2012. 09. 13. Leltár Szabó Adél
Ahogy csomagolok, dobozolom elmúlt öt évem, vagy talán a harminc évem, egyre több emlék hátráltat munkámban, nem engedi siettetni a dolgokat. Mennyi minden van a csomagomban! Gyermekkor fehér karácsonyaival, orgona illatú májusvárás, Homoród ízű felhőtlen kamaszos nyarak, kikerics lila bánatestekkel keveredve. Aztán csomagolom rendre a kollégiumi rendet és tiszteletet. Majd megállok az egyetemi jegyzetek felett, hosszasan. Arcok derengnek fel, kik csak sejteni vélték sokunk igazi valóját. Aztán igaz barátok képeslapjai tollal írva, egy csomóba fogva. Fényképek óriásdoboza egykori gyerektáborosok, szórványtestvérek, egyletes barátok titkos levelei, hitértelmező hétvégék majdnem elfelejtett titkait lapozom. Első imám, mely gyermekien tiszta. Diákjaim hosszú névsora. Betegek, kiknek házhoz vittem az úrvacsorát, s kikhez csak elmentem beszélgetni. Kórházlelkészi jegyzeteim azokról is, kik már átlépték a valóság határát. Biciklitúrás útvonalak, melyek a megtett 2500 km úton emlékeket hasítanak fel. Csuti, Költő, Csengi, Bodó, Lórika és a többiek, kiknek neve ott áll a láthatatlan névsorban, csomagollak titeket is az útra. És csomagolok az eddig megélt meghittségből, konokságból, kitartásból, örömből és a minden reggel újjászülető erőből is. Tudásom, tapasztalatom, élményeim mellett viszem a hitem. És mint gyöngyszemeket egyenként csomagolom az otthonról hozottat: dédanyáim, nagyanyáim szőttes abroszait, édesanyám lélekbelátó csendjét, tulipános kasztent, székelyruhát, cikória kávés, ünnepi szent reggeleket. És már nem félek. Minden, ami szent és tiszta volt, s ami eddig is megtartott, velem jön. Be van csomagolva. A többi fölösleg. Szemét. Kidobva.
Ahogy csomagolok, dobozolom elmúlt öt évem, vagy talán a harminc évem, egyre több emlék hátráltat munkámban, nem engedi siettetni a dolgokat. Mennyi minden van a csomagomban! Gyermekkor fehér karácsonyaival, orgona illatú májusvárás, Homoród ízű felhőtlen kamaszos nyarak, kikerics lila bánatestekkel keveredve. Aztán csomagolom rendre a kollégiumi rendet és tiszteletet. Majd megállok az egyetemi jegyzetek felett, hosszasan. Arcok derengnek fel, kik csak sejteni vélték sokunk igazi valóját. Aztán igaz barátok képeslapjai tollal írva, egy csomóba fogva. Fényképek óriásdoboza egykori gyerektáborosok, szórványtestvérek, egyletes barátok titkos levelei, hitértelmező hétvégék majdnem elfelejtett titkait lapozom. Első imám, mely gyermekien tiszta. Diákjaim hosszú névsora. Betegek, kiknek házhoz vittem az úrvacsorát, s kikhez csak elmentem beszélgetni. Kórházlelkészi jegyzeteim azokról is, kik már átlépték a valóság határát. Biciklitúrás útvonalak, melyek a megtett 2500 km úton emlékeket hasítanak fel. Csuti, Költő, Csengi, Bodó, Lórika és a többiek, kiknek neve ott áll a láthatatlan névsorban, csomagollak titeket is az útra. És csomagolok az eddig megélt meghittségből, konokságból, kitartásból, örömből és a minden reggel újjászülető erőből is. Tudásom, tapasztalatom, élményeim mellett viszem a hitem. És mint gyöngyszemeket egyenként csomagolom az otthonról hozottat: dédanyáim, nagyanyáim szőttes abroszait, édesanyám lélekbelátó csendjét, tulipános kasztent, székelyruhát, cikória kávés, ünnepi szent reggeleket. És már nem félek. Minden, ami szent és tiszta volt, s ami eddig is megtartott, velem jön. Be van csomagolva. A többi fölösleg. Szemét. Kidobva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése