2012. 03. 30. Ünnep felé Fülöp Dezső Alpár
A hideg tél után végre megérkezett a tavasz. Öröm nézni, látni és észrevenni, ahogy a tavasz bontogatja rügyeit. A levegő vibrál, madárcsicsergés hallatszik, szinte érezhető, majdnem látható ahogy a fákban elindul a nedv fölfelé, selymesedik a fű a talpunk alatt. Mindenben az élet tapasztalható, az élni akarás. Jóleső érzés az embernek ebben a világban létezni, ezt az erőt magunkba lélegezni. A tavasz ezen erejében az élet öröksége felismerhető, s az Istenben hívő ember lelkében mindez az örök gondviselés bizonyítékává válik. Ekkor már nem rutinosan metsszük a fákat, túrjuk a földet, hanem műveljük az Istentől kapottat, szépítjük, gondozzuk az általa teremtettet.
Csakhogy a húsvétok örökélet-megtapasztalásait általában megelőzik a nagypénteki szenvedések. A 22. zsoltár jut eszünkbe sokszor, amikor az ember tehetetlen féregnek érzi magát, vagy megkörnyékezik ellenségei... Ebben az állapotban megtalálni az egyetlen – még létező – segítséget, s Istenhez imádkozni: valóban azt jelenti, hogy emberként meghajtjuk fejünket az alázat jegyében. De ha az ima erőt ad, akkor a mi állapotunk is sokat javulhat. S e javulásban felismerjük újra Isten szeretetét.
Két külön „világ”: természet és ember, s mégis ugyanaz a folyamat megy végbe mindkettőben. Avagy a téli hó és jég és hideg rideg világában nem-e úgy érezheti magát a természet, mint a 22. zsoltár embere? Vagy fordítva a nyomorúságos ember nem láthatja-e, hogy minden tél után felmosolyog a Nap?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése