Sipos László: Mi marad meg?

2013. 05. 22.	Mi marad meg?	Sipos László
Pünkösd bűvkörének hangulata még mélyen bennem él, és ég, így lelkemnek tiszta, bátor megnyilatkozása e néhány sor. Ünnep nagyszombatján temetési szertartást végeztem Nagymedeséren. Bartalis Elek bácsitól vettünk végbúcsút, aki életének hetvenedik életévében adta vissza lelkét a Teremtőnek. Élhetett volna még! S e fájdalmas sóhaj nemcsak nem csak az életkorra való tekintettel hagyja el ajkamat, hanem mert ő valóban a manapság oly ritka, tiszta, nemes lelkű, önzetlenül élő és másokon is segíteni tudó emberek csoportjába tartozott. Életében soha senkinek nem tudott nemet mondani. A hirtelen érkező halálnak sem. Mélységesen sajnáltam Elek bácsit, annál is inkább, mert tényleg jó ember volt, s ő indított el méhész-pályafutásomon is. Rengeteg dolgot meg akart még tanítani nekem, s álmai, tervei is voltak még az életben, a családban. Bár tudom, rendre mindannyian távozunk, még a jók is, a szertartásról hazafelé menet azért feltettem magamnak és a Jóistennek az ilyenkor megszokott kérdéseket. Még a kérdéseknél tartottam, amikor benyitottam családi hajlékom kapuját. Megnyugtató volt a tudat, hogy várnak rám, hogy van, aki várjon. Fájt viszont, hogy ünnepre készülődve a frissen sült kenyér, meg a tejfölös lepény illata nem terjeng a levegőben, úgy, mint régen. (Már nálunk is hiányzik egy láncszem, a tavaly felbomlott a rend.) De nem volt sok időm nosztalgiázni, hisz a hátsó udvarról jövő ütemes kopácsolás zaja zavarta meg lelkemet. Kicsit csalódott voltam, mert megegyeztünk, ünnep szombatján nem dolgozunk. A következő pillanatban minden bosszúságom szertefoszlott, sőt szeretetté alakult bennem. Nyolcvanegynéhány éves drága nagyapámat, Pétert-apót, a mi kősziklánkat véltem felfedezni, amint az „árnyék alatt” nemes egyhangúsággal, de az idősekhez illő kifinomult, méltóságteljes mozdulatokkal törte a diót. Köszönésemet mosollyal fogadta, és kérdésemre: − Na, kiültél szorgoskodni? csak annyit válaszolt: − Legalább töltöm az időt. Nekem akkor nem volt időm sem reá, sem pedig a helyzetelemzésre. Visszagondolva, hinni akarom, hogy nem csak ennyiről volt szó. Hinni akarom, hogy ő is hozzá akart járulni az ünnepi hangulathoz, hogy még mindig fontosnak érezte és érzi magát a családban, hogy hasznunkra akart lenni, s nem csak az időt próbálta eltölteni valahogy. Hinni akarom, mert nagyapámban egy kicsit magamat is látom, amint Isten tudja hány esztendősen próbálok hasznára lenni a társadalomnak. S annak ellenére, hogy minden temetési szertartás lehangol, mivel ilyenkor egy kicsit magamat is temetem, hinni akarom, erőt ad az Isten, s elérem életem céljait, magvalósítom vágyaim, álmaim. E gondolatok kapcsán Karinthy Frigyes egyik írásának címe jut eszembe: Lógok a szeren. Lógok én is a szeren, s úgy érzem jó nekem ez az állapot. Néha a magasságok világában szállva, az ünnepi lebegésben forgolódva, máskor pedig a földön járva, a realitás talaján két lábbal megállva. Ezért amíg erőm engedi, fel-felkapaszkodok a szerre. De érzem azt is, a fejem tetejére is állhatok, egyelőre nem tudok őszinte választ adni önmagamnak sok-sok kérdésre, többek között arra sem, hogy: Mi marad meg egy-egy emberi életből? Az első pünkösd szereplői, s utánuk még nagyon sokan maradandót alkottak, és hasznára voltak családoknak, egyházaknak, nemzeteknek, társadalmaknak. Izgalmas kérdésnek találom: Belőlem, általam, utánam, vajon mi lesz az, ami majd megmarad?