2012. 02. 19. Örök nosztalgia Székely Kinga Réka
Minden elutazás egy kis meghalás. A kocsi szépen szalad előre, mindig csak előre. Elmaradoznak a falu házai, a templomtorony, az út menti fák. A távolságban feloldódnak a kapuból integető emberek, majd a temető dombja is szétfoszlik.
A kocsi szépen szalad előre, mindig csak előre, és jól esik fecsegni, mert mázsás súlyokkal pecsételődik lelkembe minden emlékszilánkja a falunak, mely befogadott. A falu mindig tovább él, függetlenül attól, hogy emberei jönnek vagy mennek, meghalnak vagy megszületnek. Nincs drasztikus, megdöbbentő nagy változás, csak apró észrevétlen változtatások formálják azt az arcot, amit elénk tár.
A falu nálam nélkül is tovább él, mert tovább éltetik azok, akik otthon maradnak.
Ha soha sem térnék haza, ha az Isten magához szólítana, a falu akkor is élne tovább. Harangoznának reggel, délben és este minden hétköznap, szombaton beharangoznák a vasárnapot, s ha valaki átlépne az örökkévalóság láthatatlan határán, reggelre kiszaggatnák.
A kocsmában mindig pont szomorkodna vagy duhajkodna valaki, téli időben ráérősen vásárolnának az asszonyok a boltban, az iskolaudvaron a gyermekek örvendenének a hónak.
A disznóköltség füstön vagy fagyasztóban várná, hogy a mindennapi kenyeret feldíszítse, a káposztáshordókban a cékla rózsaszínűre festené a savanyú káposztát, s a kosaras bálokban mindig lennének új fiatal párok, akikről a régi bálosok csípős megjegyzéseket tehetnének.
A fiatalok futnának a pénz után, az öregek méltóságteljesen, mint akik már túl sokat tudnak, bólogatnának, az iskolások pofakönyveznének.
Egy kicsit mindig meghalok, amikor otthonról elutazom, s mint aki feltámadt halottaiból, úgy érkezem haza, hálatelt szívvel a faluért, amely befogadott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése