2011. 08. 03. Feltétel nélkül Farkas Dénes
Eddigi gondolataimat inkább az élet pajkos moccanásaiból vettem. Jelen esetben a Bibliából indítok: Lukács 9. részében Jézus az embereknek ecseteli az élet szűkmarkú valóságát: „az ember fiának nincs hová fejét lehajtania”. Ezek után azok, akiket magával hív, kifogásokat találnak. Egyik azt mondja, hogy: „követlek téged Uram, de...” Ezzel a de szócskával meg is érkeztünk a mába. Ez a szócska kizárja a feltétel nélküli azonosulást a kérelmezővel! Segítenék rajtad, de... Odaadnám neked, de... És így tovább. Életünk ritkábban az igenek és nagyobbrészt a de (feltételekhez kötött) kérés-válasz között telik el.
A közelmúltban egy kedves barátommal beszélgettünk a feltétlen odaadás kérdéséről, és említettem Friederich Schiller A kesztyű című balladáját, melynek mondanivalója nemcsak a romantika korában, hanem ma is tanulságos: Ferenc király udvarában kiéheztetett vadak prédára várnak az arénában. A balkonon a csodálkozók sokasága várja a viadalt. Kunigunda kisasszony próbára teszi a neki szépet tevő lovagot, és bedobja a kesztyűjét a vadak közé. Odafordul a lovagjához, és azt kéri, hogy ha úgy ég a szerelme iránta, ahogy arra esküszik, hát akkor hozza fel a kesztyűjét! A lovag belép az arénába és az állatok a meglepetettségtől meg sem moccantak. A hőstett után:
„A hölgy szemében szerelem ragyog
Az a boldogság ígérete ott: –
Kunigunda kisasszony epedve várja,
Ő a kesztyűt arcába veti:
Hölgyem, nem kellenek a kegyei!”
Lovag úr, szeretni fogom, de előbb tépesse szét magát a vadakkal! – gondolta Kunigunda.
Az életben adódnak helyzetek, amikor csak a feltételek nélküli odaadással lehet és kell viszonyulni a dolgok menetéhez. A de mögé rejtőzés rossz lehet, mert az élet vadállatai lesben állnak, és a kesztyűk pedig hullnak, hullnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése