Lakatos Sándor: Magyarságtudat a végeken

2012. 08. 20.	Magyarságtudat a végeken	Lakatos Sándor
1083. augusztus 20-án országalapító királyunkat pápai engedéllyel katolikus szentté avatták. Ez a dátum az újkori Magyarország nemzeti és állami ünnepe. Tizenéves koromban brassói fiatalként a nemzeti ünnep kapcsán gyakran vett erőt rajtam az érzés, hogy csak másodlagos magyar vagyok, hiszen a román többségű nagyvárosban nyoma sem volt ünnepi hangulatnak, ráadásul mi közöm lett volna nekem a katolikusok szentjeihez? A tizenéves hajlamos a szélsőséges gondolkodásra is. Ilyenkor a brassói Árpád-szobor történetét emlegettük fel. Hallottuk, hogy 1896 augusztusában állították fel a Cenk tetejére azt a 20,3 méter magas műalkotást, aminek tetején egy 3,5 méter magas szobor, Árpád vezér honfoglaló katonája állott. Azt is mesélték az idősebbek, hogy 1913 szeptemberében két román atyafi dinamittal felrobbantotta a magyar jelképet, a szóbeszéd szerint azért, mert a szobor háttal állt Romániának. Ha akkoriban, felmentünk a Cenkre nem az egyedi panoráma érdekelt, hanem a megmaradt betontalapzat, amire irredenta szövegeket mázoltak magyarul hozzánk hasonló nyugtalanok. Végletek között csapongva kerestem önazonosságomat. Ha augusztus huszadika, akkor eszembe jut áldott emlékű Reiff István színpadi író, folklórgyűjtő, irodalom tanár, a Búzavirág néptánc együttes szíve és lelke, aki több mint fél évszázadon keresztül foglalkozott a brassói magyar fiatalok egészséges öntudatának erősítésével. Pista bácsi mindig arra tanított, hogy legyünk büszkék a viseletre, a táncra, a zenére, mert ha mi nem vagyunk büszkék rá, akkor ki. Azt hiszem nemzeti öntudatom ébredését, a népi hagyomány tiszteletét nagymértékben Pista bácsinak köszönhetem. Sokat mesélt, de soha sem volt uszító, sohasem nevelt arra, hogy idegenkedjünk a többségiektől, pedig esetenként könnyedén megtehette volna. Ő inkább heti rendszerességgel egybegyűjtött minket és kemény munkával színpadképessé edzette a tiritarka csürhét. Színpadra állított valahányszor csak lehetett. Kemény évtizedeken keresztül fiatalok százait vitte a környező falvakba fellépni, oda, ahonnan a betanított táncokat gyűjtötte és igyekezett megmutatni általunk a táncokat, amiket a falubeliek egy generációja már félretettek. Bejártuk Magyarország különböző részeit, „összetáncoltuk” a költséget és a támogatók jóindulatát, hogy mi, a szélekre szakadt fiatalok, láthassuk a magyar alföldet és a főváros minden szépségét. Sokan közülünk így léphettük át életünkben először az ország határát. Az évtizedekig tartó kemény munkájából, meg vagyok győződve, hogy Pista bácsi sohasem szerzett anyagi nyereséget. Ennek az embernek emlékét tisztelem, amikor eszembe jut, hogy 1998-ban a Szent István körmeneten, dédnagyapámtól örökölt kézzel varrott viseletbe öltözve én vittem a tánccsoport előtt a nemzeti lobogót és akkor már fel sem merült bennem, hogy ott-e a helyem vagy van-e közöm a Szent Jobbhoz, még ha szentek nélküli „szűk egyistenhitű” is vagyok, akinek az ereklyetisztelettel szemben hitelvi fenntartásai vannak. A nemzeti hovatartozást egészségesen táplálni szent hivatása minden tiszta érzésű magyar embernek. Számomra példaértékű marad Reiff István életműve. Nemzeti megmaradásunk nem a szélsőségben vagy gyűlölködésben van. Hiszem, hogy egészséges nemzeti öntudatunk ott van bennünk, velünk születik, de mindig kellenek a munkálkodó hétköznapi hősök, akik szélmalomharcnak tűnő megfeszített munkával szüntelen ébresztgetik és táplálják a szunnyadozó, itt-ott lankadó évezredes magyarságunkat.