2010. 06. 06 Az örökség Csáki Levente
Alig fél éve, hogy temetőgondozót alkalmaztunk. Jól végzi a dolgát, s elhanyagolt „szent helyünk” egyre szépül. Örömmel nyugtázom a változást.
Temetőnket megcsodálni voltam a múlt héten. Haladva a szűk, kanyargós úton, azon gondolkodtam, hogy mennyire a mi világunk része.
Gyakran – helytelenül – az elválás helyeként is emlegetik. Az elválás helye az otthon, a temető a holtakkal való találkozás helye. Találkozunk azokkal, akik művelték a földet, felépítették a falut, akik örökséget hagytak ránk. Temetőt, sírt kialakítani, azt ápolni annyi, mint az örökséget vállalni, valami fontosat tovább vinni.
Megállok egy sírnál. Itt egy népes család feje nyugszik. Itt pedig egy tanító. Ez az időnap előtt elhunyt gyermek a szülei reménysége volt. A holtak beszélnek. Minél többet állsz meg egy sírnál, annál többet hallasz a halottaktól. Időnként érezni lehet a kötelességet, mert a holtak van úgy, hogy jobban köteleznek, mint az élők. Talán itt tudatosul az élőben, hogy örökössé vált. Mit jelent, hogy örökösök vagyunk? Talán azt, hogy részesülünk azok méltóságából, akik előttünk jártak. A méltóságot örököljük.
Hazafele jövet egyre inkább az otthonra gondolok. Arra, hogy alig fél éve annak, hogy temetőgondozót alkalmaztunk, s ennek eredményét máris örömmel nyugtáztuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése