Szabó Adél: Teher

2013. 10. 25.	Teher	Szabó Adél
Sárga, piros, rozsda, narancs, bíbor leveleket taposott a lába az erdei ösvényen. Zizzent, reccsent, roppant léptei alatt az őszi avar, és benne zúgott, zuhogott alá a fájdalom… zakatolt az élete. És csak ment. Menekülni a múlt elől. Bárhová, vagy sehová. Minden lépésre egy régi nemszeretem emlék ugrott elébe a bozótosból. Az útszélre dobott gyermekkor kemény évei, távol az otthontól. Az urának, ahol szolgált, megsemmisítő szavai.  A pince nedves földje, ahol éjjelente fázott alvás helyett. Aztán a szegénység íze, a semmitmondó, üres apai tekintet, amikor átvette tízéves gyermeke szolgapénzét, hogy azt elkártyázza még aznap este. A sok síró testvér hangja, tekintete, amit nem lehet kitörülni, elhallgattatni soha. Az idegen asszony keserű szavai. Minek az élet az ilyennek, minek a gyermek annak, aki inkább állatok közé való…Minek az élet az ilyennek, akit nem tanítottak meg a kacagásra, de arra igen, hogyan kell elcipelni tízévesen is egy mázsa gabonát. De elcipelni a gyermekkor keservét, hogyan lehetne? A szomszéd gyermekei iskolába járnak. Olvasnak és írnak. Az udvaron bújócskáznak kacagva. És ő is most elbújik az élete elől az őszi avar alá, vagy bárhova az Isten elől, akiről hallott, de aki sosem kereste őt, hátha megkeresi valaha is. Nagyapja is így ment ki az erdőbe annak idején… Elővette csontnyelű bicskáját, és ahogy arca elé emelte, pengéjében meglátta a régen nem látott gyermeket. Keresni fogja őt az Isten, biztosan keresni fogja, mert akinek senkije sincs már, azt a jó Isten fel kell, hogy keresse. Sárga, piros, rozsda, narancs, bíbor leveleket taposott a lába az erdei ösvényen. Zizzent, reccsent, roppant léptei alatt az őszi avar, és benne lecsendesedett a lét. Hazamegy, hogy ez az Isten mindenképpen otthon találja.