2012. február 10., péntek

Orbán Erika: Szolidaritás

2012. 02. 10. Szolidaritás Orbán Erika

Bement a fűtetlen szobába. Néhány éve még szeretett itt elüldögélni, és túrkálni az antikváriumból visszadobott könyvei között. Most célirányos volt: pár napja nem emlékszik egy fogalom pontos jelentésére. A mindenre elszántak határozottságával és a pillanatnak élők gátlástalanságával túrt bele botjával az első kupacba, majd a másodikba, harmadikba. Végre meglátta a kék kötésű könyvet. Fölvette, kibotorkált. Aztán rájött, ez kétkötetes, s az általa keresett címszó a másodikban van. Lemondóan fordult még egyet.
Később kiment az utcára. Szomszédai nem voltak, csak emberek, akik ott éltek nem messze tőle. A vonatállomáson koradélutáni pangás. Huzatos épülete menedékül szolgált. A jegyárus, amint meglátta, becsukta a kis ablakot, és odahúzott egy függönyt. Állt a sínekre néző vasajtó képzelt üvege mögött, és várta a következő szerelvényt. A mindennapi rituálé része: bevárni és elengedni egy vonatot. Ma a szokásosnál is tovább állt, és bámult a vonat után maradó füttyszóba, mint aki ismételten csalódott, hogy az összetartozás egyoldalú, hogy ma sem vállalt végső közösséget vele a masina, és nem röpítette magával, a távoli ismeretlenbe. Hallotta a szűnni nem akaró sípszót, még akkor is, amikor már megfordult, s hazaindult. Zsebéből megadóan vetett ki egy rég szorongatott, száraz kenyérdarabot. S a rajtakapó eb hűnek bizonyult.
Bementek a házba. A fiatal gazda egy utolsó tűzben égette a fáskosár tartalmát. És hallgatták, mint nő odakint, egyre nagyobb pelyhekben a hó, és csattog a fagy. És amikor besötétedett, és a szoba mindenestől kihűlt, ők akkor sem fáztak, mert egymás ölében aludták álmukat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése