2010. november 2., kedd
Újvárosi Katalin: Az istentisztelet célja
2010. 11. 02. Újvárosi Katalin Az istentisztelet célja
Nagyon sokszor és sokfelől hallom, hogy azért nem jár el templomba, mert nem szereti a papot, a kántort, a gondokot, a keblitanácsost, vagy mert olyan régi és nehéz sérelmet cipel magával, amiért nem tud belépni az imádságnak házába. Mert lelkész lévén ezzel a kérdéssel (is) gyötröm barátaimat, ismerőseimet. Nem egyszer tettem fel hát a kérdést, hogy mi is az istentisztelet célja?!
Hiszem, hogy az istentiszteleti rendünk válasz erre a kérdésre. Válasz rá a köszönéstől a kézfogásig: énekek – minden énekünk egy gyönyörű imádság; imádság – bizalom Istenben és elfogadása annak, hogy Tőle kérjük a legkisebbet s a legnagyobbat, illetve Neki is tartozunk hálával mindenért; prédikáció – Isten üzenete nekem ma: az emberi gyarlóságon, a pöszeségen, a kicsinyességen, mindenen túl, hisz ezzel is formálja életünket, mert cselekvésre buzdít; csendes ima – személyes kapcsolatot teremthetünk Istennel; áldás – elfogadása és esetenként továbbadása; adakozás – elfogadása annak, hogy minden, amim van, Tőle van.
A Biblia azt mondja, az istentisztelet célja és lényege Isten tisztelése. Te tiszteled-e Istent? Hogyan?
Nem csak lelkészekből áll az egyház és nem csak prédikációból az istentisztelet. Fontos a pásztor, mert ő legelteti a nyájat. De igaz a népi meglátás, miszerint: „bántsátok a pásztort, és szétszéled a nyáj!”
Voltak idők, amikor a papokat elvitték fogságba. Akkor harangozni sem volt szabad. De volt gyülekezet, amely ennek ellenére összesereglett, énekeltek és imádkoztak, és újra énekeltek, és úgy mentek haza: istentisztelet volt!
Vajon ha a következő vasárnapon nem érkezne meg a megszokott időben a lelkész, ti imádkoznátok-e? Énekelnétek-e? Akadna-e valaki, akinél lenne Biblia, amiből felolvassatok? Lenne-e istentisztelet nálatok?
Mi az istentisztelet célja? Együtt és nyilvánosan imádni Istent. Keresni a Vele való találkozást, készülni rá. Nem mással foglalkozni ez idő alatt, hanem egyedül Vele. Félretenni az emberit, és csak Rá figyelni. Így lesz istentisztelet az istentisztelet. Amennyiben nem így történik, igazzá válik Jézus mondása: „ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem.”
Adjon Isten mindannyiunknak igaz és őszinte istentiszteleti alkalmakat!
Nagyon sokszor és sokfelől hallom, hogy azért nem jár el templomba, mert nem szereti a papot, a kántort, a gondokot, a keblitanácsost, vagy mert olyan régi és nehéz sérelmet cipel magával, amiért nem tud belépni az imádságnak házába. Mert lelkész lévén ezzel a kérdéssel (is) gyötröm barátaimat, ismerőseimet. Nem egyszer tettem fel hát a kérdést, hogy mi is az istentisztelet célja?!
Hiszem, hogy az istentiszteleti rendünk válasz erre a kérdésre. Válasz rá a köszönéstől a kézfogásig: énekek – minden énekünk egy gyönyörű imádság; imádság – bizalom Istenben és elfogadása annak, hogy Tőle kérjük a legkisebbet s a legnagyobbat, illetve Neki is tartozunk hálával mindenért; prédikáció – Isten üzenete nekem ma: az emberi gyarlóságon, a pöszeségen, a kicsinyességen, mindenen túl, hisz ezzel is formálja életünket, mert cselekvésre buzdít; csendes ima – személyes kapcsolatot teremthetünk Istennel; áldás – elfogadása és esetenként továbbadása; adakozás – elfogadása annak, hogy minden, amim van, Tőle van.
A Biblia azt mondja, az istentisztelet célja és lényege Isten tisztelése. Te tiszteled-e Istent? Hogyan?
Nem csak lelkészekből áll az egyház és nem csak prédikációból az istentisztelet. Fontos a pásztor, mert ő legelteti a nyájat. De igaz a népi meglátás, miszerint: „bántsátok a pásztort, és szétszéled a nyáj!”
Voltak idők, amikor a papokat elvitték fogságba. Akkor harangozni sem volt szabad. De volt gyülekezet, amely ennek ellenére összesereglett, énekeltek és imádkoztak, és újra énekeltek, és úgy mentek haza: istentisztelet volt!
Vajon ha a következő vasárnapon nem érkezne meg a megszokott időben a lelkész, ti imádkoznátok-e? Énekelnétek-e? Akadna-e valaki, akinél lenne Biblia, amiből felolvassatok? Lenne-e istentisztelet nálatok?
Mi az istentisztelet célja? Együtt és nyilvánosan imádni Istent. Keresni a Vele való találkozást, készülni rá. Nem mással foglalkozni ez idő alatt, hanem egyedül Vele. Félretenni az emberit, és csak Rá figyelni. Így lesz istentisztelet az istentisztelet. Amennyiben nem így történik, igazzá válik Jézus mondása: „ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem.”
Adjon Isten mindannyiunknak igaz és őszinte istentiszteleti alkalmakat!
2010. október 12., kedd
Újvárosi Katalin: Az irgalmas felebarát
2010. 10. 12. Az irgalmas felebarát Újvárosi Katalin
Van egy visszatérő történet, mely újra és újra megtalál. Az utóbbi időben szinte minden héten találkoztam vele. Ez az irgalmas szamaritánus példázata (Lk 10, 25-37). Bizonyára ismered, kedves Olvasó, hiszen azon történetek közé tartozik, melyeket elsőkként tanítanak meg lelkészeink. Nagyon sokszor elhangzik prédikációkban is, mégis tartogat meglepetéseket: a való életben. Hisz egyszerű elolvasni és aztán beszélni róla. Egyszerű meghallgatni, de nem aszerint eljárni. Nagyszerű viszont megérteni és megélni. Hisz a történet kulcsa ez: nem rajtad kívül történik!
Nézd meg magadnak a papot, a lévitát, a félholtat, a szamaritánust, a fogadóst, a szamarat, az őket körülvevő tárgyakat, és lépj be a történetbe. Melyikük vagy te? Miért tudsz azzal azonosulni éppen most? Mit üzensz a melletted levőnek, aki szintén ott él a történetben? Elvonulsz nesztelenül és/vagy terhet cipelsz csendesen? Gyógyítasz is, vagy te vagy a mindenkire rásütő fényes nap? Befogadod az ismeretlent, vagy a törvénybe menekülve falakat állítasz? Ki a te felebarátod? Kinek vagy te felebarátja? Ha úgy érzed fontosak ezek a kérdések, rágódj rajtuk, ha nem érintenek meg, lépj tovább! Csak élj az életedben – a történet megérkezik Hozzád is!
Van egy visszatérő történet, mely újra és újra megtalál. Az utóbbi időben szinte minden héten találkoztam vele. Ez az irgalmas szamaritánus példázata (Lk 10, 25-37). Bizonyára ismered, kedves Olvasó, hiszen azon történetek közé tartozik, melyeket elsőkként tanítanak meg lelkészeink. Nagyon sokszor elhangzik prédikációkban is, mégis tartogat meglepetéseket: a való életben. Hisz egyszerű elolvasni és aztán beszélni róla. Egyszerű meghallgatni, de nem aszerint eljárni. Nagyszerű viszont megérteni és megélni. Hisz a történet kulcsa ez: nem rajtad kívül történik!
Nézd meg magadnak a papot, a lévitát, a félholtat, a szamaritánust, a fogadóst, a szamarat, az őket körülvevő tárgyakat, és lépj be a történetbe. Melyikük vagy te? Miért tudsz azzal azonosulni éppen most? Mit üzensz a melletted levőnek, aki szintén ott él a történetben? Elvonulsz nesztelenül és/vagy terhet cipelsz csendesen? Gyógyítasz is, vagy te vagy a mindenkire rásütő fényes nap? Befogadod az ismeretlent, vagy a törvénybe menekülve falakat állítasz? Ki a te felebarátod? Kinek vagy te felebarátja? Ha úgy érzed fontosak ezek a kérdések, rágódj rajtuk, ha nem érintenek meg, lépj tovább! Csak élj az életedben – a történet megérkezik Hozzád is!
2010. szeptember 22., szerda
Újvárosi Katalin: Ősz van
| 2010. 09. 22. |
| | ||
| Ősz van. Napos, szőlőillatú, elmúló ősz. A nyári melegnek már nyoma sincs, a napnak pedig foga van – ahogy a régiek mondták. Esténként tüzet gyújtunk. A füst szaga belengi a szobát, beívódik a bútorokba, és so  káig érezni ottlétét. Az árnyak kilopóznak a kályha pocakjából, és mesés alakokat rajzolnak a falra. Visszacseng a gyermekkor (óh, a gyermekkor!) és eltűnődöm: vajon az én lányomnak milyen emléke lesz ez?Bár akad kint is tennivaló, többnyire bent vagyunk a házban. Tesszük a dolgunk, és este korán lefekszünk. Jól esik ez a megpihenés a nyári hajrá után. Ősz van. Iskolaszagú, befelé fordulós ősz. Hálaszavak születnek lépten-nyomon: bőségesen mérte idén a termést az Úristen. Ám a hálaszavak harmóniájába be-bevegyül az istentelen káromkodás, a semmiért nem járó köszönet és az egyházra, Istenre legyintő ember rosszindulatú nemtörődömsége. Ősz van. Bár csípős a reggel és tudom, hogy közelít a tél, még reménykedek egy-egy meleg napban. Ha megadatik, bájosan keresem a tenyérnyi helyet is, hogy meglebbentsem lelkemet a melegségben. És felsóhajtok: maradj még ősz! | ||||
2010. szeptember 3., péntek
Újvárosi Katalin: Egy délután – egy élet
2010. 09. 01. Újvárosi Katalin Egy délután – egy élet
A nő haját összeborzolta a szél. Nekidőlt a megroggyant kapufélfának. Otthon volt, a szülői háznál. Lenézett és fel. Aztán újra és újra. Az úton egy lélek sem járt. Végignézte a házakat, s nem gondolt semmire. Várt. Anyja nemrég lépett ki a kapun, ismét a szokásos módon: morogva, szitkozódva. Már elhalkult a csoszogása, de tudta: most hajtja le a fél decit. Hátranézett, a gyermek aludt a kocsiban. A nagyot reggel óta nem látta. Megfordult és végignézte a bennvalót – úgy nézte, mintha most látná először. Fájdalom szorította össze a torkát, amikor a csűrre nézett; igen, ott látta az apját utoljára. De miért? Most sem érti. Ott lógott, és ő ismeretlen érzéseket hallott dübörögni a fülében. Itt hagyott mindent, hogy kínlódjanak. Neki most már könnyű, de nekik, akik itt maradtak...
A tekintete a házra vándorolt, a megritkult tornáclécekre, a sokat ígérő szőlőtermésre. Nem ártana egy kis javítás, de minek? S főleg kinek? Csak kínlódás ez az élet. Állatok, szitkozódás, szénacsinálás, hideg és meleg, a munka s a munka, a pénz, s újra a pénz. A pénz. Milyen sokat ígért s milyen keveset adott! A gyermek mocorgott. A pénz. Amikor az elsőt várta, nagy reményei voltak: jobb lesz azután. Azóta sem tud róla... S nem lett jobb azután. De most más lesz, most az ember ideáll, s ők ketten megmutatják! Meg! Hogy legyen immár csend.
Harangszó kondult bele a csendbe. Holnap vasárnap – jó lenne ott lenni. De mindenki lenézi, inkább marad. A harangszóba lódobogás vegyült és egyre hangosabb lett. Megállott a szekér, s ő kinyitotta a kaput. Amikor visszacsukta, lenézett és fel, aztán újra és újra, de nem jött senki. A gyermekre nézett. Édesen aludt. Visszaállt a csend. A torkába gombóc gyűlt, megfogta a villa nyelét s elindult...
A nő haját összeborzolta a szél. Nekidőlt a megroggyant kapufélfának. Otthon volt, a szülői háznál. Lenézett és fel. Aztán újra és újra. Az úton egy lélek sem járt. Végignézte a házakat, s nem gondolt semmire. Várt. Anyja nemrég lépett ki a kapun, ismét a szokásos módon: morogva, szitkozódva. Már elhalkult a csoszogása, de tudta: most hajtja le a fél decit. Hátranézett, a gyermek aludt a kocsiban. A nagyot reggel óta nem látta. Megfordult és végignézte a bennvalót – úgy nézte, mintha most látná először. Fájdalom szorította össze a torkát, amikor a csűrre nézett; igen, ott látta az apját utoljára. De miért? Most sem érti. Ott lógott, és ő ismeretlen érzéseket hallott dübörögni a fülében. Itt hagyott mindent, hogy kínlódjanak. Neki most már könnyű, de nekik, akik itt maradtak...
A tekintete a házra vándorolt, a megritkult tornáclécekre, a sokat ígérő szőlőtermésre. Nem ártana egy kis javítás, de minek? S főleg kinek? Csak kínlódás ez az élet. Állatok, szitkozódás, szénacsinálás, hideg és meleg, a munka s a munka, a pénz, s újra a pénz. A pénz. Milyen sokat ígért s milyen keveset adott! A gyermek mocorgott. A pénz. Amikor az elsőt várta, nagy reményei voltak: jobb lesz azután. Azóta sem tud róla... S nem lett jobb azután. De most más lesz, most az ember ideáll, s ők ketten megmutatják! Meg! Hogy legyen immár csend.
Harangszó kondult bele a csendbe. Holnap vasárnap – jó lenne ott lenni. De mindenki lenézi, inkább marad. A harangszóba lódobogás vegyült és egyre hangosabb lett. Megállott a szekér, s ő kinyitotta a kaput. Amikor visszacsukta, lenézett és fel, aztán újra és újra, de nem jött senki. A gyermekre nézett. Édesen aludt. Visszaállt a csend. A torkába gombóc gyűlt, megfogta a villa nyelét s elindult...
2010. augusztus 17., kedd
Újvárosi Katalin: Az én bibliám
| 2010. 08. 15. | Az én bibliám | Újvárosi Katalin | |
| A régi kasztenen egy hatalmas feketekönyv áll. A táblája szétvállott, sok lapja kiszakadt már, de mind megvan. Sokáig csak akkor volt erőm közelíteni hozzá, amikor takarítottam, de ilyenkor is könnyeket csalt a szemembe. Mindig azt éreztem, hogy a múltat tapogatom, hogy személyek kelnek életre, megszólítanak, felkavarnak. A nagyapámé volt, még gyermekként kapta. Nagyapámat nem ismertem, de tipegő gyermekként már tudtam, hogy övé volt a nagy fekete könyv – az a könyv, melyet nagyanyám olyan áhítattal forgatott és mindig nagyokat sóhajtott. Mikor összecsukta, a szemét törölgette – elfáradt, mondta –, és a temető felé nézegetett. Aztán mesélt jó emberekről, akik Isten országáért harcoltak. Esti beszélgetéseink során, amikor a csikókályha réseiből árnyak keltek életre, továbbfűztük eme emberek életútjait. És imádkoztunk, hogy mi is mindennap jobbak legyünk egy kicsivel. Benne volt minden, ami értékes: régi búcsúztatók, fényképek, üdvözlőlapok, személyes papírok. Nagyobb gyermekként igazi kincsesbányaként kezeltem. Egyik nyáron elhatároztam, hogy végigolvasom. De legtöbbször belealudtam. Akkor nem sikerült. Amikor nagyanyám meghalt, elkértem. Azóta itt áll a kasztenen. A tőle örökölt kasztenen. Amikor előveszem, életre kel a gyermekkorom, nagyanyám, a tőle tanult történetek, a huncutságok, a régi barátságok és szerelmek. Ilyenkor gombóc kerekedik a torkomba és megsimogatom a lapokat egyfajta találkozás reményében. A százesztendős könyv megsárgult lapjai közt ott vannak a fényképek, a búcsúztatók és a jövendő: vajon ki örökli? | |||
2010. július 26., hétfő
Újvárosi Katalin: A teniszlabdák és egy pohár bor
2010. 07. 26. A teniszlabdák és egy pohár bor Újvárosi Katalin
Szeretem a tanulságos történeteket.
Valahányszor hallok vagy olvasok egyet-egyet, visszarepít Jézus világába. Megelevenednek előttem a példázatok szereplői, és olyan egyszerűnek tűnik minden. Ilyenkor nem értem miért kell bonyolítani a dolgokat.
A minap olvastam egy történetet. Arra gondoltam megosztom Veled, kedves Olvasó. Fogadd hát szeretettel:
Egy tanár egy nagy vázát helyezett az asztalra a tanulói elé, és megtöltötte teniszlabdákkal. Ezután megkérdezte tanítványait:
– Mit gondoltok, tele van-e a váza?
Amikor igennel feleltek, a tanár apró golyókat szórt a labdák közé. Amikor már nem fért több golyó a vázába, újra feltette a kérdést:
– Tele van-e már a váza?
A tanítványok ekkor már óvatosabbak voltak, és haboztak, de végül újra igennel feleltek. Ekkor a tanár elővett egy vödör homokot, és óvatosan szórni kezdte a vázába, amíg a vödör teljesen üres, a váza pedig tele nem lett.
– Na, most már tele van a váza? – kérdezte a tanulókat, akik szégyellték lassú észjárásukat, és még tovább törték a fejüket. Végül újra igennel feleltek. A tanár ekkor elővett a táskájából egy üveg bort és egy poharat, és beleöntött a vázába egy pohár bort.
Ekkor a következőket mondta a szégyenkező diákoknak:
– A teniszlabdák az élet nagy kérdéseit szimbolizálják: a párkapcsolatokat, a gyerekeket, a családot, a hivatást és a boldogságot. A golyók az élet apró örömeit és a hobbikat jelképezik, a homok pedig a hétköznapi kötelezettségeket, a mindennapos csipp-csupp dolgokat, és az élet ezernyi jelentéktelen homokszemét. Vigyázzatok, nehogy úgy teletöltsétek életetek üvegét homokkal, hogy golyókat már ne tudjatok beletenni, és már a teniszlabdáknak se legyen hely. Arra is vigyázzatok, hogy ne tegyetek bele túl sok golyót, mert ezek is elveszik a helyet a teniszlabdáktól.
– És mit jelképez a bor? – kérdezte ekkor az egyik diák?
– Azt, hogy egy pohár borra mindig van (legyen!) idő az életben!
Szeretem a tanulságos történeteket.
Valahányszor hallok vagy olvasok egyet-egyet, visszarepít Jézus világába. Megelevenednek előttem a példázatok szereplői, és olyan egyszerűnek tűnik minden. Ilyenkor nem értem miért kell bonyolítani a dolgokat.
A minap olvastam egy történetet. Arra gondoltam megosztom Veled, kedves Olvasó. Fogadd hát szeretettel:
Egy tanár egy nagy vázát helyezett az asztalra a tanulói elé, és megtöltötte teniszlabdákkal. Ezután megkérdezte tanítványait:
– Mit gondoltok, tele van-e a váza?
Amikor igennel feleltek, a tanár apró golyókat szórt a labdák közé. Amikor már nem fért több golyó a vázába, újra feltette a kérdést:
– Tele van-e már a váza?
A tanítványok ekkor már óvatosabbak voltak, és haboztak, de végül újra igennel feleltek. Ekkor a tanár elővett egy vödör homokot, és óvatosan szórni kezdte a vázába, amíg a vödör teljesen üres, a váza pedig tele nem lett.
– Na, most már tele van a váza? – kérdezte a tanulókat, akik szégyellték lassú észjárásukat, és még tovább törték a fejüket. Végül újra igennel feleltek. A tanár ekkor elővett a táskájából egy üveg bort és egy poharat, és beleöntött a vázába egy pohár bort.
Ekkor a következőket mondta a szégyenkező diákoknak:
– A teniszlabdák az élet nagy kérdéseit szimbolizálják: a párkapcsolatokat, a gyerekeket, a családot, a hivatást és a boldogságot. A golyók az élet apró örömeit és a hobbikat jelképezik, a homok pedig a hétköznapi kötelezettségeket, a mindennapos csipp-csupp dolgokat, és az élet ezernyi jelentéktelen homokszemét. Vigyázzatok, nehogy úgy teletöltsétek életetek üvegét homokkal, hogy golyókat már ne tudjatok beletenni, és már a teniszlabdáknak se legyen hely. Arra is vigyázzatok, hogy ne tegyetek bele túl sok golyót, mert ezek is elveszik a helyet a teniszlabdáktól.
– És mit jelképez a bor? – kérdezte ekkor az egyik diák?
– Azt, hogy egy pohár borra mindig van (legyen!) idő az életben!
2010. július 8., csütörtök
Újvárosi Katalin: Esti vallomás
2010. 07. 08. Esti vallomás Újvárosi Katalin
A megszokott esti altatások átalakultak esti beszélgetésekké. Ha a délutáni alvás összejön, akkor este nehezen alszik el a leányzó. Ilyenkor sok minden felötlik benne, amiket feltétlenül végig kell beszélni. Teszem ezt szívesen, néha több, néha kevesebb türelemmel.
Ma este eszébe jutott az, hogy milyen is lenne neki egyedül, ha mi elmennénk messze-messze. Elsoroltuk, mi mindent kellene tennie. Inkább ne maradjon még egyedül – zártuk le a témát. Mikor már azt hittem, alszik, rám nézett és megkérdezte, hogy mi lenne, ha mi meghalnánk? És ecsetelte hogyan...
A halál fogalmával találkozott. Hiszen nem egy temetés volt már a két gyülekezetben, amire látott készülni. És nem ódzkodtunk elmesélni, hogy hova megyünk, miért és mit teszünk. Láttuk is eljátszani a homokozóban, ahogy temet, és ez így rendjén is volt. De mi lesz, ha mi meghalunk? És megválaszolta: az baj. Nagy baj. Majd angyali szemekkel rám nézett, átölelt és elaludt.
Nem tudtam szólni. Csak öleltem nagyon, nagyon szorosan. És köszöntem az együtt megélt időket. Így nem hasított belém az elmúlás még akkor sem, amikor azt a két embert szakította ki az életemből, akiket a legjobban szerettem…
A megszokott esti altatások átalakultak esti beszélgetésekké. Ha a délutáni alvás összejön, akkor este nehezen alszik el a leányzó. Ilyenkor sok minden felötlik benne, amiket feltétlenül végig kell beszélni. Teszem ezt szívesen, néha több, néha kevesebb türelemmel.
Ma este eszébe jutott az, hogy milyen is lenne neki egyedül, ha mi elmennénk messze-messze. Elsoroltuk, mi mindent kellene tennie. Inkább ne maradjon még egyedül – zártuk le a témát. Mikor már azt hittem, alszik, rám nézett és megkérdezte, hogy mi lenne, ha mi meghalnánk? És ecsetelte hogyan...
A halál fogalmával találkozott. Hiszen nem egy temetés volt már a két gyülekezetben, amire látott készülni. És nem ódzkodtunk elmesélni, hogy hova megyünk, miért és mit teszünk. Láttuk is eljátszani a homokozóban, ahogy temet, és ez így rendjén is volt. De mi lesz, ha mi meghalunk? És megválaszolta: az baj. Nagy baj. Majd angyali szemekkel rám nézett, átölelt és elaludt.
Nem tudtam szólni. Csak öleltem nagyon, nagyon szorosan. És köszöntem az együtt megélt időket. Így nem hasított belém az elmúlás még akkor sem, amikor azt a két embert szakította ki az életemből, akiket a legjobban szerettem…
2010. július 7., szerda
Újvárosi Katalin: Fohász
2010. 06. 21 Fohász Újvárosi Katalin
Gondviselő Istenünk!
Magasztalunk Téged, örökkévaló Szeretet, mert a Te szavadnak ma is teremtő, útmutató és felemelő ereje van. Magasztalunk Téged, mert valahányszor megkeresünk, elküldöd kérdéseinkre válaszod. Köszönet ezért és hála!
Napról napra kulcsoljuk imára kezünket, s kérjük segítségedet a mi életünkre. Olykor elrebegjünk a megszokott szavakat, és abban a tudatban vagyunk, hogy teljesítettük keresztényi kötelességeinket. Máskor szavak nélkül is többet mond egy-egy sóhajunk, kézfogásunk vagy legördülő könnycseppünk. Fogadd el Atyánk, tévelygő gyermekeidet, így is, úgy is. Számunkra is nehéz a felismerés pillanata, de törekedünk a tökéletességre.
Kérünk, siess belénk új szíveket adni. Teremtsd egészen újjá megromlott gondolkodásunkat, jellemünket, életszemléletünket. Könyörgésünk már-már türelmetlen, látván a körülöttünk zajló eseményeket. Örök Bölcsesség! Szólj hozzánk egészen egyszerűen, hogy értsük és lássuk meg, mit kell cselekedni! Hajolj hozzánk vagy engedj magadhoz, hogy megérthessük és megélhessük... Ámen!
Gondviselő Istenünk!
Magasztalunk Téged, örökkévaló Szeretet, mert a Te szavadnak ma is teremtő, útmutató és felemelő ereje van. Magasztalunk Téged, mert valahányszor megkeresünk, elküldöd kérdéseinkre válaszod. Köszönet ezért és hála!
Napról napra kulcsoljuk imára kezünket, s kérjük segítségedet a mi életünkre. Olykor elrebegjünk a megszokott szavakat, és abban a tudatban vagyunk, hogy teljesítettük keresztényi kötelességeinket. Máskor szavak nélkül is többet mond egy-egy sóhajunk, kézfogásunk vagy legördülő könnycseppünk. Fogadd el Atyánk, tévelygő gyermekeidet, így is, úgy is. Számunkra is nehéz a felismerés pillanata, de törekedünk a tökéletességre.
Kérünk, siess belénk új szíveket adni. Teremtsd egészen újjá megromlott gondolkodásunkat, jellemünket, életszemléletünket. Könyörgésünk már-már türelmetlen, látván a körülöttünk zajló eseményeket. Örök Bölcsesség! Szólj hozzánk egészen egyszerűen, hogy értsük és lássuk meg, mit kell cselekedni! Hajolj hozzánk vagy engedj magadhoz, hogy megérthessük és megélhessük... Ámen!
Újvárosi Katalin: Jolánka néni és a margaréta
2010. 06. 12 Jolánka néni és a margaréta Újvárosi Katalin
Amikor bevettem a kanyart semmi különöset nem láttam. A mellettem ülő kislányom mégis elkezdett visítani. Azt hittem valami nagy baj van. Aztán ragyogó szemmel közölte: pipacs. Megjelentek a pipacsok! És margaréta is van! Néha az őrületbe kerget. Nem tudom mikor van baj és mikor örül. Olyan közel áll a kettő kifejezésben.
Amikor behajoltam a rejtőzködő pipacs után megláttam a margarétát is. Aztán még egyet és még egyet... Eszembe jutott Jolánka néni.
Jolánka néni a második padban ült – mindig. Komoly volt és merengő. Különös kapcsolatban volt az Istennel. Jézussal is.
Rákoson látta meg a napvilágot, onnan hozták ide feleségnek. Nem szokta meg itt soha, de tudta, hiába menne vissza, mert a szülőfalu már nem az, ami gyermekkorában volt. Az emberek is megöregedtek, s bár akadhat még egy-két rokon, az már nem ugyanaz. Maradt a szép emlékekkel, s harcolta a mindennapokat.
Ő volt az első, aki költözésünk után a fülembe súgta: fel kellene szántatni a kertet. Igyekeztem nemcsak felszántatni, hanem veteményezni is – már június eleje volt. Következő héten, istentisztelet után hátrajött számba venni a munkát. Természetesen kifogásolt pár dolgot. Tette ezt úgy, hogy nem tudtam haragudni rá.
Gyakran látogatott meg. Tudja, milyen idegenben lenni – mondogatta.
Mesélt Rákosról, a gyermekkorról, a férjéről, gyermekeiről vagy éppen Mórickáról, a macskáról. Ő volt a leghűségesebb társa, már évek óta.
Aztán mesélt istenélményről és halálfélelemről is. Betegségében lemondtak róla az orvosok, de ő kitartóan imádkozott. Leálltak a veséi. Megjelent neki álmában egy növény: a margaréta. Tudta, ez fogja megmenteni az életét. Kiküldte a gyermekét a mezőre, hogy szedjen neki egy nagy csokorral. Sírva tett eleget a követelésnek a gyermek, azt hitte, utolsó kérést teljesít. Megtett mindent, amit az anyja kért. Megfőzte és vonakodva bár, megitatta vele a teát. Két napig nem tudott magáról Jolánka néni. Azt mondta, ezalatt Jézus fogta a kezét. Természetesen meggyógyult. Nevetve mesélte élményét éveken át. Minden nyárelőn szedte a margarétát, és vitte oda, ahol éppen szükség volt rá. Néha kinevették, néha elzavarták, de ő ment segíteni rendületlenül.
Azóta minden évben szedek én is – egész télre valót.
Ám, valahányszor kinyílik a margaréta, eszembe juttatja Jolánka nénit, aki immár a jó Istennek meséli fantasztikus történeteit...
Amikor bevettem a kanyart semmi különöset nem láttam. A mellettem ülő kislányom mégis elkezdett visítani. Azt hittem valami nagy baj van. Aztán ragyogó szemmel közölte: pipacs. Megjelentek a pipacsok! És margaréta is van! Néha az őrületbe kerget. Nem tudom mikor van baj és mikor örül. Olyan közel áll a kettő kifejezésben.
Amikor behajoltam a rejtőzködő pipacs után megláttam a margarétát is. Aztán még egyet és még egyet... Eszembe jutott Jolánka néni.
Jolánka néni a második padban ült – mindig. Komoly volt és merengő. Különös kapcsolatban volt az Istennel. Jézussal is.
Rákoson látta meg a napvilágot, onnan hozták ide feleségnek. Nem szokta meg itt soha, de tudta, hiába menne vissza, mert a szülőfalu már nem az, ami gyermekkorában volt. Az emberek is megöregedtek, s bár akadhat még egy-két rokon, az már nem ugyanaz. Maradt a szép emlékekkel, s harcolta a mindennapokat.
Ő volt az első, aki költözésünk után a fülembe súgta: fel kellene szántatni a kertet. Igyekeztem nemcsak felszántatni, hanem veteményezni is – már június eleje volt. Következő héten, istentisztelet után hátrajött számba venni a munkát. Természetesen kifogásolt pár dolgot. Tette ezt úgy, hogy nem tudtam haragudni rá.
Gyakran látogatott meg. Tudja, milyen idegenben lenni – mondogatta.
Mesélt Rákosról, a gyermekkorról, a férjéről, gyermekeiről vagy éppen Mórickáról, a macskáról. Ő volt a leghűségesebb társa, már évek óta.
Aztán mesélt istenélményről és halálfélelemről is. Betegségében lemondtak róla az orvosok, de ő kitartóan imádkozott. Leálltak a veséi. Megjelent neki álmában egy növény: a margaréta. Tudta, ez fogja megmenteni az életét. Kiküldte a gyermekét a mezőre, hogy szedjen neki egy nagy csokorral. Sírva tett eleget a követelésnek a gyermek, azt hitte, utolsó kérést teljesít. Megtett mindent, amit az anyja kért. Megfőzte és vonakodva bár, megitatta vele a teát. Két napig nem tudott magáról Jolánka néni. Azt mondta, ezalatt Jézus fogta a kezét. Természetesen meggyógyult. Nevetve mesélte élményét éveken át. Minden nyárelőn szedte a margarétát, és vitte oda, ahol éppen szükség volt rá. Néha kinevették, néha elzavarták, de ő ment segíteni rendületlenül.
Azóta minden évben szedek én is – egész télre valót.
Ám, valahányszor kinyílik a margaréta, eszembe juttatja Jolánka nénit, aki immár a jó Istennek meséli fantasztikus történeteit...
Újvárosi Katalin: Ilyenkor Pünkösd felé – turistaszezonban
2010.05.21. Ilyenkor Pünkösd felé – turistaszezonban Újvárosi Katalin
Ilyenkor Pünkösd felé megpezsdül a székelyderzsi vártemplom és környéke. Rengeteg turista bővíti ki a zarándokutat egy pár más nevezetes hely meglátogatásával. Ez az első felvonás. Az iskolai év után következik a második, ősszel a harmadik, s újabban bővült szilveszterrel is a látogatások sora.
Több turista (és nemcsak) megfogalmazta már, hogy irigyel bennünket azért, amiért mi milyen csodás helyen lakunk. A csend mindent eltölt, közel vagyunk a természethez, és a szentség csak pár lépésnyire van a lakásunktól.
Valóban, a csendet nagyon szeretem. Meg is adatik – néha. A természet is – harcolok, hogy megmaradjon. A szentséget pedig nem helyhez kötöttnek tartom, ezért próbálom becsempészni a házamba, a házakba is. Sőt, azon túl is. Ám, a fentieknek van árnyoldala is: szokva vagyunk ugyanis ahhoz, hogy úgy indul a napunk turistaszezonban, hogy a reggeli kávénkba vagy a reggelinkbe valaki „belemászik”, beleköszön, belemagyaráz, s ha egyik sem, akkor valaki biztosan beletelefonál. Voltam ezért már ideges, nevettem is rajta, vonogattam a vállam is, most már csak egyszerűen legyintek. De így van ez az ebéddel, sok esetben még a vacsorával is. A többi teendőről ne is beszéljünk.
Csodálkoztam sokszor a furcsaságaikon. Megszoktam, de tartogatnak még meglepetéseket. A legjobb kérdés, ami elhangzott az volt, hogy „hadd kérdezzem már meg, milyen állatból van a szalonna?” (kutyából – jutott eszembe hirtelen). De akadt már ilyen is: „hány éve lógnak itt a szalonnák?” (hmm) vagy „hova vécéztek az emberek harc idején?”. Sorolhatnám. Tervezzük már rég, hogy összeírjuk.
Volt példa arra is, hogy a pesti gyerek örömmel tudatta szüleivel, hogy a papi lak udvarán papagájokat látott. Tyúkok voltak – ábrándítottam ki. Volt olyan vegetáriánus, aki a szalonna látványától öklendezni kezdett. Volt, aki megkívánta és megkóstolta. Azóta zárjuk a bástyákat. Volt, aki a templom tövében végezte el a nagydolgát.
Ma nevetőgörcsöt kaptam. Megérkezett két román család. Az egyik férfinek a hóna alatt egy kiló puliszkaliszt volt. Azt mondta, hogy úgy olvasta valahol, hogy itt sonkákat tárolnak a bástyában. Ők gondolták, hogy itt reggeliznek. Főznek puliszkát és vesznek mellé sonkát...
Ilyenkor Pünkösd felé megpezsdül a székelyderzsi vártemplom és környéke. Rengeteg turista bővíti ki a zarándokutat egy pár más nevezetes hely meglátogatásával. Ez az első felvonás. Az iskolai év után következik a második, ősszel a harmadik, s újabban bővült szilveszterrel is a látogatások sora.
Több turista (és nemcsak) megfogalmazta már, hogy irigyel bennünket azért, amiért mi milyen csodás helyen lakunk. A csend mindent eltölt, közel vagyunk a természethez, és a szentség csak pár lépésnyire van a lakásunktól.
Valóban, a csendet nagyon szeretem. Meg is adatik – néha. A természet is – harcolok, hogy megmaradjon. A szentséget pedig nem helyhez kötöttnek tartom, ezért próbálom becsempészni a házamba, a házakba is. Sőt, azon túl is. Ám, a fentieknek van árnyoldala is: szokva vagyunk ugyanis ahhoz, hogy úgy indul a napunk turistaszezonban, hogy a reggeli kávénkba vagy a reggelinkbe valaki „belemászik”, beleköszön, belemagyaráz, s ha egyik sem, akkor valaki biztosan beletelefonál. Voltam ezért már ideges, nevettem is rajta, vonogattam a vállam is, most már csak egyszerűen legyintek. De így van ez az ebéddel, sok esetben még a vacsorával is. A többi teendőről ne is beszéljünk.
Csodálkoztam sokszor a furcsaságaikon. Megszoktam, de tartogatnak még meglepetéseket. A legjobb kérdés, ami elhangzott az volt, hogy „hadd kérdezzem már meg, milyen állatból van a szalonna?” (kutyából – jutott eszembe hirtelen). De akadt már ilyen is: „hány éve lógnak itt a szalonnák?” (hmm) vagy „hova vécéztek az emberek harc idején?”. Sorolhatnám. Tervezzük már rég, hogy összeírjuk.
Volt példa arra is, hogy a pesti gyerek örömmel tudatta szüleivel, hogy a papi lak udvarán papagájokat látott. Tyúkok voltak – ábrándítottam ki. Volt olyan vegetáriánus, aki a szalonna látványától öklendezni kezdett. Volt, aki megkívánta és megkóstolta. Azóta zárjuk a bástyákat. Volt, aki a templom tövében végezte el a nagydolgát.
Ma nevetőgörcsöt kaptam. Megérkezett két román család. Az egyik férfinek a hóna alatt egy kiló puliszkaliszt volt. Azt mondta, hogy úgy olvasta valahol, hogy itt sonkákat tárolnak a bástyában. Ők gondolták, hogy itt reggeliznek. Főznek puliszkát és vesznek mellé sonkát...
Újvárosi Katalin: Álmatlanság
Álmatlanság Újvárosi Katalin
Mindig akkor jön, amikor a legjobban kellene pihenni. Amikor a legtöbb energia szükségeltetik. Mindig akkor, amikor...
Jönnek a receptek, a valaha olvasott praktikák. Semmi. Még a szertartásos forró tea sem segít.
Kóválygás, belenyugvás, találkozás a gondolatokkal. Utazás befele, a mélységek mélységébe. Ilyet csak éjszaka lehet. Mert a dühön, a mileszvelemholnapha kérdésen, a döbbeneten túl jönnek a válaszok. Mindig megszületnek – ezért kellenek ezek az éjszakák.
Közhely: mindig rohanunk, soha nincs időnk önmagunkra. Ha nincs, hát kapunk ajándékba: (persze ez sem tetszik nekünk) kalandozhatunk befele, sőt emlékeket idézhetünk, és a vágyak is megszólalhatnak, – ha hagyjuk.
Amikor eljutok eddig, – és hagyom – már meg tudom köszönni, hogy kaptam ajándékba egy újabb virrasztós éjszakát. Mindig kapok választ egy-egy kérdésemre, és már nem aggaszt, ha másnap álmosabb vagyok a kelleténél. És ami igazán örömmel tölt el, az az, hogy nem vagyok egyedül e meglátással. Legutóbbi virrasztásom után került kezembe az alábbi fejtegetés: „a virrasztással behozod magad valamely téren, ahol lemaradtál. Egyensúlyba hozod magad, természetes úton. Ne hadakozz az álmatlansággal: befolyásos barátod. (…) Képes eszedbe juttatni elfelejtett igazságokat, vagy tápláló, boldog napokat éppúgy, mint megadni a lehetőségét annak, hogy megsirass valakit. (…) De alapjában a rögtönzött virrasztás vidám tudomány: a másnapi fényben rájössz, hogy túlélted. Egészen könnyen. Mert te magad akartad.
Erősebb vagy, mint valaha.” (Kornis Mihály)
Mindig akkor jön, amikor a legjobban kellene pihenni. Amikor a legtöbb energia szükségeltetik. Mindig akkor, amikor...
Jönnek a receptek, a valaha olvasott praktikák. Semmi. Még a szertartásos forró tea sem segít.
Kóválygás, belenyugvás, találkozás a gondolatokkal. Utazás befele, a mélységek mélységébe. Ilyet csak éjszaka lehet. Mert a dühön, a mileszvelemholnapha kérdésen, a döbbeneten túl jönnek a válaszok. Mindig megszületnek – ezért kellenek ezek az éjszakák.
Közhely: mindig rohanunk, soha nincs időnk önmagunkra. Ha nincs, hát kapunk ajándékba: (persze ez sem tetszik nekünk) kalandozhatunk befele, sőt emlékeket idézhetünk, és a vágyak is megszólalhatnak, – ha hagyjuk.
Amikor eljutok eddig, – és hagyom – már meg tudom köszönni, hogy kaptam ajándékba egy újabb virrasztós éjszakát. Mindig kapok választ egy-egy kérdésemre, és már nem aggaszt, ha másnap álmosabb vagyok a kelleténél. És ami igazán örömmel tölt el, az az, hogy nem vagyok egyedül e meglátással. Legutóbbi virrasztásom után került kezembe az alábbi fejtegetés: „a virrasztással behozod magad valamely téren, ahol lemaradtál. Egyensúlyba hozod magad, természetes úton. Ne hadakozz az álmatlansággal: befolyásos barátod. (…) Képes eszedbe juttatni elfelejtett igazságokat, vagy tápláló, boldog napokat éppúgy, mint megadni a lehetőségét annak, hogy megsirass valakit. (…) De alapjában a rögtönzött virrasztás vidám tudomány: a másnapi fényben rájössz, hogy túlélted. Egészen könnyen. Mert te magad akartad.
Erősebb vagy, mint valaha.” (Kornis Mihály)
Újvárosi Katalin: Imádság
2010. 04. 21 Imádság Újvárosi Katalin
Nagyon színesen emlékszem azokra az időkre, amikor nagyanyámmal imádságokat tanultunk. Esténként, amikor a csikókályha fényei életre keltek, az imádságok is átalakultak. Rendszerint összefogtuk kezeinket, és a kötetlen kérések, vágyak után elmondtunk egy-egy rímbeszedett ősi imádságot. Azóta is kísérnek ezek a rímek, s olykor séta közben is belopóznak a lelkembe. Jól esik elmondani egyet-egyet.
Ahogy cseperedik a kislányunk, próbálkozom megtanítani neki is az imádságokat. Szereti. Minden este, minden étkezés előtt mondjuk: néha szomorúan, néha kacagva – épp amit a nap hoz magával.
A minap egy hatalmas könyvesházban keresgéltem valami ajándékot neki, amikor ráakadtam egy imádságos könyvre Első imádságaim címmel. Rögtön hazagondoltam.
Itt egy imádság, melyet a párom fordított a kiválasztott könyvből:
Isten, kérlek, áldd meg ezt a Földet,
a kutyát, a lovat, s az összes állatot;
áldásod legyen minden darab rögön,
s a kert végében futó kis patakon.
Isten, kérlek, áldd meg a halakat,
az égen repülő madarakat,
áldásod legyen a fészket rejtő lombon,
s az eső utáni szép szivárványon.
Isten, kérlek, áldd meg a világot,
amelyen mi gyorsan átutazunk,
áldásod legyen rajtunk, embereken
kik olykor jók, máskor rosszak vagyunk.
Isten, kérlek, áldd meg a barátomat,
a szomszédot, a játszótársakat,
áldásod legyen szüleim életén,
és kérlek, Isten: áldj meg engem is.
Nagyon színesen emlékszem azokra az időkre, amikor nagyanyámmal imádságokat tanultunk. Esténként, amikor a csikókályha fényei életre keltek, az imádságok is átalakultak. Rendszerint összefogtuk kezeinket, és a kötetlen kérések, vágyak után elmondtunk egy-egy rímbeszedett ősi imádságot. Azóta is kísérnek ezek a rímek, s olykor séta közben is belopóznak a lelkembe. Jól esik elmondani egyet-egyet.
Ahogy cseperedik a kislányunk, próbálkozom megtanítani neki is az imádságokat. Szereti. Minden este, minden étkezés előtt mondjuk: néha szomorúan, néha kacagva – épp amit a nap hoz magával.
A minap egy hatalmas könyvesházban keresgéltem valami ajándékot neki, amikor ráakadtam egy imádságos könyvre Első imádságaim címmel. Rögtön hazagondoltam.
Itt egy imádság, melyet a párom fordított a kiválasztott könyvből:
Isten, kérlek, áldd meg ezt a Földet,
a kutyát, a lovat, s az összes állatot;
áldásod legyen minden darab rögön,
s a kert végében futó kis patakon.
Isten, kérlek, áldd meg a halakat,
az égen repülő madarakat,
áldásod legyen a fészket rejtő lombon,
s az eső utáni szép szivárványon.
Isten, kérlek, áldd meg a világot,
amelyen mi gyorsan átutazunk,
áldásod legyen rajtunk, embereken
kik olykor jók, máskor rosszak vagyunk.
Isten, kérlek, áldd meg a barátomat,
a szomszédot, a játszótársakat,
áldásod legyen szüleim életén,
és kérlek, Isten: áldj meg engem is.
Újvárosi Katalin: Húsvét harmad napján
Húsvét harmad napján Újvárosi Katalin
Lassan elvonul az ünnep a maga gazdagságával: a böjtnek elmélyedt perceivel, a nagyhét készülődésével, a szomorú nagypéntekkel, a húsvéti diadallal, a locsolkodás zajával s mi önkéntelenül is imára kulcsoljuk a kezünket, hálát mondani jó Atyánk! Hálát mondani azért, hogy tudtunk befele figyelni, keresni, elmélyedni, ünnepre készülni. Hálát mondani azért, hogy készülődésünkben voltak pillanatok, amelyek felcsillantották az ünnep lényegét. Hálát mondani a mindennapiért, mely az ünnepen családot és közösséget hívott asztalhoz. Hálát mondani jó Atyánk a mélységekért és magasságokért, a csendért és a hangos kacagásokért, de a könnyekért is, mert mindig volt, aki letörölje azokat. De bocsásd meg Istenünk, ha néha elfeledkeztünk arról, hogy gyermekeid vagyunk: hazudtunk, csaltunk, ítéltünk, tiszteletlenek voltunk, kivetkőztünk emberségünkből. Gyarlók vagyunk, de törekszünk a megjobbulásra! Látjuk a Példát, de nagyon sokszor vonzóbb a széles út. Keressük a kincset és elfeledkezünk, hogy ott rejlik bennünk, oh adj értelmet és tiszta látást Istenünk! S bár elvonul az ünnep, imádságaink nem halkulnak. Szólnak a hétköznapok harcaiért, a betevőért, az értékek megmentéséért, a családokért, egyházért, népért! És szólnak azért, hogy adj erőt biztatni, vigasztalni, reményt adni. Adj áldást ünnepre és hétköznapra egyaránt, hogy mi magunk is áldássá lehessünk! Ámen
Lassan elvonul az ünnep a maga gazdagságával: a böjtnek elmélyedt perceivel, a nagyhét készülődésével, a szomorú nagypéntekkel, a húsvéti diadallal, a locsolkodás zajával s mi önkéntelenül is imára kulcsoljuk a kezünket, hálát mondani jó Atyánk! Hálát mondani azért, hogy tudtunk befele figyelni, keresni, elmélyedni, ünnepre készülni. Hálát mondani azért, hogy készülődésünkben voltak pillanatok, amelyek felcsillantották az ünnep lényegét. Hálát mondani a mindennapiért, mely az ünnepen családot és közösséget hívott asztalhoz. Hálát mondani jó Atyánk a mélységekért és magasságokért, a csendért és a hangos kacagásokért, de a könnyekért is, mert mindig volt, aki letörölje azokat. De bocsásd meg Istenünk, ha néha elfeledkeztünk arról, hogy gyermekeid vagyunk: hazudtunk, csaltunk, ítéltünk, tiszteletlenek voltunk, kivetkőztünk emberségünkből. Gyarlók vagyunk, de törekszünk a megjobbulásra! Látjuk a Példát, de nagyon sokszor vonzóbb a széles út. Keressük a kincset és elfeledkezünk, hogy ott rejlik bennünk, oh adj értelmet és tiszta látást Istenünk! S bár elvonul az ünnep, imádságaink nem halkulnak. Szólnak a hétköznapok harcaiért, a betevőért, az értékek megmentéséért, a családokért, egyházért, népért! És szólnak azért, hogy adj erőt biztatni, vigasztalni, reményt adni. Adj áldást ünnepre és hétköznapra egyaránt, hogy mi magunk is áldássá lehessünk! Ámen
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)