Andorkó Attila: Egy beszélgetés margójára, egy évfordulóra

2013. 10. 24.	Egy beszélgetés margójára, egy évfordulóra	Andorkó Attila
Van, amikor úgy érzem, ˗ mert olyan emberrel beszélgetek, aki azt képzeli magáról, hogy körülötte forog a világ ˗ hogy minden kimondott szó szinte felesleges. Kár minden szó. Aztán fordul egyet a világ menete, mert egyszer csak cserbenhagyja a képzelet, az utat folytatni már nem lehet neki, vagy családtagjának, és hirtelen arra ébred, hogy  az „Élet azt üzeni: ég veled!” (Ha te ott leszel velem, Ossian). Reménytelennek tűnő életében akkor fordul vissza Istenhez, és csak addig, amíg nyomorúsága tart, mint a 10 leprás közül kilenc (Lk 17,11-19), vagy az az egy leprás (Mk 1,40-45). Jézus megérintve a tisztátalan embert maga is tisztátalanná vált. A meggyógyított, pedig „hálából” elhíresztelte Jézus cselekedetét, s ennek köszönhetően Jézust kiközösítették. Mégis meggyógyította. Vajon hányszor vállunk mi is egy-egy ügyért tisztátalanokká, kiközösítetteké, mert közösséget vállalunk, mert egy-egy ügyet felkarolunk? S főleg hányszor állunk meg lehunyt szemmel, kiégve, belekeseredve az igénytelenségbe, a közömbösségbe? Hányszor torpanunk meg, amikor eltűnik egy arc, aki fontos volt a léleknek, aki támogatott, s hiányával egyre nehezebb lesz ügyünk, mindennapjaink, s a lista egyre hosszabb, olyan végtelen, a hiányzó arcokban. Az vagyok, ki voltam, Tüzet álmodtam, A meggyújtott Lángot megóvtam. Mindig úgy éltem, Hogy ami volt a szívemen, Az volt a számon És én soha nem bánom. (A tűz jegyében, Ossian)