Székely Kinga Réka: Hitvallás

2010. 10. 10. Székely Kinga Réka Hitvallás

Szép szombat hajnal van. Attól szép, hogy békességes. Néha ugyan fölvonyít egy-egy kutya, és hirtelen féket fog egy-egy autó. De csak nagy időközökkel. A csendben pedig felsorakoznak elém az élet végső, lélekig hasító kérdései: meddig élünk és miért élünk?!

Elmúlt már október 6. De a kivégzettek arckép-sora még mindig pörög szemeim előtt. Meglepődöm saját érzéseimen, mert megváltoztak.

A mártíromság, az áldozatvállalás nem hat meg.

Most nincsen más szent ügyem, csak az életben maradás.

Gyermekeim születése előtt felmagasztaltam a mártírokat, a bátrakat, a halált megvetőket. Isten küldötteit láttam bennük, akik igaz életre tanítanak. Az értelmes élet, az értelmes halál megtestesítői voltak számomra.

Most nincsen más szent ügyem, csak az életben maradás. Minden megélt óra, nap, hónap egy győzelem. Iszonyodom a mártíroktól.

Tudom, a baj bennem van.

A befejezetlenség és a gyávaság vizein lebegek.

A Mindenható ma nem tudná azt mondani nekem: Jól vagyon, jó és hű szolgám, a kevesen hű voltál, többre bízlak ezután.

Harangoznak. Annané húzza. Reggel van. A csordapásztor is belefú a kürtbe. A tehenek lassan befele indulnak a Paphegyen.

Békességes reggel van, és nekem nincs más szent ügyem csak életben maradni.

Dimény József: Ne mérgelődj!

2010. 10. 09. Ne mérgelődj! Dimény József

Az életben vannak olyan alapelvek, melyek hozzásegítenek a mindennapok
bölcsességéhez. Egyik ilyen: ne mérgelődj! Megtörténik, hogy bevágnak
eléd a forgalomban, nem kapsz parkolóhelyet, lekésed a megbeszélt
találkozót, és érzed, hogy benned valami "elindul". A harag, a düh
valójában teljesen felesleges érzelem. Dühöngeni akkor kezdünk, amikor
azt érezzük, kicsúsznak a dolgok a kezeink közül.

Hétfő regge vanl, a család Kolozsvárra készül, a gyerekeknek pontosan
kell beérkezni az iskolába. Csomagolás, kapkodás, nincs idő,
reggelizni, nagy a forgalom, dühöngök magamban, késünk...

Egy héttel később idejében kelün,k mindenre van bőven idő,
megreggelizünk, a forgalom nem zavar, vidáman kezdjük a hetet,
mindenki pontos. Most miért nem dühöngök?

A harag egyszerűen csak azt jelzi, hogy az események természetes
áradata ellen próbálunk úszni, és hogy nem az elvárásaink szerint
alakulnak a dolgok. Egy jó tanács Paula Horantól: "A haragot jobb
azonnal elengedni, de ha mégis 'elkap a gépszíj', próbáld tudatosítani
magadban, hogy te vagy a játékmester, az életed szabályait, korlátait
te alkottad. A környezeted egy tükör önmagad számára, hogy felmérhesd,
hol tartasz az életben. Az 'ellenségeid' igaz barátaid: megmutatják
gyenge pontjaidat, régi beidegződéseidet és hozzásegítenek a negatív
minták megváltoztatásához. Ha sikerül rajtakapni érzéseidet, hogy
hogyan és miért keletkeztek, máris csökken erejük."

Mostanában minden reggel, miután felkelek, félhangosan elmondom:
"Lemondok arról, hogy izgassam magam semmiségek miatt, minden, ami nem
az életembe kerül, semmiségnek számít!"

Tudom, a mindennapok bölcsességéhez hozzátartozik e két szó: ne mérgelődj!

Farkas Dénes: Szépségek

2010. 10. 08. Szépségek Farkas Dénes

A játszás,a játékkészítés, a játékot szolgáló eszközök gyűjtése
természetes velejárója a gyermekkornak. Akkorát változott e téren is a
világ, hogy elképesztő! Ma már az ólomkatonák elestek a hadban,
esetleg akkumulátor lett belőlük. A rongybabák igencsak megváltoztak,
és szőke nő lett belőlük, Barbie nevet viselve. Nincsen kórémuzsika,
csepűpuska és a rongylabdákat is - azt hiszem - a molyok végérvényesen
felfalták. A közelmúltban vettem egy pólyapárnát csupáncsak azért,
hogy tudjam megmutatni aprócska vendégeimnek, hogy - még baba nélkül
is - milyen szépen mutat egy öreg bölcsőben! Ma a legók korában nem is
érdemes foglalkozni a régmúlt kacataival, ámbár itt-ott még fellelhető
egy-egy "filléres emlék" (ha nem vétek, akkor Bródy).

Az egyik kedves barátom falvédőket gyűjt. Igen, régi falvédőket, a szó
szoros értelmében. Gyermekkoromban élelmes cigányasszonyok hordozták
házról-házra az előnyomott textíliát, amit majd kivarrt a menyecske,
és azzal ékesítette otthonát. Különböző szövegeket varrtak ki
"szálöltéssel", és ezen szövegek mondanivalóját fűzfapoéták
rímeltették, képi anyaggal ellátva a falvédőt, melyen megtalálható
volt a gémes kúttól a pengős rucáig minden. El sem tudom mondani, hogy
milyen "jópofa" tud lenni egy ilyen gyűjtemény! Magam is nagyon
szeretem a régi kacatokat, és sokszor elmélázom a régi szenes
vasalóim, mozsaraim láttán. Szoktuk mondani, hogy sok helyen annyi a
giccs, hogy alig lehet férni tőle.

Azért gyűjtögetünk "kacatokat" is, mert atavisztikus jelenségként
vissza-visszatér belénk a játék, a játszás ingere. Ennek egy
látványosabb megjelenési formája a hétvégi házak tömkelege, amelyek
léte, praktikusságuk mellett is, a gyermekkori játékélmény
kategóriájában keresendő - szerintem.

Azt szokták mondani, hogy a valós szépségek, értékek és a giccs között
a különbség megállapításához bizonyos kulturáltság szükségeltetik.
Szinyei-Merse Pál "Majális" című festményével kapcsolatosan azt
olvastam, hogy azért szép és nagy érték, mert a Nemzeti Galériának a
féltett kincse, és ezen felül minden háziasszony varrógépe felett ott
van a reprodukciója.

Hogy néznék ma ki a játék ingere motiváltságával, ha kórémuzsikával,
csepűpuskával, ólomkatonával szórakoznék? Ha játszadozásom tárgya
esetleg egy pazar "hétvégi villa" lenne, akkor lehet, hogy nem is
lenne megbotránkoztató, csak tudnék szerezni bele megfelelő falvédőt.

Pál János: A rest embernek mezejénél elmenék...

2010. 10. 07. Pál János A rest embernek mezejénél elmenék...

Kerek egy hónapja annak, hogy a „tenger alatt járó” országban, Hollandiában voltam – életemben először. Ez volt az első találkozásom a csodás nyugati világgal, melyről annyi jót meséltek, mesélnek. És úgy vala minden, ahogy hallottam... Végkövetkeztetésem is hasonló maradt: köszönő viszonyban sem vagyunk azzal a világgal, évtizedekre lemaradtunk…

2010 októberében itthon vagyok. Egy országban, melyet hónapok óta a hitelek lélegeztetnek, mely a gazdasági, erkölcsi gödör fenekén hever tehetetlenül, és amely oly távol van nyugattól, mint Makó Jeruzsálemtől.

A Példabeszédek írója úgy érzem, válaszol a miértre: „A rest embernek mezejénél elmenék, és az esztelennek szőleje mellett. És ímé, mindenütt felverte a tövis, és színét elfedte a gyom; és kőgyepüje elromlott vala. Melyet én látván gondolkodám, és nézvén, ezt a tanulságot vevém abból: egy kis álom, egy kis szunnyadás, egy kis kézösszetevés az alvásra, és így jő el, mint az útonjáró, a te szegénységed, és a te szükséged, mint a paizsos férfiú.” (Péld 24, 30-34)

A romlásnak két oka van, oktat a Példabeszédek szerzője: restség és esztelenség. Az egyik az ember erkölcsi, a másik a szellemi, értelmi dimenziójára vonatkozik. Magyarul: minden pusztulás, romlás oka az ember erkölcsi és szellemi fogyatékosságaira vezethető vissza. Ezért vagyunk ott, ahol vagyunk...

A fogyatékosságok okai sokrétűek. Az erős protestáns gyökerekkel, hagyományokkal rendelkező Hollandiát látva mégis elsősorban Horia-Roman Patapievici következő sorai jutottak eszembe: „A 17. század derekán a román országokba látogató idegen utazók csodálkozva számolnak be a bojárok vallási buzgalmáról, ahogyan misével kezdik a napot, az uralkodónál vagy a dívánnál tett látogatás után liturgián vesznek részt, a rendelt ünnepekkor templomi szertartásokon töltik éjszakáikat. Ez a látszólag olyan mély vallásosság azonban, mint A. D. Xenopol gonoszkodva megjegyzi, teljesen felszínes volt: habár végeláthatatlan ünnepléssel és imákkal tisztelték, ezek a «hívek» naponta gyalázták is az Úr nevét, hiába véve nevét ugyanolyan gyakorisággal megszegett, mint betartott esküikben. Két évszázaddal később az 1866-os román társadalom egy éles szemű és szakavatott megfigyelője (a belga főkonzul) is a mély vallási érzés majdnem teljes hiányáról és a látszólag mindenhol jelen lévő érzelgős szertartásosságról beszél. Ez nem jelenti azt, hogy a román ortodoxok mindössze vallásos szélhámosságra képesek, hanem arra utal, hogy a mélyebb vallási érzés a románoknál szinte egyáltalán nem érintkezik a nyilvánossággal. Ez a vallásosság a kolostori közegben van jelen, az egyetlen olyan övezetben, ahol a kortárs ortodoxia még mindig mélyen hiteles. Semmiképpen sem keresendő azonban a nyilvánosságban, ahol az ortodoxiának az állammal ápolt hagyományos szövetségén túlmenően sohasem volt másfajta jelenléte. Jól mutatja ezt, hogy a románoknál a vallás szertartásos vonatkozásainak semmi köze a hétköznapi cselekvés erkölcsi síkjához. Míg Weber szerint a protestáns vallásosság képes volt a munka világi erkölcsét szigorúan vallásos értékekre alapozni, az ortodox román közegben nem volt semmilyen összeköttetés a szertartásos-vallási és a politikai-erkölcsi szférák közt. Az ortodox etika nem volt képes a szerződéses, erkölcsös és polgári viselkedést megalapozni, mert a nyilvánosságban soha nem is lépett fel azzal a szándékkal, hogy ilyen értékeket támogasson. Mi több sohasem támogatta magát a nyilvánosság eszméjét mint az egyén önállóságának legitim megnyilvánulási helyét. Az ortodox románoknál a vallási tehát hagyományszerűen különáll az erkölcsitől és polgáritól.” (Horia-Roman Patapievici: A román ortodox egyház és a modernitás. Korunk 2010/8.)

Lehet egyetérteni vagy ellentmondani, de rendületlenül vallom: roppant fontos a szellemi, lelki – ha úgy tetszik vallásos – alapozás, a fogyatékosságok eltüntetése.

Demeter Erika: Nézőpont kérdése

2010. 10. 06. Nézőpont kérdése Demeter Erika

Már megint jött faluról egy tanuló az osztályunkba – beszéltük úgy harminc évvel ezelőtt, s kíváncsian vártuk, hogy ki ő és miért jött. Végtelenül egyszerű szőke fiú volt, nagyon szerény és nagyon jó barátunk lett.

Nemrég az én gyermekeim mentek faluról egy városi iskolába, s nem tudtam milyen érzés lehet, de sejtettem, hogy nehéz. Nem tudtam, mert én csak az érem másik oldalát ismertem. Húsz évig ugyanott élni, ugyanazokkal az osztálytársakkal és tanárokkal. Húsz évig ugyanazok voltak a barátok, és egy kis túlzással azt is mondhatom, hogy ugyanabban az iskolában jártam első osztálytól az érettségiig.

Most egy még nagyobb városban járunk iskolába mind: apa, anya és a gyerekek. Nyitogatjuk ismerkedésszárnyunkat. Nem állítanak ki a sorból, mert román útlevelünk van. Nem néznek furcsán, mert nem értik a neved, hanem kérik a segítségedet, hogy helyesen ejtsék azt.

Az első szülői-tanári találkozón egy anyuka, miután megismerkedtünk, így összegezte beszélgetésünket: „Olyan jó nekünk, berkeley-eknek, mert annyi embert és annyi kultúrát megismerhetünk azok által, akik itt tanulnak! Igazán szerencsések vagyunk!”

Hát igen, gondoltam, nézőpont kérdése szinte minden!

Szabó Előd: Angyalok

2010. 10. 05. Szabó Előd Angyalok

Az angyalok elsősorban karácsonykor jutnak leginkább eszünkbe, amikor a gyermekeknek újrameséljük a soha meg nem unható varázsigéket a mindent látó s a jókat megajándékozó gyönyörű teremtményekről.

Nekem a hálaadás is az angyalokat juttatta eszembe. Angyal minden és mindenki, ami, és aki Isten és közöttünk lehetővé teszi a kapcsolatot. Angyal a kisgyermek, akit szombaton megkereszteltünk: mosolyával, ártatlanságának ragyogásával Isten belénk vetett bizalmáról beszél; angyal a földműves ember, aki munkájával tavasztól őszig mindennap Isten áldásának gyümölcseit teszi kézzelfoghatóvá; angyal mindenki, akivel találkozom, s rám mosolyog, üdvözöl, mert arról beszél, hogy Isten bennünket testvéreknek teremtett. Van-e a te életedben is ilyen angyal? Vagy helyesebben: van-e három perced, hogy felsorold minden nap, milyen angyalokkal találkoztál, s mit üzent általuk neked az Isten?

Amikor az Úr végleg elhatározza Sodoma városának elpusztítását, az angyalok intik az igaz embert, Lótot, hogy szeretteivel együtt meneküljön mihamarabb a városból. De Lót tétovázik, s akkor az angyalok megragadják a kezét, s övéit, s erőnek erejével menekítik a városon kívül, a biztonságba, mert az Úr megszánta őt.

Neked is volt már olyan pillanat az életedben, amikor tétováztál, féltél, haboztál a jót választani, és az Úr angyalai, küldöttei megragadták kezedet, s lendületet, bátorságot, elszántságot oltottak beléd? Ha igen, akkor együtt mondhatunk hálát Istennek az ő angyalaiért!

Farkas Dénes:

2010. 10. 04. Farkas Dénes: Eszközfa

Ezelőtt lombhullás után elkezdődött az erdőlés. Láncos szekerek, karikába hajtott harcsafűrészek, fejszék, elemózsiás tarisznya és igavonó állatok társaságában baktattak az atyafiak az erdők felé. Csörtetésük messze elhangzott, fejszecsattogásuk mintegy nyomatékot adott a székely ember azon szokásának, hogy a fa úgy kell, mint a kenyér. Nem volt láncfűrész, így nagyon nehéz munka volt az erdőlés. Ahogy mondani szokták: a fa mellett sokszor meg kellett, lehetett melegedni.

Valahogy úgy érzem, hogy abban a „rudimentális” eszközökkel rendelkező világban az erdők „boldogabbak” voltak. A gazda szemügyre vette a levágott törzset és annak minden ága-bogát. A nagy szobrászóriásnak tulajdonítják ama megállapítást, hogy minden kőben benne van bármelyik szobor, csak a fölös részeket kell eltávolítani a kőtömbről.

Valahogy így szemlézte a kidöntött fát a székely atyafi, keresve a rönk és gallyak között a majdani eszközfát, melyben benne látja a kerékagyat, szekérlajtorját, kaszamankót, esetleg gereblyefogat. Az érdemesnek vélt darabokat félretette, s a kérget megpikkelyezte a kicsi baltával, hogy a fa ne „főjjön” meg. Félretette, hogy jól száradjon ki, majd valamelyik téli napon kézbe vette, és kezdte eltávolítani a fölös részeket. Így születtek meg a székelykapuk, a gémeskút, az ostornyél és a harangokat tartó ácsolt posztamentum is. Az idők múlása mára azonban elvetette azt a szemléletmódot, amikor még az erdők „boldogok” voltak, lehettek.

Ilyentájt kezdenek az iskolák, az egyetemek és a teológiai oktatás is. Ma kísértük utolsó útjára az Erdélyi Unitárius Egyház harmincadik püspökét. Az Isten az Ő honában adjon bőségesen az Ő szeretetéből mind Neki, mind a hozzátartozóknak ott és itt.

Egy ilyen megrázó esemény után a teológiára és az ott készülő drága gyermekeinkre és gazdáikra gondolok. Minden közlegény a marsallbotot a zsebében tartja – hallottam valamikor e Napóleonnak tulajdonított mondatot. Jó lenne, ha teremne a teológia kimagasló egyéniségeket, és a gazdáknak sikerülne meglátni ifjainkban az „eszközfát”, mellyel egyenes létrát képezhetnének Isten felé. Gereblyefognak való van elég minden bokorban...

Máthé Sándor: Hulló falevelek…

010. 10. 03. Hulló falevelek… Máthé Sándor

D. Dr. Szabó Árpádra emlékezve



„A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egészen a rétre nyúlt ki. Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.

– Már nem úgy van, mint régen – mondta az egyik levél a másiknak. – Nem – ismételte a másik.

– Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.

– Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor – mondta az első.

– Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.

– Most a nap csak ritkán süt – sóhajtott a második levél –, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.

– Vajon igaz-e – kérdezte az első –, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újak, mások és mindig újak?

– Biztosan igaz – suttogta a másik.

– El sem tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat. – És aztán olyan szomorúak leszünk tőle – tette hozzá az első. Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:

– Miért kell elmennünk? A második kérdezte:

– Mi lesz velünk, ha lehullunk?

– Lehanyatlunk…

– Mi van ott lenn?

– Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.

– Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?

– Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen. Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:

– Vajon ki megy el közülünk elsőnek?

– Ezzel még ráérünk – csillapította az első.

– Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...

– Most iszonyatosak az éjjelek – panaszkodott a másik –, és nem akarnak véget érni. – Nem szabad panaszkodnunk – mondta az első szelíden –, hiszen tovább éltünk, mint sokan–sokan közülünk.

– Ugye, nagyon megváltoztam? – érdeklődött az első levél félénken, de sürgetően. – Szó sincs róla – erősítette az első.

– Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem. Ó, nálam ez egészen más...

– Ugyan, ne tréfálj! – vágta el szavát a másik.

– De igazán úgy van – ismételte az első buzgón –, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!

– Köszönöm – suttogta a másik levél meghatottan.

– Nem hiszek neked... legalábbis nem egészen... de köszönöm, hogy olyan jó vagy... te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.

– Hallgass! – mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette. Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak. Nedves szél húzott el hidegen és ellenségesen a fák felett.

– Ó... most... – mondta a második levél – én... Megtört a hangja… Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt. Itt volt a tél.”



Részlet Felix Salten Bambi című regényéből

Csete Árpád: Omlások

2010. 10. 02. Csete Árpád Omlások







„Bár éj fedez, mit se csüggedezz! Sugarát leküldi s felderül a nap.” (31. egyházi énekünk)

Miközben a templomban énekeljük a „Sorsod hagyd az Úrra” kezdetű egyházi énekünket, a chilei bányaszerencsétlenség áldozataira gondolok. Azokra a szerencsétlen szerencsésekre, akik szám szerint 33-an, folyó év augusztus 5. óta Chilében, 700 méter mélyen a föld alatt várják a szabadulást.

Történt ugyanis, hogy a chilei fővárostól 800 kilométerre fekvő San José bányában, az arany utáni hajsza közepette több mint 300 tonna kő omlott a bent dolgozó emberekre. Borzalom! 700 méter mélyen a föld alatt, elzárva mindentől! Elevenen vannak eltemetve, ami önmagában egy rémálom.

Eddig még semmi rendkívüli nincs a történetben, hiszen egyrészt a média már rég hozzászoktatott a válogatott borzalmakhoz, másrészt azt is tudjuk ősidők óta, hogy az aranynak „ára van”. Ám, csodák csodája, a bányászok életben maradtak! Azóta a világ lélegzetvisszafojtva várja, hogy mi történik velük.

Itt következik be a fordulat. A bányavállalat vezetői úgy döntöttek, hogy minden áron felszínre hozzák a bajbajutottakat. Különlegesesen képzett szakemberek, különleges gépekkel, az űrkutatásban használatos eljárásokkal megkezdték a fúrást. Hirtelen semmi sem túl drága a 33 ember megmentése érdekében. (Vagy talán az aranybányászat becsületének a megmentése érdekében?)

A cél: egy 66 centiméteres járat kialakítása, amelyen keresztül fel lehet majd hozni őket. Előre láthatóan ez a munka még további heteket vesz igénybe. Már létezik egy néhány centiméteres keskeny járat, amin keresztül kapcsolatot tartanak a bennrekedtekkel, élelmet, gyógyszereket juttatnak nekik, és már videofelvételek is érkeztek a mélyből. Ez a szűk járat táplálja a reményt.

Addig is, lenn a mélyben zajlik a „mindennapi megszokott” élet. A bányászok minden nap reggel fél nyolckor kelnek. Ezután reggeliznek: szendvicset, joghurtot és tejet kapnak. Majd rendet raknak. Ezt követően a kiépített kommunikációs rendszeren keresztül beszámolnak egészségügyi állapotukról a fent levő orvosoknak, vagy meghallgatják a vezetőjüknek kinevezetett személy beszámolóját arról, hogy éppen mi zajlik a felszínen. Ebéd után csoportos megbeszéléseket tartanak, elolvassák szeretteik leveleit, és válaszolnak ezekre. A vacsorát este 8-kor kapják, lámpaoltás pedig 10 és 11 között van.

A bányászok, eddig már közel 60 napot töltöttek a föld alatt. A modern történelemben erre még nem volt példa. Lám, így is lehet élni.

Lefekvés után, elalvás előtt, félálomban, a Nap fényének az ábrándjával a lelkükben, talán énekelnek: „Bár éj fedez, mit se csüggedezz, sugarát leküldi, s felderül a nap…” Isten leküldte már hozzájuk reménysugarát, és lehet, hogy egyesek lelkében már a Nap is „felderült”!

Most arra gondolok, hogy lelki életünkben is vannak „omlások”, amikor úgy érezzük, hogy ránk szakadt a „mindenség”. Tehetetlenül tapogatózunk a sűrű sötétben, és nem tudjuk, hogy merre van a kiút. Szükségünk van reménysugárra, szabadítókra!

Lakatos Csilla: Reménység

2010. 10. 01.            Reménység       Lakatos Csilla

Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkezzék a ti
cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében
tanúsítottatok (...). De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az
igyekezetet tanúsítsa mindvégig, míg a reménység egészen be nem
teljesedik, hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit
és türelem által öröklik az ígéreteket. Amikor Isten Ábrahámnak
ígéretet tett, mivel nem esküdhetett nagyobbra, önmagára esküdött és
így szólt: "Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak." És
így, miután türelemmel várt, beteljesült az ígéret. (Zsid 6,10-15)



A Zsidókhoz írt levél szerzője egy, sok üldözésben, testi és lelki
nyomorúságban levő gyülekezethez címzi ezeket a sorokat, és hivatkozik
Ábrahámra, akit Isten valamikor elhívott, megáldott és vezérelt az
Ígéret földje felé. Ábrahámra, aki messzi Keletről, Háránon keresztül
Kánaán földjére, onnan Egyiptomba, vissza Kánaánba, onnan fel a Mórija
hegyére, majd vissza Beérsebába vándorolt, sátrat ütött fel, sátrat
bontott, és megnyerte az ígéretet.

Ábrahám az áldással indult el az útra. Isten nemcsak megáldotta őt,
hanem - amint azt a Mózes első könyvének 12. részéből megtudjuk - ő
maga volt áldás. És áldást hordozott azokon a helyeken, ahol felütötte
és elbontotta sátrát, mert nemcsak ő volt áldott, hanem azok is, akik
vele voltak.

A bibliai levél írója szerint Isten nem feledkezik meg a
cselekedetekről. Nem a tettekről, hanem a cselekedetekről. Az ember -
különösen míg fiatal - ifjúi hévvel nagy tetteket akar véghezvinni.
Majd amikor élete vége felé közeledik, próbálja ezeket a nagy tetteket
felsorakoztatni. De végső soron nem a nagy tettek számítanak igazán,
sokkal inkább a cselekedetek, azok, amelyek meghatározták
mindennapjait. Azok a cselekedetek, amelyek elaprózták és
feldarabolták az életet, egyszer csak nagy tetté tömörülnek, és Isten
ezektől nem feledkezik meg.

Isten a szeretetről sem feledkezik meg. A mindennapi kis cselekedetek
a szeretet kovásza által állnak össze egy élet művévé. Mit is érnének
a kis cselekedetek vagy a nagy tettek, hogyha nem lenne bennük a belső
tűz, a szeretetnek ez az indítása. Minden élet hasonlít a fához, amely
viharban és napsütésben, hidegben és melegben él és terem. Terem az
egyik jó gyümölcsöt, a másik keserűt. Bármit is termünk, halálunk
pillanatában a gyümölcs lehull. Egyik életfáról szeretet, a másikról
gyűlölet hull le. Egyikről a gyarlóság, másikról az erény. Egyikről a
békesség, másikról a békétlenség. Egyikről a nevetés, másikról a
sírás, egyikről áldás, a másikról átok. Boldog tehát, aki jó
gyümölcsöt terem, de százszor boldogabb, aki a legdrágább gyümölcsöt,
a szeretetet termi meg.

Amikor megérint az elmúlás szele, mi sem feledkezhetünk meg arról,
hogy nekünk van reménységünk a nagy ígéret felől. Reménységünk, hogy
nem csak ebben a földi életben vannak beteljesüléseink, hanem Isten
félretette számunkra az örök élet ígéretét. S bár veszteségünkben
gyakran úgy érezzük, nincs miért, hova előre nézni, s a halál után
valami olyasmi következik be, amiről egyelőre semmi tudásunk nincs,
reménységünk megtart. Mert a keresztény ember megpróbáltatásaiban nem
előre, hanem felfelé tekint. És az, aki felfelé tud nézni, Isten
kezébe teszi le egész életét, halálon innen és túl.