Molnár Imola: Ősz

2013. 10. 29.	Ősz	Molnár Imola
Néhány hete rájöttem, hogy eddigi érzéseimmel ellentétben, megszerettem az őszt. Nem csak a hulló faleveleket, az esőillatú szelet, a csípős hajnalt, de ezt a kicsit furcsa, kicsit félelmetes, kicsit vonzó hangulatot, amikor fokozatosan, mint a csiga, otthonába húzódik az ember. Nem csak a falak közé a melegbe, mely az ajtón befordulva fogad, hanem a gondolataim közé burkolózom be, egyre mélyebbre. Különös közelebb kerülni magunkhoz. Félelmetes, mert sokszor gondolunk arra, ami bántó, az év közben elkövetett hibákra, a rosszalló tekintetekre, megvívott harcokra, legyőzött ellenfelekre és az ellenfelek arcára, akik legyőztek… Mégis vonzó, mert a közeledés ígéretét hozza magával. Közelebb bújik az ember szeretteihez, közelebb kerül saját lelkéhez és Istenhez is. Látva, hogy egyre több levél hull le az ágakról egyre jobban tudatosul, mekkora erő kell ahhoz, hogy újra kizöldüljön. Érezve, hogy egyre hűvösebb a levegő, érzi az ember, mekkora szüksége van a melegségre. A gyülekező felhőkre tekintve jut eszünkbe, milyen szép is az a tiszta, felhőtlen kék ég. Az őszi elmúlással mindig megerősödöm az éltető erőbe vetett bizalmamban. Minél gyorsabban, minél inkább látom az elmúlást, annál inkább hiszek az Életre Keltőben, és annál inkább kapaszkodom a reménybe, hogy majd minden újjáéled. Most az elcsendesülésnek, a pihenésnek van itt az ideje. Annak, hogy a fa megszabaduljon egy kicsit terhétől, hogy a világ lassan levesse magáról elnyűtt köntösét és aludjon…aludja ki magát. Ne zöldüljön most, most sárguljon és barnuljon, bízza rá magát a csendességre és arra, aki őrzi, míg pihen, s aki majd leheletével újra pezsgővé teszi. Aludjon az ember is, és bízza rá magát szüleire, párjára, Istenére. Húzódjon vissza Jól van kitalálva az esztendő. Pörögtünk eleget, most szoktassuk szívünket a csendhez… a ködhöz…önmagunkhoz…az istenközelséghez…