2011. 12. 30. Újévre Andorkó Attila
Amikor az Óév végsőt rugaszkodik
Szegény Szilveszterbe belekapaszkodik.
És még utoljára, istenigazából,
Szilveszter éjjelén kirúg a hámfából.
Újesztendő napján, pirkadatkor reggel
Régi szokás szerint ünneplő sereggel,
Ahogy reánk hagyták törvénybe az ősök
Kapuról kapura járnak a regösök.
S ahogy reánk maradt évszázadok óta
Minden ablak alatt felcsendül a nóta:
Kíván a gazdának erőt, egészséget
Jó munkát, bőséget s főleg békességet!
Pattog a sok ostor, porka havak hullnak
Végig a faluban nagy-nagy tüzek gyúlnak.
Búcsúzik az Óév, várjuk a jövendőt.
Emberek! Megértünk még egy Újesztendőt!
Most hogy az Újévnek neki rugaszkodunk,
A 2011-esnek immár búcsút mondunk.
Erős bizalommal várjuk a jövendőt
Bort, búzát és békés, boldog Újesztendőt!
(Széllyes Sándor)
Közzétette Andorkó Attila, akinek az édesapja jegyezte le a fenti köszöntőt a ‘80-as években. Szerzője és akkori előadója Széllyes Sándor volt.
2011. december 30., péntek
Pál János: Karácsony után
2011. 12. 29. Karácsony után Pál János
Máté evangéliumának elbeszélése szerint Jézus születése után három napkeleti bölcs látogatott Jeruzsálembe és holléte felől érdeklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya?” – kérdezték. „Láttuk csillagát napkeleten s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” A bölcsek látogatása az újszülöttől hatalmát félteni kezdő Heródes fülébe is eljutott, ezért titkon magához hívatta a bölcseket és így szólt hozzájuk: „Menjetek [...], s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” A csillag által vezérelt bölcsek végül megtalálták az újszülött gyermeket, majd hazatértek otthonaikba.
Távozásuk után József álmában utasítást kapott, hogy családjával menjen Egyiptomba, mert Heródes a gyermeket meg akarja ölni.
Karácsonykor mindannyiunk lelkében meg-, illetve újjászületik az Isten képmására teremtett ember. Parányi csecsemő, de vajon megéri-e valaha a felnőttkort?
Érdemes elgondolkodni, hogy nálunk miként folytatódik a karácsonyi történet. Otthont, lehetőséget adunk-e a megszületett gyermeknek, vagy pedig Heródesként száműzzük életünkből, környezetünkből a jót, az emberit?
Az eljövendő esztendő választ fog adni erre a kérdésre és csalhatatlan tükröt tart majd előnkbe: volt-e jelentősége, értelme ünneplésünknek, vagy csupán alkalomként szolgált képmutató jótékonykodásunknak, magamutogatásunknak.
Máté evangéliumának elbeszélése szerint Jézus születése után három napkeleti bölcs látogatott Jeruzsálembe és holléte felől érdeklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya?” – kérdezték. „Láttuk csillagát napkeleten s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” A bölcsek látogatása az újszülöttől hatalmát félteni kezdő Heródes fülébe is eljutott, ezért titkon magához hívatta a bölcseket és így szólt hozzájuk: „Menjetek [...], s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” A csillag által vezérelt bölcsek végül megtalálták az újszülött gyermeket, majd hazatértek otthonaikba.
Távozásuk után József álmában utasítást kapott, hogy családjával menjen Egyiptomba, mert Heródes a gyermeket meg akarja ölni.
Karácsonykor mindannyiunk lelkében meg-, illetve újjászületik az Isten képmására teremtett ember. Parányi csecsemő, de vajon megéri-e valaha a felnőttkort?
Érdemes elgondolkodni, hogy nálunk miként folytatódik a karácsonyi történet. Otthont, lehetőséget adunk-e a megszületett gyermeknek, vagy pedig Heródesként száműzzük életünkből, környezetünkből a jót, az emberit?
Az eljövendő esztendő választ fog adni erre a kérdésre és csalhatatlan tükröt tart majd előnkbe: volt-e jelentősége, értelme ünneplésünknek, vagy csupán alkalomként szolgált képmutató jótékonykodásunknak, magamutogatásunknak.
2011. december 28., szerda
Moldován-Szeredai Noémi: Ajándék
2011. 12. 28. Ajándék Moldován-Szeredai Noémi
Karácsony előtt néhány nappal amerikai lelkészbarátom megosztotta velem minden reggeli imádságos, meditációs félórás gyakorlatát, melynek bevezető mozzanata, hogy néhány percet a tőlem kapott magyar nyelvű biblián tartja kezét, imádkozik értünk és pozitív gondolatokat, erőt küld nekünk. Nagyon meghatott ez a gesztus, s arra gondoltam, hogy ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam. Elgondolkodtam életem nagyon fontos karácsonyi ajándékain. A következő lista körvonalazódott: eljegyzésünk megható pillanata, nagylányom Szenteste kezdett először olvasni a mesekönyvből, kicsi lányommal Szentestére érkeztünk haza a szülészetről. Néhány fontos pillanat, karácsonyi ajándék, és egyik sem kötődik anyagi javakhoz.
Az ajándékozásnál a legfontosabb a lelkület: hogy milyennel adok és viszonyulok a kapott ajándékokhoz.
Az ünnepet megelőzően egy németországi alapítvány kérésére cipősdoboz-ajándékok szétosztásában segédkeztem a falubeli, különböző felekezetű gyermekek részére. Láttam az alapítvány munkatársainak igyekezetét, hogy a legjobb állapotban levő csomagokat tegyék le, s hogy minden rendben legyen az ajándékok körül. Elgondolkodtam, hogy milyen hosszú erőfeszítés árán jut el egy cipősdodoz csomag idáig. Mennyit kell hirdessék, gyűjtsék, tárolják, csomagolják, szállítsák, amíg elérkezik egy kis erdélyi faluba. S lehet, hogy ha a gyerek vagy a szülei kibontják, azt mondják: ez nem is korban megfelelő az én gyerekemnek, csak ennyi van benne –, de lehet, hogy hálás szívvel gondolnak arra a sok névtelen önkéntesre, akiknek nagyon sok munkájukba került az ajándék célba juttatása, és akkor örömteli szívvel fogadják azt.
Ha tiszta szívvel várjuk az ajándékot, akkor mindenik öröm és boldogság.
Karácsony előtt néhány nappal amerikai lelkészbarátom megosztotta velem minden reggeli imádságos, meditációs félórás gyakorlatát, melynek bevezető mozzanata, hogy néhány percet a tőlem kapott magyar nyelvű biblián tartja kezét, imádkozik értünk és pozitív gondolatokat, erőt küld nekünk. Nagyon meghatott ez a gesztus, s arra gondoltam, hogy ez az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam. Elgondolkodtam életem nagyon fontos karácsonyi ajándékain. A következő lista körvonalazódott: eljegyzésünk megható pillanata, nagylányom Szenteste kezdett először olvasni a mesekönyvből, kicsi lányommal Szentestére érkeztünk haza a szülészetről. Néhány fontos pillanat, karácsonyi ajándék, és egyik sem kötődik anyagi javakhoz.
Az ajándékozásnál a legfontosabb a lelkület: hogy milyennel adok és viszonyulok a kapott ajándékokhoz.
Az ünnepet megelőzően egy németországi alapítvány kérésére cipősdoboz-ajándékok szétosztásában segédkeztem a falubeli, különböző felekezetű gyermekek részére. Láttam az alapítvány munkatársainak igyekezetét, hogy a legjobb állapotban levő csomagokat tegyék le, s hogy minden rendben legyen az ajándékok körül. Elgondolkodtam, hogy milyen hosszú erőfeszítés árán jut el egy cipősdodoz csomag idáig. Mennyit kell hirdessék, gyűjtsék, tárolják, csomagolják, szállítsák, amíg elérkezik egy kis erdélyi faluba. S lehet, hogy ha a gyerek vagy a szülei kibontják, azt mondják: ez nem is korban megfelelő az én gyerekemnek, csak ennyi van benne –, de lehet, hogy hálás szívvel gondolnak arra a sok névtelen önkéntesre, akiknek nagyon sok munkájukba került az ajándék célba juttatása, és akkor örömteli szívvel fogadják azt.
Ha tiszta szívvel várjuk az ajándékot, akkor mindenik öröm és boldogság.
2011. december 27., kedd
Szabó Előd: Bölcsek
2011. 12. 27. Bölcsek Szabó Előd
Karácsony csodálatos varázsával ebben az esztendőben is elérkezett életünkbe. Ahány ember és ahány család, annyiféle szokás, annyiféle ünneplési módszer, de mindenki különleges reménységgel várta, s különleges érzelmekkel éli ezt a varázst.
Valamiféle varázs a bölcseket is megérinthette: föltekintettek az égre, megláttak egy fényes csillagot, s elindultak, mindent maguk mögött hagyva, hogy kövessék azt az utat, amit mutat. Egyetlen apró hibát követnek el: természetesnek vélik azt, hogy a király egy palotában kell megszülessen, s kis kitérővel érkeznek meg arra a helyre, ahol a gyermek volt.
Vágyaik teljesülése, a megtalált öröm, az úti cél teljesítése, az ígéret valósággá válása ebben az egy mondatban tömörül össze: amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.
Elgondolkodhatunk: miért nevezi ezeket a vándorokat a Szentírás bölcseknek? Talán azért bölcsek, mert a jelekből a lényegre tudnak következtetni. Mert meglátják a csillagot, úgy, ahogy sokan, mindenki meglátja, és elindulnak, hogy kövessék azt úgy, ahogy senki más nem teszi. Azért bölcsek, mert a csillag feltűnése mögött megsejtik a gyermek születését, a gyermek ártatlan tekintetében felfedezik a királyt, s megértik, megérzik, hogy ez a király nem olyan, mint más, érdemes érte nyakukba venni a világot, s megtenni a hosszú utat Betlehemig. Bölcsek, mert a jelek sokfélesége között látják, tudják, érzik, hiszik, hogy a jel, a csillag, a gyermek, a király, az örömhírt hozó Istentől érkezik.
A karácsonyi történet csodálatos, mesés, varázslatos. Sokan csodáljuk, elvarázsolnak színei, gyönyörködtet változatossága. Olyan, mint a ragyogó betlehemi csillag, amit mindenki lát és csodál. De minden karácsony, s az idei karácsony igazi kérdése az, hogy csak látjuk és csodáljuk-e a csillagot és az ünnepet, vagy bölcsek leszünk mi is, és követni is tudjuk fényét?
Karácsony csodálatos varázsával ebben az esztendőben is elérkezett életünkbe. Ahány ember és ahány család, annyiféle szokás, annyiféle ünneplési módszer, de mindenki különleges reménységgel várta, s különleges érzelmekkel éli ezt a varázst.
Valamiféle varázs a bölcseket is megérinthette: föltekintettek az égre, megláttak egy fényes csillagot, s elindultak, mindent maguk mögött hagyva, hogy kövessék azt az utat, amit mutat. Egyetlen apró hibát követnek el: természetesnek vélik azt, hogy a király egy palotában kell megszülessen, s kis kitérővel érkeznek meg arra a helyre, ahol a gyermek volt.
Vágyaik teljesülése, a megtalált öröm, az úti cél teljesítése, az ígéret valósággá válása ebben az egy mondatban tömörül össze: amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.
Elgondolkodhatunk: miért nevezi ezeket a vándorokat a Szentírás bölcseknek? Talán azért bölcsek, mert a jelekből a lényegre tudnak következtetni. Mert meglátják a csillagot, úgy, ahogy sokan, mindenki meglátja, és elindulnak, hogy kövessék azt úgy, ahogy senki más nem teszi. Azért bölcsek, mert a csillag feltűnése mögött megsejtik a gyermek születését, a gyermek ártatlan tekintetében felfedezik a királyt, s megértik, megérzik, hogy ez a király nem olyan, mint más, érdemes érte nyakukba venni a világot, s megtenni a hosszú utat Betlehemig. Bölcsek, mert a jelek sokfélesége között látják, tudják, érzik, hiszik, hogy a jel, a csillag, a gyermek, a király, az örömhírt hozó Istentől érkezik.
A karácsonyi történet csodálatos, mesés, varázslatos. Sokan csodáljuk, elvarázsolnak színei, gyönyörködtet változatossága. Olyan, mint a ragyogó betlehemi csillag, amit mindenki lát és csodál. De minden karácsony, s az idei karácsony igazi kérdése az, hogy csak látjuk és csodáljuk-e a csillagot és az ünnepet, vagy bölcsek leszünk mi is, és követni is tudjuk fényét?
2011. december 26., hétfő
Szász Ferenc: történelmi lecke senkiknek
2011. 12. 26. történelmi lecke senkiknek Szász Ferenc
mindent az utcán szedtünk fel
vagy ott tört ki belőlünk
kísértet frantzúz nyavalya
előttünk és mögöttünk
kirázott mint idült betegség
kényes polgárt tömegszálláson
első szerelmünk agóniája
vétlen s véletlen találkozáson
s még csak szűzek se immár
fejünkben történelemkönyvek
időtlen idétlenségünk
szipogtuk is taknyot és könnyet
s körben keringők utcák lányok
cselédkék profi kurtizánok
le- és felszólítottak csókra utolsó vérre
barikádra ingyen tereferére
az első lövést még fel se vettük
hinni se mertük kiérdemeltük
egyre másra hulla kiderült mégis
igazán vérzel mások sebétől tésis
s mikor a tűzoltókocsi visszavonult
és tank a tankkal eltanakodott
mikor a mentők is elmenekültek
s kukások álltak be dögösöknek
akkor hasított kiégett tudatunkba
bevettük megint s megint utolsó sorba
az évezred végén a régi cselt
a forradalom velünk kitelelt
talán az évfordulók egybeesése tette
hogy karácsony a kártyát megkeverte
s olyan mindegy azóta mit csinálsz
egzitálsz disszidálsz vagy aktiválsz
(Brassó, 1989)
mindent az utcán szedtünk fel
vagy ott tört ki belőlünk
kísértet frantzúz nyavalya
előttünk és mögöttünk
kirázott mint idült betegség
kényes polgárt tömegszálláson
első szerelmünk agóniája
vétlen s véletlen találkozáson
s még csak szűzek se immár
fejünkben történelemkönyvek
időtlen idétlenségünk
szipogtuk is taknyot és könnyet
s körben keringők utcák lányok
cselédkék profi kurtizánok
le- és felszólítottak csókra utolsó vérre
barikádra ingyen tereferére
az első lövést még fel se vettük
hinni se mertük kiérdemeltük
egyre másra hulla kiderült mégis
igazán vérzel mások sebétől tésis
s mikor a tűzoltókocsi visszavonult
és tank a tankkal eltanakodott
mikor a mentők is elmenekültek
s kukások álltak be dögösöknek
akkor hasított kiégett tudatunkba
bevettük megint s megint utolsó sorba
az évezred végén a régi cselt
a forradalom velünk kitelelt
talán az évfordulók egybeesése tette
hogy karácsony a kártyát megkeverte
s olyan mindegy azóta mit csinálsz
egzitálsz disszidálsz vagy aktiválsz
(Brassó, 1989)
Tófalvi Tamás: Ajándékok
2011. 12. 25. Ajándékok Tófalvi Tamás
A karácsonyfa alá rejtett ajándékok katonás sorrendben pihennek a tűlevelek között, s valahányszor rájuk nézek, mindig az, az érzésem, hogy visszanéznek belém. Egészen a szívem mélyéig, talán a lelkemet fürkészik; keresik, kutatják, hogy őszinte volt-e a mozdulat, mely tegnap az ünnep részévé tette őket.
Eszembe jut, hogy milyen nehéz volt választani, hisz óriási a kínálat, s néha eltévedtem az árak, áruk útvesztőjében; vásárlók tömegével küzdöttem, hogy végre az én választottaimat csipogja a kasszagép; számoltam és spekuláltam, hogy mire futja, és mit rejt majd csak jövőre a díszes csomagolás.
Harc volt ez, komoly küzdelem, embert és ideget megpróbáló csata a karácsony villogó harcmezején.
Láttalak téged is. Rohantál, mint én, de az arctalan tömeg elválasztott minket egymástól. És másokat is láttam, ismerőst, barátot, tán még egy-egy rokon is akadt közöttük, de a kirakatok és a cél által szentesített eszköz arcunk előtt lebegése vakká tett a köszönésre…
A karácsonyfa alá rejtett ajándékok még mindig engem bámulnak. Elfordultam, de hátamon érzem tekintetüket, s e pillantás elmúlt napok minden mozdulatát őrzi. Nem véletlenül az ünnep részei ők: mosolyt csalnak szeretteim arcára, s ha mindez fáradozásba is került, nincs ennél fontosabb!
A karácsonyfa alá rejtett ajándékok katonás sorrendben pihennek a tűlevelek között, s valahányszor rájuk nézek, mindig az, az érzésem, hogy visszanéznek belém. Egészen a szívem mélyéig, talán a lelkemet fürkészik; keresik, kutatják, hogy őszinte volt-e a mozdulat, mely tegnap az ünnep részévé tette őket.
Eszembe jut, hogy milyen nehéz volt választani, hisz óriási a kínálat, s néha eltévedtem az árak, áruk útvesztőjében; vásárlók tömegével küzdöttem, hogy végre az én választottaimat csipogja a kasszagép; számoltam és spekuláltam, hogy mire futja, és mit rejt majd csak jövőre a díszes csomagolás.
Harc volt ez, komoly küzdelem, embert és ideget megpróbáló csata a karácsony villogó harcmezején.
Láttalak téged is. Rohantál, mint én, de az arctalan tömeg elválasztott minket egymástól. És másokat is láttam, ismerőst, barátot, tán még egy-egy rokon is akadt közöttük, de a kirakatok és a cél által szentesített eszköz arcunk előtt lebegése vakká tett a köszönésre…
A karácsonyfa alá rejtett ajándékok még mindig engem bámulnak. Elfordultam, de hátamon érzem tekintetüket, s e pillantás elmúlt napok minden mozdulatát őrzi. Nem véletlenül az ünnep részei ők: mosolyt csalnak szeretteim arcára, s ha mindez fáradozásba is került, nincs ennél fontosabb!
2011. december 25., vasárnap
Makkai-Ilkei Ildikó : Karácsony
2011. 12. 24. Karácsony Makkai-Ilkei Ildikó
Egyik barátnőm mesélte el a következő történetet.
„Nagyon szegény családból származó, úgymond szociális árvákat nevelünk az Alapítványunk keretében. Vakációkor – hiába szegények – ők is hazavágynak. Így volt három gyermekünkkel is egy családból, ahol az apuka, anyuka élt, de tudtam, hogy egy garázsban, hajléktalanok, teljesen lecsúszott egzisztenciák. Nem erőst akartam hazaengedni őket, de kérleltek. Gondoltam, elviszem, és este visszahozom őket. Délután 3–4 óra körül értük mentem, mert korán sötétedett. Már félhomály volt. Nem volt bevezetve a garázsba a villany. Két nagy vasajtó, középen egy szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva. A plafonon a lehelet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint egy-egy gyémánt, csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy karácsonyra vagy szilveszterre készülődnének.
Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy „Gyerekek, gyertek, öltözzetek, megyünk vissza az otthonba!” Ők persze tudták, hogy várja őket a meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden, ami ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik kisfiú azt mondta: „Pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon, anyukámékkal?” Éreztem, hogy megáll bennem valami. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában, hanem arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom, másfelől az édesanya meleg nyaka és semmi más. És messzemenően az édesanya volt a nyerő!
És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden szülőnek elmondom...”
Amikor ezt a történetet hallgattam, én is hasonlóan éreztem. Ezt meg akarom osztani sokakkal, hogy érezhessük, milyen jó, ha van akinek a nyakát átöleljük, és a szegény család példáján elindulva megérezzük, hogy az a legfontosabb az ünnepben, hogy szeretni tudjunk mindenek felett.
Tudom, nehéz leállni, megállni az ünnepnapokon, hisz annyit rohanunk egész évben. Karácsonyra készülve maradt-e időnk egymásra is figyelni?
Vajon ünnepre készültünkben, nagytakarítás, bevásárlás, sütés-főzés közben, buzgó ajándékvásárlási lázban jutott-e időnk arra, hogy megfogjuk hitvestársunk kezét, hogy szemébe nézve felfedezzük a betlehemi csillagot? Volt-e időnk lehajolni gyermekünk, unokánk fölé, és meséltünk-e neki karácsonyról, Jézus születésének fontosságáról?
Hiszem, hogy igen, hogy az ünnep nem ér felkészületlenül, és megértjük, mit üzen: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz.” (Lk 2, 10)
Egyik barátnőm mesélte el a következő történetet.
„Nagyon szegény családból származó, úgymond szociális árvákat nevelünk az Alapítványunk keretében. Vakációkor – hiába szegények – ők is hazavágynak. Így volt három gyermekünkkel is egy családból, ahol az apuka, anyuka élt, de tudtam, hogy egy garázsban, hajléktalanok, teljesen lecsúszott egzisztenciák. Nem erőst akartam hazaengedni őket, de kérleltek. Gondoltam, elviszem, és este visszahozom őket. Délután 3–4 óra körül értük mentem, mert korán sötétedett. Már félhomály volt. Nem volt bevezetve a garázsba a villany. Két nagy vasajtó, középen egy szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva. A plafonon a lehelet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint egy-egy gyémánt, csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy karácsonyra vagy szilveszterre készülődnének.
Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy „Gyerekek, gyertek, öltözzetek, megyünk vissza az otthonba!” Ők persze tudták, hogy várja őket a meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden, ami ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik kisfiú azt mondta: „Pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon, anyukámékkal?” Éreztem, hogy megáll bennem valami. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában, hanem arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom, másfelől az édesanya meleg nyaka és semmi más. És messzemenően az édesanya volt a nyerő!
És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden szülőnek elmondom...”
Amikor ezt a történetet hallgattam, én is hasonlóan éreztem. Ezt meg akarom osztani sokakkal, hogy érezhessük, milyen jó, ha van akinek a nyakát átöleljük, és a szegény család példáján elindulva megérezzük, hogy az a legfontosabb az ünnepben, hogy szeretni tudjunk mindenek felett.
Tudom, nehéz leállni, megállni az ünnepnapokon, hisz annyit rohanunk egész évben. Karácsonyra készülve maradt-e időnk egymásra is figyelni?
Vajon ünnepre készültünkben, nagytakarítás, bevásárlás, sütés-főzés közben, buzgó ajándékvásárlási lázban jutott-e időnk arra, hogy megfogjuk hitvestársunk kezét, hogy szemébe nézve felfedezzük a betlehemi csillagot? Volt-e időnk lehajolni gyermekünk, unokánk fölé, és meséltünk-e neki karácsonyról, Jézus születésének fontosságáról?
Hiszem, hogy igen, hogy az ünnep nem ér felkészületlenül, és megértjük, mit üzen: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz.” (Lk 2, 10)
2011. december 23., péntek
Nagy László: Karácsonyi kaktusz
2011. 12. 23. Karácsonyi kaktusz Nagy László
Már azt sem tudom, hogy mióta van ott azon a helyen, a két ablak között, a karácsonyi kaktusz. Az év legnagyobb részében csak ápolgatjuk és zöldellnek levelei. Egyszerű növény, de most virágba borult. Rózsaszín, pirosas virágai mindenki figyelmét felkeltik, és senki nem hagyja szó nélkül, aki a lelkészi hivatalba belép: milyen szép, és szemükkel megsimogatják. Minden nap szemeimmel én is megsimogatom, és megkérdezem, hogy honnan tudja ez a Kelet-Brazíliából, az őserdőből származó virág, hogy most karácsony közeledik, és most kell ő is szépségével szebbé tegye az ünnepet. És nemcsak most ez évben borult virágba: ezt teszi évek óta. Kérdésemre nem válaszol, de érzem, hogy boldog, hogy virágaival ott lehet, ahol a szeretet ünnepét várják. Bár kaktusz, nincs tövise, nem ejt sebet, ha hozzányúlsz. Várja, hogy szeressék. Tudom, hogy Isten ezt a világot bölcsen megtervezte, és abban mindennek helye és értelme van. Így a karácsonyi kaktusznak is.
Karácsony előtt „virágba borul” a keresztény világ is. Ünnepre készül. Jézus születését várjuk. Sokan nagy szeretettel, mások csak szokásból. Kisimulnak az arcok, megnyugszanak a zaklatott lelkek, végre egy pár napra együtt van a család, csillognak és villognak a feldíszített karácsonyfák, hangos, boldog gyermekek játszadoznak, örömkönnyeket ejtenek a szülők, látván boldog gyermeküket, s talán arra gondolnak, hogy letudnak nagyon sok adósságot egy csekély ajándékkal. Vagy épp, nagyon sokan, a fájdalom könnyeivel emlékeznek régi karácsonyok szépségére.
A karácsonyi kaktusz szépségét megcsodáljuk, virágainkat ápolgatjuk, családunkra oda figyelünk, ajándékainkat szépen becsomagolva átadjuk. Legalább egy nap szeretnénk jól érezni magunkat.
Ezt adja meg Mindnyájunknak Isten a megszülető gyermek, Jézus közelségében!
Már azt sem tudom, hogy mióta van ott azon a helyen, a két ablak között, a karácsonyi kaktusz. Az év legnagyobb részében csak ápolgatjuk és zöldellnek levelei. Egyszerű növény, de most virágba borult. Rózsaszín, pirosas virágai mindenki figyelmét felkeltik, és senki nem hagyja szó nélkül, aki a lelkészi hivatalba belép: milyen szép, és szemükkel megsimogatják. Minden nap szemeimmel én is megsimogatom, és megkérdezem, hogy honnan tudja ez a Kelet-Brazíliából, az őserdőből származó virág, hogy most karácsony közeledik, és most kell ő is szépségével szebbé tegye az ünnepet. És nemcsak most ez évben borult virágba: ezt teszi évek óta. Kérdésemre nem válaszol, de érzem, hogy boldog, hogy virágaival ott lehet, ahol a szeretet ünnepét várják. Bár kaktusz, nincs tövise, nem ejt sebet, ha hozzányúlsz. Várja, hogy szeressék. Tudom, hogy Isten ezt a világot bölcsen megtervezte, és abban mindennek helye és értelme van. Így a karácsonyi kaktusznak is.
Karácsony előtt „virágba borul” a keresztény világ is. Ünnepre készül. Jézus születését várjuk. Sokan nagy szeretettel, mások csak szokásból. Kisimulnak az arcok, megnyugszanak a zaklatott lelkek, végre egy pár napra együtt van a család, csillognak és villognak a feldíszített karácsonyfák, hangos, boldog gyermekek játszadoznak, örömkönnyeket ejtenek a szülők, látván boldog gyermeküket, s talán arra gondolnak, hogy letudnak nagyon sok adósságot egy csekély ajándékkal. Vagy épp, nagyon sokan, a fájdalom könnyeivel emlékeznek régi karácsonyok szépségére.
A karácsonyi kaktusz szépségét megcsodáljuk, virágainkat ápolgatjuk, családunkra oda figyelünk, ajándékainkat szépen becsomagolva átadjuk. Legalább egy nap szeretnénk jól érezni magunkat.
Ezt adja meg Mindnyájunknak Isten a megszülető gyermek, Jézus közelségében!
2011. december 22., csütörtök
Szász Ferenc: H A Z A F O S Z L Á S
2011. 12. 22. H A Z A F O S Z L Á S Szász Ferenc
mentőautók sivítnek a semmibe
törpepólya kedvesnővér ölibe
szerelemnél árvább csak a jó isten
ne félj többé rámruházott bilincsen
daloseszti
veress kakas háztetőnkön nem hajnal
piros csövet talált ma az arkangyal
vérirat űrlapja sárlik
fehéredve új hazákig
freskódal
éjféltájban megszólalt a telefon
ámerika tengerintúl galattyol
beleszólt a jó istenke
viaszolja bal füledbe
blablahon
ország világ vén deákja reszketve
izzad vért a kapualjba fektetve
gázol rajta téli zápor
józanodik a halálból
csibate
hét bőréből hat lenyúzva egy még fáj
sose hitte hogy még egyszer talpra áll
gumibottól félig meddig kinyúlva
pulzusához a doktor úr mélt nyúlna
muszájból
isten bizony ez a műfaj ballada
mécsese pár fuvallatnyi pálinka
nótája meg közönséges sárbocskor
szentistváni békebeli lóostor
bűbájos
már se hazám se országom se gagyám
istrángom és kötőfékem szivárvány
addig élek míg a világ kínom lesz
míg az égen egy fekete csillagnesz
visszhangzik
addig már csak teng e lélek
hol elalél hol feléled
síkvidéki parnasszusra
tér a költő hol a búza
parázslik
megroppantam a kárpátok gerincén
isten tudja innen lovam merre mén
tűzbe vettem négy lábáról béklyóját
zsebemből a megidéző cédulát
örökre
(1989 karácsonyán)
mentőautók sivítnek a semmibe
törpepólya kedvesnővér ölibe
szerelemnél árvább csak a jó isten
ne félj többé rámruházott bilincsen
daloseszti
veress kakas háztetőnkön nem hajnal
piros csövet talált ma az arkangyal
vérirat űrlapja sárlik
fehéredve új hazákig
freskódal
éjféltájban megszólalt a telefon
ámerika tengerintúl galattyol
beleszólt a jó istenke
viaszolja bal füledbe
blablahon
ország világ vén deákja reszketve
izzad vért a kapualjba fektetve
gázol rajta téli zápor
józanodik a halálból
csibate
hét bőréből hat lenyúzva egy még fáj
sose hitte hogy még egyszer talpra áll
gumibottól félig meddig kinyúlva
pulzusához a doktor úr mélt nyúlna
muszájból
isten bizony ez a műfaj ballada
mécsese pár fuvallatnyi pálinka
nótája meg közönséges sárbocskor
szentistváni békebeli lóostor
bűbájos
már se hazám se országom se gagyám
istrángom és kötőfékem szivárvány
addig élek míg a világ kínom lesz
míg az égen egy fekete csillagnesz
visszhangzik
addig már csak teng e lélek
hol elalél hol feléled
síkvidéki parnasszusra
tér a költő hol a búza
parázslik
megroppantam a kárpátok gerincén
isten tudja innen lovam merre mén
tűzbe vettem négy lábáról béklyóját
zsebemből a megidéző cédulát
örökre
(1989 karácsonyán)
2011. december 21., szerda
Orbán Erika: Mesterségem címere: papnő
2011. 12. 21. Mesterségem címere: papnő Orbán Erika
Nyílt levél a Napsugár szerkesztőségéhez
Középiskolás koromban volt egy osztálytársam, aki télvíz idején egyik napról a másikra leváltotta a nadrágot, és szoknyában (természetesen hosszú, bő) járt iskolába. Kérdésünkre elmondta, hogy eljutott a bibliában oda, ahol azt írja, hogy a nők ne viseljenek olyan ruhadarabot, mint a férfiak. Mélyen hívő, protestáns lány lévén, az érettségihez közeledve azt is megkérdeztük, nem gondolkodott-e el azon, hogy papnőnek tanuljon. Válasza inkább csalódást és felháborodást okozott, mintsem meglepte a 91,66%-ban nőnemű osztályközösségünket: nem, mert a nőnek az a dolga, hogy otthon üljön és nevelje a gyerekeket.
Hasonló érzések borították (f)el derűs adventi kedvemet, amikor kezembe került 8,5 éves keresztlányom legújabb, decemberi Napsugara. A Mesterségem címere elnevezésű rovatban – karácsony kapcsán (remélem, nem Jézusra utalva/gondolva, hisz ő sokkal inkább volt próféta, mint pap; de most ne menjünk bele e kettő viszonyának fejtegetésébe) – a papságot próbálják bemutatni. Úgy, ahogy; kevésbé fontos. Számomra e langyos írás egyetlen hangsúlyos és/de égető mondata az utolsó: „Nem előítéletből mondom, hogy a papi hivatás férfimunka, hanem azért, mert teljes életáldozatot kíván, s ezt egy édesanya csak gyermekei rovására hozhatja meg.”
Kedves Kószabósza! Tisztelt szerkesztőség; Zsigmond Emese asszony! Mondja, ha „nem előítéletből”, és nem tömény általánosításból írja azt, amit, akkor mit fed Ön számára az „előítélet” fogalma?! Nem vagyok ugyan (még) édesanya, de pap vagyok és nő. Lehet, némileg túlzottan is érzékeny e két (vagy három) skatulya egymáshoz illőségének kérdésében. S amennyiben a túlzás igaz, e vállalt és istenadta szerepek fontossága miatt az.
Nő vagyok és pap. Véleménye nem azért bántó, mert „a papi hivatás férfimunka”. Lehet véleménye. Egy vélemény az Öné is. A női papság léte nem vélemény kérdése. Fölháborítónak találom viszont, hogy a Napsugarat használja „felnőtt és irodalmi” véleményének terjesztésére. Azt a lapot, melyet közel tizennégyezer 6–12 év közötti gyermek olvas. Azok a gyerekek, akiknek szűkebb vallásos közösségét talán papnők teremtik meg. Milyen jogon ostromolja több száz, ezer kolléganő szakmai és nemi szerepeiből sugárzó hitelét?!
Nő vagyok és pap. Sejtem, hogy kihívás bemutatni egy olyan mesterséget, melynek jelenkori képviselői nem szentek és ritkán Mesterek. Azokat, akik évezredes szerepükhöz tapadó pozitív és negatív társadalmi előítéleteket használva és kihasználva, próbálnak egy örök és változatlan világrendet képviselni, gyarló és változó világunkban. Mégis, legalább olyan meredeknek gondolom, amit ír, mintha azt mondaná: pedagógus nem lehet férfi, mert nincs bennük elég empátia. Vagy: az orvos nem lehet családos ember, mert a hivatás megkövetelte életáldozatot csak a családja rovására hozhatja meg.
Nő vagyok és pap. A csodát, mint minden ember, magamban hordom. Amikor két vagy sok különböző világ megsejti hasonlóságát, és elkezd közeledni egymáshoz; amikor az egyediség lángja kíváncsiságot ébreszt; és amikor kitárom a másság elfogadására megnyúlt karjaimat – élem a csodát.
Nő vagyok és pap. Szolgálatra felkent, diplomás, leendő édesanya. Méltósággal végzett pásztorkodásomban olykor hibázom, és azt tökéletességre törekvő, de beteljesíteni képtelen emberségemnek tudom be. Toleranciám kizárja a nemi alapú diszkriminációt (is). Gyengéimmel együtt is mérhetetlenül több szeretetet és elfogadást tapasztaltam az emberek és hívek részéről, mint elutasítást.
Nő vagyok és pap. Tisztelem a férfiakat, a gyermeklap szerkesztőket, a feketéket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a falusiakat, a cigányokat, az öregeket, a rock-zenészeket. Hiszek a női papságban! Nem a „jó példák” miatt, hanem mert tudom, hogy életem nem áldozat, hanem áldás lehet mindazok életében, akiket szeretettel és alázattal szolgálok.
Végül, kedves Napsugár, ráz a hideg, fázom! Sugaraid szűrés nélkül égetik ki a gyermeki tudásszomj csíráját és a holtig tanulás értelmet kereső reményét. Ha a gyermeki sorsokat, a kisiskolákat, a közvéleményt, a társadalmat efféle sekélyes magánvéleményekkel manipulálod, és viccesnek jelzett, de inkább negatív tartalmú, előítéletet ébresztő közmondásokkal hangsúlyozod, akkor a szellemi értékek kialvó sugara maradsz. Halvány és elhaló. Semmiképp nem olyan forrás, mely fényében szívesen melegszik, növekszik és táncol sok-sok kisgyerek.
Nyílt levél a Napsugár szerkesztőségéhez
Középiskolás koromban volt egy osztálytársam, aki télvíz idején egyik napról a másikra leváltotta a nadrágot, és szoknyában (természetesen hosszú, bő) járt iskolába. Kérdésünkre elmondta, hogy eljutott a bibliában oda, ahol azt írja, hogy a nők ne viseljenek olyan ruhadarabot, mint a férfiak. Mélyen hívő, protestáns lány lévén, az érettségihez közeledve azt is megkérdeztük, nem gondolkodott-e el azon, hogy papnőnek tanuljon. Válasza inkább csalódást és felháborodást okozott, mintsem meglepte a 91,66%-ban nőnemű osztályközösségünket: nem, mert a nőnek az a dolga, hogy otthon üljön és nevelje a gyerekeket.
Hasonló érzések borították (f)el derűs adventi kedvemet, amikor kezembe került 8,5 éves keresztlányom legújabb, decemberi Napsugara. A Mesterségem címere elnevezésű rovatban – karácsony kapcsán (remélem, nem Jézusra utalva/gondolva, hisz ő sokkal inkább volt próféta, mint pap; de most ne menjünk bele e kettő viszonyának fejtegetésébe) – a papságot próbálják bemutatni. Úgy, ahogy; kevésbé fontos. Számomra e langyos írás egyetlen hangsúlyos és/de égető mondata az utolsó: „Nem előítéletből mondom, hogy a papi hivatás férfimunka, hanem azért, mert teljes életáldozatot kíván, s ezt egy édesanya csak gyermekei rovására hozhatja meg.”
Kedves Kószabósza! Tisztelt szerkesztőség; Zsigmond Emese asszony! Mondja, ha „nem előítéletből”, és nem tömény általánosításból írja azt, amit, akkor mit fed Ön számára az „előítélet” fogalma?! Nem vagyok ugyan (még) édesanya, de pap vagyok és nő. Lehet, némileg túlzottan is érzékeny e két (vagy három) skatulya egymáshoz illőségének kérdésében. S amennyiben a túlzás igaz, e vállalt és istenadta szerepek fontossága miatt az.
Nő vagyok és pap. Véleménye nem azért bántó, mert „a papi hivatás férfimunka”. Lehet véleménye. Egy vélemény az Öné is. A női papság léte nem vélemény kérdése. Fölháborítónak találom viszont, hogy a Napsugarat használja „felnőtt és irodalmi” véleményének terjesztésére. Azt a lapot, melyet közel tizennégyezer 6–12 év közötti gyermek olvas. Azok a gyerekek, akiknek szűkebb vallásos közösségét talán papnők teremtik meg. Milyen jogon ostromolja több száz, ezer kolléganő szakmai és nemi szerepeiből sugárzó hitelét?!
Nő vagyok és pap. Sejtem, hogy kihívás bemutatni egy olyan mesterséget, melynek jelenkori képviselői nem szentek és ritkán Mesterek. Azokat, akik évezredes szerepükhöz tapadó pozitív és negatív társadalmi előítéleteket használva és kihasználva, próbálnak egy örök és változatlan világrendet képviselni, gyarló és változó világunkban. Mégis, legalább olyan meredeknek gondolom, amit ír, mintha azt mondaná: pedagógus nem lehet férfi, mert nincs bennük elég empátia. Vagy: az orvos nem lehet családos ember, mert a hivatás megkövetelte életáldozatot csak a családja rovására hozhatja meg.
Nő vagyok és pap. A csodát, mint minden ember, magamban hordom. Amikor két vagy sok különböző világ megsejti hasonlóságát, és elkezd közeledni egymáshoz; amikor az egyediség lángja kíváncsiságot ébreszt; és amikor kitárom a másság elfogadására megnyúlt karjaimat – élem a csodát.
Nő vagyok és pap. Szolgálatra felkent, diplomás, leendő édesanya. Méltósággal végzett pásztorkodásomban olykor hibázom, és azt tökéletességre törekvő, de beteljesíteni képtelen emberségemnek tudom be. Toleranciám kizárja a nemi alapú diszkriminációt (is). Gyengéimmel együtt is mérhetetlenül több szeretetet és elfogadást tapasztaltam az emberek és hívek részéről, mint elutasítást.
Nő vagyok és pap. Tisztelem a férfiakat, a gyermeklap szerkesztőket, a feketéket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a falusiakat, a cigányokat, az öregeket, a rock-zenészeket. Hiszek a női papságban! Nem a „jó példák” miatt, hanem mert tudom, hogy életem nem áldozat, hanem áldás lehet mindazok életében, akiket szeretettel és alázattal szolgálok.
Végül, kedves Napsugár, ráz a hideg, fázom! Sugaraid szűrés nélkül égetik ki a gyermeki tudásszomj csíráját és a holtig tanulás értelmet kereső reményét. Ha a gyermeki sorsokat, a kisiskolákat, a közvéleményt, a társadalmat efféle sekélyes magánvéleményekkel manipulálod, és viccesnek jelzett, de inkább negatív tartalmú, előítéletet ébresztő közmondásokkal hangsúlyozod, akkor a szellemi értékek kialvó sugara maradsz. Halvány és elhaló. Semmiképp nem olyan forrás, mely fényében szívesen melegszik, növekszik és táncol sok-sok kisgyerek.
2011. december 20., kedd
Farkas Dénes: Szívküldi
2011. 12. 20. Szívküldi Farkas Dénes
Nézem a televíziót, mert hát, mit csináljak? Annak a logikának a mentén, ahogy a gyermek Kányádinak megfogalmazta, hogy mi a vers – a vers az, amit mondani kell –, ugyanígy én is azzal a megállapítással áltatom, nyugtatom, idegesítem magam, hogy a televízió az, amit nézni kell.
Megy a szívküldi kosara, s csöpög belőle a szirup... Kiábrándító, amikor mindenki a legdrágább, aki a szívküldinek az alanya. A nagymamák dalt küldenek a legdrágább unokának, aki lehet, hogy pontosan szopik. Arról nem is akarok csevegni, hogy milyen ízléstelen, amikor halotti évfordulóra szól a nóta, vagy a párok egymás melletti fotelből gargalizálják érzelmeiket a világűrbe, mely lecsapódik a szobámban, mert ugyebár nézni kell.
Ha a televízió az, amit nézni kell, hát nézem! Tamás Gábor énekel. A tegnapelőtti adásban olyan kopasz volt, hogy a legyek leszállhattak volna akadálymentesen a fejére. Ma nézem a szívkosarat, s a művész úrnak meglepő, hogy milyen ritka szép haja lett. A „beszőrösödés” a pubertásban sem megy ilyen hamar. Azt, hogy ezt miként csinálta, nem tudom, de nem is rám tartozik. A hangja olyan szép, hogy a „jónép” félig lenyűgözve a hang karizmájának hatása alatt áhítja a „szépséges Hargitát” vagy az Erdélybe hívogató szépséges „jere velem”-et. A frizura van-nincs esete enyhén szólva egy piperkőc dolog, de itthonélési kívánalmaival engem ne traktáljon senki! Meglepő az a statisztika, hogy ennek a szirupos adásnak mekkora a nézettsége!
Edgar Lee-nek van egy sírkő antológiája, melyben a sírkövek felirataiból azt a következtetést vonja le, hogy a feliratokban sokkal több az olcsó önemlékállítás, mint a halottra való utalás. A kívánságkosárba való betelefonálás igénye az önszirupozás, megspékelve nótaszóval.
Ezt a morfondírozást karácsony előtt néhány nappal jegyeztem, s szomorúan állapítom meg, hogy a külsőségek mennyire lekörözték a lényeget. Nézem a boldogságot hintő szívküldi kosarat, s azon morfondírozom, hogy ez a lekopaszodott világunk miként szőrösödik…
Nézem a televíziót, mert hát, mit csináljak? Annak a logikának a mentén, ahogy a gyermek Kányádinak megfogalmazta, hogy mi a vers – a vers az, amit mondani kell –, ugyanígy én is azzal a megállapítással áltatom, nyugtatom, idegesítem magam, hogy a televízió az, amit nézni kell.
Megy a szívküldi kosara, s csöpög belőle a szirup... Kiábrándító, amikor mindenki a legdrágább, aki a szívküldinek az alanya. A nagymamák dalt küldenek a legdrágább unokának, aki lehet, hogy pontosan szopik. Arról nem is akarok csevegni, hogy milyen ízléstelen, amikor halotti évfordulóra szól a nóta, vagy a párok egymás melletti fotelből gargalizálják érzelmeiket a világűrbe, mely lecsapódik a szobámban, mert ugyebár nézni kell.
Ha a televízió az, amit nézni kell, hát nézem! Tamás Gábor énekel. A tegnapelőtti adásban olyan kopasz volt, hogy a legyek leszállhattak volna akadálymentesen a fejére. Ma nézem a szívkosarat, s a művész úrnak meglepő, hogy milyen ritka szép haja lett. A „beszőrösödés” a pubertásban sem megy ilyen hamar. Azt, hogy ezt miként csinálta, nem tudom, de nem is rám tartozik. A hangja olyan szép, hogy a „jónép” félig lenyűgözve a hang karizmájának hatása alatt áhítja a „szépséges Hargitát” vagy az Erdélybe hívogató szépséges „jere velem”-et. A frizura van-nincs esete enyhén szólva egy piperkőc dolog, de itthonélési kívánalmaival engem ne traktáljon senki! Meglepő az a statisztika, hogy ennek a szirupos adásnak mekkora a nézettsége!
Edgar Lee-nek van egy sírkő antológiája, melyben a sírkövek felirataiból azt a következtetést vonja le, hogy a feliratokban sokkal több az olcsó önemlékállítás, mint a halottra való utalás. A kívánságkosárba való betelefonálás igénye az önszirupozás, megspékelve nótaszóval.
Ezt a morfondírozást karácsony előtt néhány nappal jegyeztem, s szomorúan állapítom meg, hogy a külsőségek mennyire lekörözték a lényeget. Nézem a boldogságot hintő szívküldi kosarat, s azon morfondírozom, hogy ez a lekopaszodott világunk miként szőrösödik…
2011. december 19., hétfő
Lőrinczi Lajos: Isten fiai
2011. 12. 19. Isten fiai Lőrinczi Lajos
A szegénylegény szerencsét próbálni indul, tarisznyájában hamuban sült pogácsával. De csak úgy érheti el az üveghegyeket, csak akkor hozhatja fel az Óperenciás tenger mélyéből a gyöngyöt, akkor nyerheti világszép királylány kezét, és a fele királyságot, ha újrarakja az összedőlt kemencét, megmetszi a gazos szőlőt, kitakarítja a beomlott kutat, ha megeteti az egérkét, az éhező hangyát, kiszabadítja a lángokból a kígyófiút, és visszadobja a vízbe a partra került aranyhalat. Vagyis akkor lesz boldog, ha rendet rak, ha jobbá tesz, ha segít, ha cselekszi a jót.
Mert az úton, amelyen végighalad, mindenki segítségért kiált. A segítségnyújtás az ő próbája. A világ körülötte lévő kicsi részének a megjobbítása cserébe elhozza számára, és sokak számára a boldogságot.
Vak, aki nem látja maga körül a beomlott kemencéket, az elvadult szőlőket, a beomlott kutakat. Süket, aki nem hallja maga körül a hangyák, a kígyófiak, az egérkék, az emberek panaszát, jaját, sóvárgó vágyakozását. Elvakult, megsüketült testi ember.
Mert a teremtett világ ma is sóvárogva vár.
Mert a teremtett világot megrontotta a jónak teremtett ember, akire Isten rábízta a föld állatait, a vizek halait, az ég madarait, hogy uralkodjon (hordozzon felelősséget értük, vigyázzon rájuk!) rajtuk.
Ezért ezt a megrontott világot az embernek kell rendbe hoznia! Lépésről lépésre, a maga holdudvara körül, ahogy a szegénylegény a mesében.
„A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8, 19) – mondja Pál apostol. A lelki emberek megjelenését.
Valljuk, Jézus Isten legjobb gyermeke. Most, karácsony előtt, Betlehem felé fordulva, elsősorban az ő „megjelenését”, megszületését várja a keresztény világ, aki Isten által elküldött példa, aki mestere annak, miként lehetünk Istennek fiai.
A teremtett világ akkor elégíttetik ki, a karácsonynak akkor lesz értelme, ha Betlehem a mi lelkünk lesz, ha arra fordulunk, és megszületik benne az az Istengyermek, aki akar kemencét újrarakni, kutat kitisztítani, fákat megpucolni, hangyát, egeret megetetni, halat vízbe visszadobni, kígyófiút tűzből kimenteni.
Ekkor boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk, és miénk lesz a mennyek országa.
A szegénylegény szerencsét próbálni indul, tarisznyájában hamuban sült pogácsával. De csak úgy érheti el az üveghegyeket, csak akkor hozhatja fel az Óperenciás tenger mélyéből a gyöngyöt, akkor nyerheti világszép királylány kezét, és a fele királyságot, ha újrarakja az összedőlt kemencét, megmetszi a gazos szőlőt, kitakarítja a beomlott kutat, ha megeteti az egérkét, az éhező hangyát, kiszabadítja a lángokból a kígyófiút, és visszadobja a vízbe a partra került aranyhalat. Vagyis akkor lesz boldog, ha rendet rak, ha jobbá tesz, ha segít, ha cselekszi a jót.
Mert az úton, amelyen végighalad, mindenki segítségért kiált. A segítségnyújtás az ő próbája. A világ körülötte lévő kicsi részének a megjobbítása cserébe elhozza számára, és sokak számára a boldogságot.
Vak, aki nem látja maga körül a beomlott kemencéket, az elvadult szőlőket, a beomlott kutakat. Süket, aki nem hallja maga körül a hangyák, a kígyófiak, az egérkék, az emberek panaszát, jaját, sóvárgó vágyakozását. Elvakult, megsüketült testi ember.
Mert a teremtett világ ma is sóvárogva vár.
Mert a teremtett világot megrontotta a jónak teremtett ember, akire Isten rábízta a föld állatait, a vizek halait, az ég madarait, hogy uralkodjon (hordozzon felelősséget értük, vigyázzon rájuk!) rajtuk.
Ezért ezt a megrontott világot az embernek kell rendbe hoznia! Lépésről lépésre, a maga holdudvara körül, ahogy a szegénylegény a mesében.
„A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8, 19) – mondja Pál apostol. A lelki emberek megjelenését.
Valljuk, Jézus Isten legjobb gyermeke. Most, karácsony előtt, Betlehem felé fordulva, elsősorban az ő „megjelenését”, megszületését várja a keresztény világ, aki Isten által elküldött példa, aki mestere annak, miként lehetünk Istennek fiai.
A teremtett világ akkor elégíttetik ki, a karácsonynak akkor lesz értelme, ha Betlehem a mi lelkünk lesz, ha arra fordulunk, és megszületik benne az az Istengyermek, aki akar kemencét újrarakni, kutat kitisztítani, fákat megpucolni, hangyát, egeret megetetni, halat vízbe visszadobni, kígyófiút tűzből kimenteni.
Ekkor boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk, és miénk lesz a mennyek országa.
2011. december 16., péntek
Sándor Szilárd: karácsonyi kutak
2011. 12. 16. karácsonyi kutak Sándor Szilárd
kiöntenek a kutak az udvarra
elöntik a szobákat és az utat
s majd összefoly minden víz
kutak vize mossa le a szürke port
lemossa a sarat s majd a pálló párát
elmos minden szemetet mindenről
mikor már egészen tiszta lesz e kinti világ
lassan visszaapad a víz a kutak mélyére
mintha semmi sem lett volna előtte soha
mondjátok el a nagy titkot:az idén karácsonykor is
minden mély kút kiönt majd és lemos minden port
minden felszínes szemetet - s majd visszaapadnak ..
kiöntenek a kutak az udvarra
elöntik a szobákat és az utat
s majd összefoly minden víz
kutak vize mossa le a szürke port
lemossa a sarat s majd a pálló párát
elmos minden szemetet mindenről
mikor már egészen tiszta lesz e kinti világ
lassan visszaapad a víz a kutak mélyére
mintha semmi sem lett volna előtte soha
mondjátok el a nagy titkot:az idén karácsonykor is
minden mély kút kiönt majd és lemos minden port
minden felszínes szemetet - s majd visszaapadnak ..
2011. december 15., csütörtök
Lakatos Sándor: A biztos pont
2011. 12. 15. A biztos pont Lakatos Sándor
A jó öreg Archimédesz az emelőről szóló tételében így bölcselkedett: „Adj nekem egy biztos pontot és egy emelővel az egész világot kifordítom a sarkából.” Ő egész pontosan arról beszélt, hogy az egyenlő távolságban lévő, azonos nagyságú tömegek egyensúlyban vannak, míg különböző távolságba lévő egyenlő tömegek annak a tömegnek az oldalára billennek, amelyik nagyobb távolságban van attól a bizonyos biztos ponttól. Nyilván nem én vagyok az első, aki ennek a híres mondásnak apropóján egyébre gondolok, mint elemi fizikára. Adventi elmélkedésemben arra gondolok, hogy az a cudar „biztos pont” bizony időnként hiányzik ebből a zavaros világból. Időnként meg sem tudnám nevezni, hogy mi az, ami nem változó és örökérvényű az életemben, ami nincs feltételekhez rendelve, mert ha a feltételek változnak, a „biztos pontok” egyenként mind elvesznek, érvényüket veszítik.
11000 méter magasban, repülés közben ez járt a fejemben: száguldani a leszállópályán, ha már a kerekek földet értek, akár 800 km/h sebességgel, óh, áldott biztonság! Az utóbbi tíz évben négy különböző településen, hét különböző lakhelyen éreztem otthon magam. A biztonságos otthonba való megérkezés számomra sohasem volt fizikai valóság.
Van-e biztos pont az emberi életben? Lehet-e az élet biztos pontja az elvégzett munka, a felvállalt hivatás? Lehet-e biztos pont a jogos fizetésem, amire szüntelenül várok, de tíz napja késik? Van-e állandóság szüleimben, testvéremben, házastársamban, gyermekeinkben? Lehet-e közülük akár egy is az életem biztos pontja? Vagy lehetek-e én számukra az elmúlhatatlan biztos pont? Talán egy kicsit mindegyik… Úgy kell az embernek a biztos pont, mint hajósnak az egyértelmű északi irány, vagy mint végtelen utakon járó vándormadaraknak a láthatáron feltűnő templomtorony. Kell, mint vándormadárnak az égitestek fénye, mint járni tanuló kisgyermeknek a nadrágszéle. Kell, mint éjszakai lepkének a lámpa ragyogása, mint légtornásznak a partner biztos, pontos kézfogása.
Talán idén is megtalálom a betlehemi jászol vonzásában, és ha megtaláltam, talán már a világot sem akarom kifordítani a sarkából, és azok a győzhetetlen tömegek is egyensúlyba kerülnek egymással.
„De keressétek először az ő országát és igazságát és ezek is mind ráadásul megadatnak néktek” (Mt 6,33)
A jó öreg Archimédesz az emelőről szóló tételében így bölcselkedett: „Adj nekem egy biztos pontot és egy emelővel az egész világot kifordítom a sarkából.” Ő egész pontosan arról beszélt, hogy az egyenlő távolságban lévő, azonos nagyságú tömegek egyensúlyban vannak, míg különböző távolságba lévő egyenlő tömegek annak a tömegnek az oldalára billennek, amelyik nagyobb távolságban van attól a bizonyos biztos ponttól. Nyilván nem én vagyok az első, aki ennek a híres mondásnak apropóján egyébre gondolok, mint elemi fizikára. Adventi elmélkedésemben arra gondolok, hogy az a cudar „biztos pont” bizony időnként hiányzik ebből a zavaros világból. Időnként meg sem tudnám nevezni, hogy mi az, ami nem változó és örökérvényű az életemben, ami nincs feltételekhez rendelve, mert ha a feltételek változnak, a „biztos pontok” egyenként mind elvesznek, érvényüket veszítik.
11000 méter magasban, repülés közben ez járt a fejemben: száguldani a leszállópályán, ha már a kerekek földet értek, akár 800 km/h sebességgel, óh, áldott biztonság! Az utóbbi tíz évben négy különböző településen, hét különböző lakhelyen éreztem otthon magam. A biztonságos otthonba való megérkezés számomra sohasem volt fizikai valóság.
Van-e biztos pont az emberi életben? Lehet-e az élet biztos pontja az elvégzett munka, a felvállalt hivatás? Lehet-e biztos pont a jogos fizetésem, amire szüntelenül várok, de tíz napja késik? Van-e állandóság szüleimben, testvéremben, házastársamban, gyermekeinkben? Lehet-e közülük akár egy is az életem biztos pontja? Vagy lehetek-e én számukra az elmúlhatatlan biztos pont? Talán egy kicsit mindegyik… Úgy kell az embernek a biztos pont, mint hajósnak az egyértelmű északi irány, vagy mint végtelen utakon járó vándormadaraknak a láthatáron feltűnő templomtorony. Kell, mint vándormadárnak az égitestek fénye, mint járni tanuló kisgyermeknek a nadrágszéle. Kell, mint éjszakai lepkének a lámpa ragyogása, mint légtornásznak a partner biztos, pontos kézfogása.
Talán idén is megtalálom a betlehemi jászol vonzásában, és ha megtaláltam, talán már a világot sem akarom kifordítani a sarkából, és azok a győzhetetlen tömegek is egyensúlyba kerülnek egymással.
„De keressétek először az ő országát és igazságát és ezek is mind ráadásul megadatnak néktek” (Mt 6,33)
Szász Ferenc: a névelők és kötőszavak titkaiból
2011. 12. 14. a névelők és kötőszavak titkaiból Szász Ferenc
levágattatott
a hízott bornyú
így
névelősen
a kecsgidók mekk
kegyelmet nyertek
a példázatban
amelyet annyian unnak
már ez se semmi
az atya nyilván
fiai kedvét tette
ítélt s mérlegelt
nagy szomorán
hogy boldog volt-e
maga kenyerét szegte
(2011)
2011. 12. 13. Adventi
levágattatott
a hízott bornyú
így
névelősen
a kecsgidók mekk
kegyelmet nyertek
a példázatban
amelyet annyian unnak
már ez se semmi
az atya nyilván
fiai kedvét tette
ítélt s mérlegelt
nagy szomorán
hogy boldog volt-e
maga kenyerét szegte
(2011)
2011. 12. 13. Adventi
2011. december 13., kedd
Rácz Norbert: Adventi mezőgazdálkodás
2011. 12. 13. Adventi mezőgazdálkodás Rácz Norbert
A földműves ekével mélyen belehasít a föld testébe, hogy elvesse az új kenyér reményét jelentő magot. Izzadtságával öntözi, izmaival gyúrja a gyakran kemény és gazos földet, míg a sok munka után végre kész a talaj arra, hogy befogadja a magot. Majd alkalmanként kijár, megnézi a szárba szökkenő, növekedő vetést, közben figyeli az idők jeleit, és sűrűn imádkozik Istenhez, hogy ne jöjjön semmilyen csapás, legyen elég eső, de azért ne essen mérték felett az égi áldás, süssön a Nap, de azért ne égesse ki a zsenge növényeket. Ha tehetné, leheletével simogatna meg minden egyes szálat, hogy a hőséget könnyebben átvészeljék, vagy ha lehetősége lenne, maga is esővé válna, s áztatná a barázdát. Lesi az ég és föld jeleit, kémleli a láthatárt, s közben, megállás nélkül imádkozik, hogy minden rendben legyen. Végül pedig, a megfelelő időben, amikor óarannyá érett a vetés, újra beleveti magát a táblába, hogy learassa munkája gyümölcsét, s biztosítsa magának és a hozzátartozóinak az életet egy újabb évre. Közben pedig ujjong, örvend, s ha ideje megengedi, miközben letörli homlokáról a verejtéket, feltekint az égre, s egy sóhajtással hálát mond Istennek, aki vele együtt dolgozott, aki növelte a magot, meghallgatta az imát, erőt és hitet adott az embernek.
Advent idején ugyanez a mezőgazdasági folyamat végbemehet az emberben is. Először a várakozás zsongással teli időszakában, amikor minden a felkészülésről és a tettről szól, fel kell szántanunk életünk földjét, amit sokszor benő a gaz, amely durvára és rögösre keményedik a mindennapokban, vagy amit szárazzá aszalt a sokéves terméketlenség. Először bele kell szántanunk magunkat e szellemi ugarba, fel kell hasítanunk a felszínt, hogy a lelkünk készen legyen az ünnep befogadására. Még ha fáj is, bele kell vájnunk önnön létünkbe, hogy eltűnjön a megannyi gaz, s életünk felmutassa termő oldalát. Aztán magunkba kell elvetni az igazságra való törekvés magjait, a szembenézés révén, s meg kell fogadni az őszinte jobbulás szándékát, majd sűrűn, őszintén, mint akinek az élete forog kockán, úgy kell erőt és segítséget kérni attól, aki a termést adja.
Talán így ha megérkezik az ünnep, s megszületik a Gyermek, bennünk pedig megérik a vetés, várva azt, hogy learassuk karácsony édes, jövőt hirdető, örömteli és varázslatos ünnepének termését.
A földműves ekével mélyen belehasít a föld testébe, hogy elvesse az új kenyér reményét jelentő magot. Izzadtságával öntözi, izmaival gyúrja a gyakran kemény és gazos földet, míg a sok munka után végre kész a talaj arra, hogy befogadja a magot. Majd alkalmanként kijár, megnézi a szárba szökkenő, növekedő vetést, közben figyeli az idők jeleit, és sűrűn imádkozik Istenhez, hogy ne jöjjön semmilyen csapás, legyen elég eső, de azért ne essen mérték felett az égi áldás, süssön a Nap, de azért ne égesse ki a zsenge növényeket. Ha tehetné, leheletével simogatna meg minden egyes szálat, hogy a hőséget könnyebben átvészeljék, vagy ha lehetősége lenne, maga is esővé válna, s áztatná a barázdát. Lesi az ég és föld jeleit, kémleli a láthatárt, s közben, megállás nélkül imádkozik, hogy minden rendben legyen. Végül pedig, a megfelelő időben, amikor óarannyá érett a vetés, újra beleveti magát a táblába, hogy learassa munkája gyümölcsét, s biztosítsa magának és a hozzátartozóinak az életet egy újabb évre. Közben pedig ujjong, örvend, s ha ideje megengedi, miközben letörli homlokáról a verejtéket, feltekint az égre, s egy sóhajtással hálát mond Istennek, aki vele együtt dolgozott, aki növelte a magot, meghallgatta az imát, erőt és hitet adott az embernek.
Advent idején ugyanez a mezőgazdasági folyamat végbemehet az emberben is. Először a várakozás zsongással teli időszakában, amikor minden a felkészülésről és a tettről szól, fel kell szántanunk életünk földjét, amit sokszor benő a gaz, amely durvára és rögösre keményedik a mindennapokban, vagy amit szárazzá aszalt a sokéves terméketlenség. Először bele kell szántanunk magunkat e szellemi ugarba, fel kell hasítanunk a felszínt, hogy a lelkünk készen legyen az ünnep befogadására. Még ha fáj is, bele kell vájnunk önnön létünkbe, hogy eltűnjön a megannyi gaz, s életünk felmutassa termő oldalát. Aztán magunkba kell elvetni az igazságra való törekvés magjait, a szembenézés révén, s meg kell fogadni az őszinte jobbulás szándékát, majd sűrűn, őszintén, mint akinek az élete forog kockán, úgy kell erőt és segítséget kérni attól, aki a termést adja.
Talán így ha megérkezik az ünnep, s megszületik a Gyermek, bennünk pedig megérik a vetés, várva azt, hogy learassuk karácsony édes, jövőt hirdető, örömteli és varázslatos ünnepének termését.
2011. december 12., hétfő
Fekete Levente: A Messiás hozzád is érkezik
2011. 12. 12. A Messiás hozzád is érkezik Fekete Levente
A Messiás nem paripán érkezik
az alvó búzamezőkre.
Nyomában új életre fakad a mag,
a fagyos kenyérbölcsőben.
Megérinti a fák lombtalan ágait,
a fázó szíveket,
születni akaró új remények ígéreteit,
árván maradt, üres madárfészkeket.
A Messiás hozzád is érkezik,
csendesen ajtódon bekopog,
s mire kinyitanád csodálkozva,
a szívedben rádmosolyog.
A Messiás nem paripán érkezik
az alvó búzamezőkre.
Nyomában új életre fakad a mag,
a fagyos kenyérbölcsőben.
Megérinti a fák lombtalan ágait,
a fázó szíveket,
születni akaró új remények ígéreteit,
árván maradt, üres madárfészkeket.
A Messiás hozzád is érkezik,
csendesen ajtódon bekopog,
s mire kinyitanád csodálkozva,
a szívedben rádmosolyog.
2011. december 11., vasárnap
Szász Ferenc: torony a tóban
2011. 12. 11. torony a tóban Szász Ferenc
torony a tóban
ékezet ikrásítja
halraj ezüstje
akár a holdfény
víztükrök mélyét szántva
vérzik a jelző
markolj a porba
keresztút melegébe
izzadt tenyérrel
s megnyíló öklöd
sarában kivirágzik
nefelejts vérrög
(Bözödújfalu, 1992)
torony a tóban
ékezet ikrásítja
halraj ezüstje
akár a holdfény
víztükrök mélyét szántva
vérzik a jelző
markolj a porba
keresztút melegébe
izzadt tenyérrel
s megnyíló öklöd
sarában kivirágzik
nefelejts vérrög
(Bözödújfalu, 1992)
2011. december 10., szombat
Farkas Dénes: Tűnődés
2011.12.10. Tűnődés Farkas Dénes
A '89-es rendszerváltás után sok helyen nagy takarítást végzett az új, de még nagyon képlékeny hatalom. A jelenlegi állaga is nagyon képlékeny, de merném hasonlítani a „kiköpésre” váró rágógumira. A román demokrácia átment világi várakozásba.
Adventben van a keresztény világ. Vajon demokráciánk a világi koordináta-rendszerben, az „ad veniro” (jönni fog) meddig késik és hol vesztegel? A nagytakarítás látszata után beállt a boomerang-szindróma, s ma sem tiszta, hogy mi maradt meg az átkosból, sőt, úgy látom, hogy hordalékaival ma is állandóan gyülemlik a hitványság.
A rendszerváltás a hajdani Vallásügyi Államtitkárságot is elérte. Megkezdődött a „purifikálás” és az elnyomó hivatal egy pillanat alatt felére zsugorodott, s munkatársi, segítségnyújtási intézménnyé vedlett át. A segítségnyújtás milyensége mára letisztult, s annak anyagi vetületei ott vannak a kupolák alatt, melyeknek se szeri se száma, csak még várják az antikolást.
A hajdani „departament” emberei között néhányan megmaradtak, köztük egy számomra igen-igen barátságos régi úr is, akinek a kezébe helyezték – rövid időre – a kenyeret és a kést is. Akkoriban az Unitárius Egyház gazdasági ügyosztályán dolgoztam, és barátommal, munkatársammal gyakran „hazulról” mentünk ügyeket intézni, ami legfőként pénz-kunyizásból állt. Gyakran sikerült jónak minősíteni a kiszállásunk hozamát, mert olyan is volt, hogy kicsi egyházunknak sikerült öt tanácsosi kongruát kieszközölni, ami abban az időben nagyon nagy dolog volt!
Szép lassan – gondolom, hogy a „doxák” nyomására – kezdett burjánzani a lehetőség, melyből mi is, mint magyar unitárius egyház morzsázgattunk, s vallásoktató, kórházlelkész s még valami – ami addig nem volt – létesülhetett a mi berkeinkben is.
Amiért a fenti unalmas szövegemet leírtam, az azért történt, mert az a finom úriember egyszer tőlem azt kérdezte, hogy: nektek börtönlelkész állás nem kell? Andrási Gyurkával úgy meglepődtünk, hogy sokáig csend és válasznélküliség követte a felvetést. Ha nem tévedek, én szólaltam meg, és megkérdeztem, hogy annak mit kell csinálni?
Később tudtam meg, hogy a „doxáknak” több tucatra való efféléjük is van. Nem zárom ki azt sem, hogy csinálnak majd olyan lelkészi állást is, aki az űrhajósok lelkigondozója lesz. Isten segítse! Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy az a sok tucat ortodox „börtönpópa” hogyan örvend annak, hogy a hívei gyarapodnak, és ezt az „előmenetelt” miként foglalják imába? Ámen!
A '89-es rendszerváltás után sok helyen nagy takarítást végzett az új, de még nagyon képlékeny hatalom. A jelenlegi állaga is nagyon képlékeny, de merném hasonlítani a „kiköpésre” váró rágógumira. A román demokrácia átment világi várakozásba.
Adventben van a keresztény világ. Vajon demokráciánk a világi koordináta-rendszerben, az „ad veniro” (jönni fog) meddig késik és hol vesztegel? A nagytakarítás látszata után beállt a boomerang-szindróma, s ma sem tiszta, hogy mi maradt meg az átkosból, sőt, úgy látom, hogy hordalékaival ma is állandóan gyülemlik a hitványság.
A rendszerváltás a hajdani Vallásügyi Államtitkárságot is elérte. Megkezdődött a „purifikálás” és az elnyomó hivatal egy pillanat alatt felére zsugorodott, s munkatársi, segítségnyújtási intézménnyé vedlett át. A segítségnyújtás milyensége mára letisztult, s annak anyagi vetületei ott vannak a kupolák alatt, melyeknek se szeri se száma, csak még várják az antikolást.
A hajdani „departament” emberei között néhányan megmaradtak, köztük egy számomra igen-igen barátságos régi úr is, akinek a kezébe helyezték – rövid időre – a kenyeret és a kést is. Akkoriban az Unitárius Egyház gazdasági ügyosztályán dolgoztam, és barátommal, munkatársammal gyakran „hazulról” mentünk ügyeket intézni, ami legfőként pénz-kunyizásból állt. Gyakran sikerült jónak minősíteni a kiszállásunk hozamát, mert olyan is volt, hogy kicsi egyházunknak sikerült öt tanácsosi kongruát kieszközölni, ami abban az időben nagyon nagy dolog volt!
Szép lassan – gondolom, hogy a „doxák” nyomására – kezdett burjánzani a lehetőség, melyből mi is, mint magyar unitárius egyház morzsázgattunk, s vallásoktató, kórházlelkész s még valami – ami addig nem volt – létesülhetett a mi berkeinkben is.
Amiért a fenti unalmas szövegemet leírtam, az azért történt, mert az a finom úriember egyszer tőlem azt kérdezte, hogy: nektek börtönlelkész állás nem kell? Andrási Gyurkával úgy meglepődtünk, hogy sokáig csend és válasznélküliség követte a felvetést. Ha nem tévedek, én szólaltam meg, és megkérdeztem, hogy annak mit kell csinálni?
Később tudtam meg, hogy a „doxáknak” több tucatra való efféléjük is van. Nem zárom ki azt sem, hogy csinálnak majd olyan lelkészi állást is, aki az űrhajósok lelkigondozója lesz. Isten segítse! Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy az a sok tucat ortodox „börtönpópa” hogyan örvend annak, hogy a hívei gyarapodnak, és ezt az „előmenetelt” miként foglalják imába? Ámen!
2011. december 9., péntek
Sándor Szilárd: A harmadik adventi gyertyafényre várva
2011. 12. 09. A harmadik adventi gyertyafényre várva Sándor Szilárd
Homokszemű hold hajnala virrad ma.
Sivatagban a sár a legnagyobb öröm.
Lelkem mélyén a jó remény pirkadna,
Ha szempillám alatt össze nem töröm.
Nyelvemre s arcomra adventi sár tapad,
Itt simul érdes tenyeremben és itt marad.
Szoborrá feszült gondolat kihűlt rőzséjén,
Zöld koszorú világít gyetyafények éjén.
Homokszemű advent, sáros gyertyaláng!
Bár összeomolhatott benned egy világ ,
– Nyelvedre és arcodra rákent gondolattal –
Tenyeredből pirkad föl szép karácsonyod.
Nem homokszemű hold őrzi a lábnyomod,
Adventi fohászt felszívó sóhajjal.
Homokszemű hold hajnala virrad ma.
Sivatagban a sár a legnagyobb öröm.
Lelkem mélyén a jó remény pirkadna,
Ha szempillám alatt össze nem töröm.
Nyelvemre s arcomra adventi sár tapad,
Itt simul érdes tenyeremben és itt marad.
Szoborrá feszült gondolat kihűlt rőzséjén,
Zöld koszorú világít gyetyafények éjén.
Homokszemű advent, sáros gyertyaláng!
Bár összeomolhatott benned egy világ ,
– Nyelvedre és arcodra rákent gondolattal –
Tenyeredből pirkad föl szép karácsonyod.
Nem homokszemű hold őrzi a lábnyomod,
Adventi fohászt felszívó sóhajjal.
2011. december 8., csütörtök
Sipos Mónika Rebeka: Meddig örülhetünk?
2011. 12. 08. Meddig örülhetünk? Sipos Mónika Rebeka
Életem állandó nagy kérdéseire folyamatosan keresem a válaszokat. Kérdések sorozatát teszem fel, elsősorban önmagamnak, hogyha szükséges másoknak, de Istennek is… Hajt a kíváncsiság, űz a tudásvágy, és őszintén örülök annak, ha egy-egy titkot közbe -közbe megfejthetek. Azzal bíztatom magam, hogy ennek így kell lennie, és hiszem, az idő lassan mindent felgöngyölít, én pedig idővel minden kérdésemre választ kapok!
Örökös kérdéseim mellett, ebben az esztendőben valamiért sokat foglalkoztam az öröm kérdéskörével. Ha őszintén megvizsgálom életemet, elmondhatom, hogy viszonylag jólétnek örvendek családommal és a legtöbb körülöttem élő embertársammal együtt. Hála Istennek, kikerül a mindennapi betevő falat. A divattal nehéz lépést tartani, de azért becsületes öltözék is van, és egészségnek is örvendhetek.
Életem minden pillanatát az értékek rendjén meghatározza az az érzés, hogy a valakiért vagy a valakinek való örvendezés mennyivel gyönyörűbb a léleknek, mint a valaminek való örvendezés. Ezt érzem, és ezt próbálnám még sok-sok emberrel megértetni, mert hiszem, hogy akkor értékesebbek, emberibbek lennének a találkozások, akkor nem vonulnánk el magányosan, és nem zárkóznánk el egymás elől. Mikor jutunk el idáig? – teszem fel a nagy kérdést. És erre sem kapom meg azonnal a válaszom. Csak azt tudom, hogy tenni kell érte.
Az én nagy kérdésem most az, hogy meddig örülhetek, meddig örülhetünk? Uram Isten, meddig? E kérdés feltevésére akkor kényszerültem, amikor az egyik közeli családtagom szájából a következő mondat hangzott el: Én már nem akarok semminek örvendeni, mert ha örvendek, akkor utána mindig bánat ér.
Eső után napsütés, tél után tavasz, öröm után üröm, jó után rossz – így tanultam meg én is, ez az élet rendje, ez formálja értékrendemet.
Meddig örülhetek? Te meddig örülsz, kedves olvasó? Ugye addig, amíg nap után napot látsz…, amíg élsz! S hogy minek? Az életnek, az éveknek, a víznek, a levegőnek, a jó tetteknek! Gyermekeidnek, szüleidnek, szeretteidnek! És ugye: az ünnepnek? Én örvendek, hogy szívemben szeretettel készülhetek a közelgő karácsonyra, és hiszem azt, hogy boldogok azok az emberek, kiknek szívét öröm hatja át!
ÖRVENDEZZETEK!!!
Életem állandó nagy kérdéseire folyamatosan keresem a válaszokat. Kérdések sorozatát teszem fel, elsősorban önmagamnak, hogyha szükséges másoknak, de Istennek is… Hajt a kíváncsiság, űz a tudásvágy, és őszintén örülök annak, ha egy-egy titkot közbe -közbe megfejthetek. Azzal bíztatom magam, hogy ennek így kell lennie, és hiszem, az idő lassan mindent felgöngyölít, én pedig idővel minden kérdésemre választ kapok!
Örökös kérdéseim mellett, ebben az esztendőben valamiért sokat foglalkoztam az öröm kérdéskörével. Ha őszintén megvizsgálom életemet, elmondhatom, hogy viszonylag jólétnek örvendek családommal és a legtöbb körülöttem élő embertársammal együtt. Hála Istennek, kikerül a mindennapi betevő falat. A divattal nehéz lépést tartani, de azért becsületes öltözék is van, és egészségnek is örvendhetek.
Életem minden pillanatát az értékek rendjén meghatározza az az érzés, hogy a valakiért vagy a valakinek való örvendezés mennyivel gyönyörűbb a léleknek, mint a valaminek való örvendezés. Ezt érzem, és ezt próbálnám még sok-sok emberrel megértetni, mert hiszem, hogy akkor értékesebbek, emberibbek lennének a találkozások, akkor nem vonulnánk el magányosan, és nem zárkóznánk el egymás elől. Mikor jutunk el idáig? – teszem fel a nagy kérdést. És erre sem kapom meg azonnal a válaszom. Csak azt tudom, hogy tenni kell érte.
Az én nagy kérdésem most az, hogy meddig örülhetek, meddig örülhetünk? Uram Isten, meddig? E kérdés feltevésére akkor kényszerültem, amikor az egyik közeli családtagom szájából a következő mondat hangzott el: Én már nem akarok semminek örvendeni, mert ha örvendek, akkor utána mindig bánat ér.
Eső után napsütés, tél után tavasz, öröm után üröm, jó után rossz – így tanultam meg én is, ez az élet rendje, ez formálja értékrendemet.
Meddig örülhetek? Te meddig örülsz, kedves olvasó? Ugye addig, amíg nap után napot látsz…, amíg élsz! S hogy minek? Az életnek, az éveknek, a víznek, a levegőnek, a jó tetteknek! Gyermekeidnek, szüleidnek, szeretteidnek! És ugye: az ünnepnek? Én örvendek, hogy szívemben szeretettel készülhetek a közelgő karácsonyra, és hiszem azt, hogy boldogok azok az emberek, kiknek szívét öröm hatja át!
ÖRVENDEZZETEK!!!
2011. december 7., szerda
Dimény József: Az élet törvényei: 7. Az irányítás, ellenőrzés
2011. 12. 07. Az élet törvényei: 7. Az irányítás, ellenőrzés Dimény József
Ez a törvény kimondja, hogy olyan mértékben érezzük jól magunkat, amennyire mi irányítjuk a dolgokat életünkben. Önmagunkat úgy tudjuk irányítani, ha van bennünk önkontroll, vagyis gondolataink által irányítunk. Gondolkodásunk vezérli érzéseinket, érzelmeinket és cselekedeteinket.
„Mindaz, amit elértünk, vagy a jövőben elérünk, az agyunkban végbemenő folyamatok eredménye.” (Brian Tracy) Ez azt jelenti, hogy a világot olyannak látjuk, amilyennek mi akarjuk. A világ olyan amilyen. A bennünk levő hangulat, érzelem határozza meg, hogy milyennek látjuk. Ha megvan a belső békém és nyugalmam, a világot jónak, kiegyensúlyozottnak, boldognak látom. Ha feszült, nyugtalan és ideges vagyok, a világot is ilyennek látom. Ha ezen változtatni akarok, először a lelkiállapotomat kell rendbe hoznom.
Lelki életünk állandóan fejlődik, változik. Az önmagunkról alkotott képünk – énképünk és a világról alkotott képünk –, világképünk változik, amint új információk érnek bennünket. A gyermeknek, a kamasznak, a 20 évesnek, a felnőttnek, az idősnek más az énképe és világképe. Ez a „valamivé válás pszichológiája” Ezt a folyamatot akkor tudjuk irányítani és ellenőrizni, ha vannak céljaink és a változás ezekhez visz közelebb.
A valamivé válásnak két akadálya van:
1. Az állandóság utáni vágy. Ösztönösen ott van bennünk: azt szeretnénk, hogy semmi ne változzon. Eddig is így csináltuk, ezután is így csináljuk! A gond az vele, hogy rugalmatlanná teszi a gondolkodást.
2. A magatartás merevsége. Megrekedünk a kényelmi zónában, minden rutinná válik és ez megöli a fejlődést.
Mindezek elvezetnek ahhoz az erőhöz, ami az életünkben történteket irányítja. Ez nem más, mint a szeretet hatalma. Ez formálja, alakítja a személyiségünket és sorsunkat. Mindent azért csinálunk, hogy szeretetet kapjuk, vagy pótoljuk a szeretetet hiányát. A konfliktusok a szeretet hiányából erednek.
A hét lelki törvényt azért kezdtem el tanulmányozni, és azért osztottam meg veletek, mert tudom, hogy mindannyiunknak különleges élete kellene legyen! Mégis egyesek jobban eligazodnak az életben – és ez nem iskolai végzettség függvénye –, mások kevésbé. Mi kell ahhoz, hogy életünk jól alakuljon? Felismerni és használni a lelki törvényeket. Érteni, hogy minden, ami velünk történik, valamilyen módon hat ránk és befolyásolja egész életünket. Minden számít! Legyen bátorságunk, megtenni a szükséges lépéseket. A fejlődés mindig kockázattal jár. Nem lehet úszni is és száraznak maradni is, egyszerre!
Ez a törvény kimondja, hogy olyan mértékben érezzük jól magunkat, amennyire mi irányítjuk a dolgokat életünkben. Önmagunkat úgy tudjuk irányítani, ha van bennünk önkontroll, vagyis gondolataink által irányítunk. Gondolkodásunk vezérli érzéseinket, érzelmeinket és cselekedeteinket.
„Mindaz, amit elértünk, vagy a jövőben elérünk, az agyunkban végbemenő folyamatok eredménye.” (Brian Tracy) Ez azt jelenti, hogy a világot olyannak látjuk, amilyennek mi akarjuk. A világ olyan amilyen. A bennünk levő hangulat, érzelem határozza meg, hogy milyennek látjuk. Ha megvan a belső békém és nyugalmam, a világot jónak, kiegyensúlyozottnak, boldognak látom. Ha feszült, nyugtalan és ideges vagyok, a világot is ilyennek látom. Ha ezen változtatni akarok, először a lelkiállapotomat kell rendbe hoznom.
Lelki életünk állandóan fejlődik, változik. Az önmagunkról alkotott képünk – énképünk és a világról alkotott képünk –, világképünk változik, amint új információk érnek bennünket. A gyermeknek, a kamasznak, a 20 évesnek, a felnőttnek, az idősnek más az énképe és világképe. Ez a „valamivé válás pszichológiája” Ezt a folyamatot akkor tudjuk irányítani és ellenőrizni, ha vannak céljaink és a változás ezekhez visz közelebb.
A valamivé válásnak két akadálya van:
1. Az állandóság utáni vágy. Ösztönösen ott van bennünk: azt szeretnénk, hogy semmi ne változzon. Eddig is így csináltuk, ezután is így csináljuk! A gond az vele, hogy rugalmatlanná teszi a gondolkodást.
2. A magatartás merevsége. Megrekedünk a kényelmi zónában, minden rutinná válik és ez megöli a fejlődést.
Mindezek elvezetnek ahhoz az erőhöz, ami az életünkben történteket irányítja. Ez nem más, mint a szeretet hatalma. Ez formálja, alakítja a személyiségünket és sorsunkat. Mindent azért csinálunk, hogy szeretetet kapjuk, vagy pótoljuk a szeretetet hiányát. A konfliktusok a szeretet hiányából erednek.
A hét lelki törvényt azért kezdtem el tanulmányozni, és azért osztottam meg veletek, mert tudom, hogy mindannyiunknak különleges élete kellene legyen! Mégis egyesek jobban eligazodnak az életben – és ez nem iskolai végzettség függvénye –, mások kevésbé. Mi kell ahhoz, hogy életünk jól alakuljon? Felismerni és használni a lelki törvényeket. Érteni, hogy minden, ami velünk történik, valamilyen módon hat ránk és befolyásolja egész életünket. Minden számít! Legyen bátorságunk, megtenni a szükséges lépéseket. A fejlődés mindig kockázattal jár. Nem lehet úszni is és száraznak maradni is, egyszerre!
Farkas Dénes: Nagy vagy kicsi?
2011. 12. 06. Nagy vagy kicsi? Farkas Dénes
Egy kedves öregfiú barátom nyugdíjba menetelét ünnepelte a falu népe Kövenden, jó sok évvel ezelőtt. Kiss Zoltánról van szó, aki egy életen át e falunak papja volt. Fiatalon egy kevés ideig Abásfalván kezdte a pályát, ahol a fiatal jóképű szőke pap láttán nagyot dobbantak a lányszívek, annál is inkább mert kellemes hangjával és modorával érdeklődést felkeltő ember volt. Az hogy keze, esze nyomán épült fel az impozáns kultúrház, az csak hab volt a tortán.
Az említett ünnepségnek én is részvevője voltam, s a kövendi kultúrház nagytermében sok kedves ember jelenlétében méltatták Kiss Zoltán érdemeit. Röpködtek a pohárköszöntők, egyik a másik után, hiszen „Zolti bácsinak” vitathatatlan érdemei voltak a pályán. Szeme és keze előtt-alatt nőtt fel a falu, melynek minden rezzenését tudta. Nagyon szívélyes és jól társalgó házigazda volt. Az egyik pohárköszöntős – sorolván az ünnepelt érdemeit – a nevére való utalással állapította meg, hogy: „Te nem kis Zolti voltál, hanem nagy!” Ahogy hallgattuk a „papi szájmuzsikát” Nagy Ferenc, a segesvári paptestvér halkan megjegyezte: „ennek a logikának a mentén, amikor én megyek nyugdíjba, akkor a nagy Ferencből ejsze kicsi Ferikét csináltok”.
Szombaton 16 ifjú lelkész életére és munkájára kértük Isten áldását. Az ünnep másnapján jutott eszembe a fenti, kis adomának vehető történet.
Az ünnep kedves pikantériája az volt számomra, hogy ott láttam Nagy Ferencet, aki még mindig gyülekezeti lelkész! Az Isten is segítette, mert Ő sem lesz „kicsi”. Az ifjaknak adja Isten, hogy legyenek nagyok, nagyok... s még nagyobbak!
Egy kedves öregfiú barátom nyugdíjba menetelét ünnepelte a falu népe Kövenden, jó sok évvel ezelőtt. Kiss Zoltánról van szó, aki egy életen át e falunak papja volt. Fiatalon egy kevés ideig Abásfalván kezdte a pályát, ahol a fiatal jóképű szőke pap láttán nagyot dobbantak a lányszívek, annál is inkább mert kellemes hangjával és modorával érdeklődést felkeltő ember volt. Az hogy keze, esze nyomán épült fel az impozáns kultúrház, az csak hab volt a tortán.
Az említett ünnepségnek én is részvevője voltam, s a kövendi kultúrház nagytermében sok kedves ember jelenlétében méltatták Kiss Zoltán érdemeit. Röpködtek a pohárköszöntők, egyik a másik után, hiszen „Zolti bácsinak” vitathatatlan érdemei voltak a pályán. Szeme és keze előtt-alatt nőtt fel a falu, melynek minden rezzenését tudta. Nagyon szívélyes és jól társalgó házigazda volt. Az egyik pohárköszöntős – sorolván az ünnepelt érdemeit – a nevére való utalással állapította meg, hogy: „Te nem kis Zolti voltál, hanem nagy!” Ahogy hallgattuk a „papi szájmuzsikát” Nagy Ferenc, a segesvári paptestvér halkan megjegyezte: „ennek a logikának a mentén, amikor én megyek nyugdíjba, akkor a nagy Ferencből ejsze kicsi Ferikét csináltok”.
Szombaton 16 ifjú lelkész életére és munkájára kértük Isten áldását. Az ünnep másnapján jutott eszembe a fenti, kis adomának vehető történet.
Az ünnep kedves pikantériája az volt számomra, hogy ott láttam Nagy Ferencet, aki még mindig gyülekezeti lelkész! Az Isten is segítette, mert Ő sem lesz „kicsi”. Az ifjaknak adja Isten, hogy legyenek nagyok, nagyok... s még nagyobbak!
2011. december 5., hétfő
Rácz Mária: Születésnap
2011. 12. 05. Születésnap Rácz Mária
Egyik ismerősömtől hallottam, hogy amióta ő maga is gyermeket hozott a világra, átélte a vajúdás és a szülés fájdalmait és szépségét, sok minden átértékelődött benne. Azóta minden születésnapján felhívja telefonon a távolban élő édesanyját, felköszönti, és megköszöni, hogy megálmodta, megszülte, gondoskodott róla, felnevelte, és máig szeretetében őrzi. Nagyon szép és követendő szokásnak tartom, hiszen a születés – mint életünk legtöbb történése – nem magánügy és nem egyszemélyes esemény: részt vesz benne a megszülető gyermek, az édesanya, az édesapa, az egész család és az újonnan érkezőt befogadó tágabb közösség.
Tegnapelőtt legkisebb fiunk első születésnapját ünnepeltük. Csak mi, mert ő még nem érti, miért villog egész nap a vaku, miért teheti bele a kezét a tortába, miért érkeznek a látogatók, akik széles mosollyal fordulnak felé. Belőlem feltódultak a szülés emlékei. Izgatottan lestem, mikor ér az óra kis- és nagymutatója olyan helyzetbe, mint azon a decemberi éjszakán. Úgy éreztem, mintha ott és akkor egy kicsit én is megszülettem volna: újra anyává váltam, Isten végtelen szeretete által felfoghatatlanul nagy ajándékban és áldásban részesültem.
Érdekes módom ez a számomra ilyen önértékelősre sikerült nap egybeesett egy másik jelentős eseménnyel: az Erdélyi Unitárius Egyház Zsinatával, ahol (velem együtt) 16 fiatal lelkészt szenteltek fel. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én nagyon erős párhuzamot érzek a születés és a felszentelés között. Mindkettőben az isteni megjelenítődését látom, hiszen a Teremtő nyilvánul meg az újszülött érkezésében és a lelkészi életre és munkára történő áldáskérésben egyaránt.
Boldog születésnapot hát, kedves frissen felszentelt barátaim, társaim a lelkészi hivatásban! Adjon a Jóisten erőt a régen felvállalt, de most már hivatalosan is megpecsételt új élethez!
Egyik ismerősömtől hallottam, hogy amióta ő maga is gyermeket hozott a világra, átélte a vajúdás és a szülés fájdalmait és szépségét, sok minden átértékelődött benne. Azóta minden születésnapján felhívja telefonon a távolban élő édesanyját, felköszönti, és megköszöni, hogy megálmodta, megszülte, gondoskodott róla, felnevelte, és máig szeretetében őrzi. Nagyon szép és követendő szokásnak tartom, hiszen a születés – mint életünk legtöbb történése – nem magánügy és nem egyszemélyes esemény: részt vesz benne a megszülető gyermek, az édesanya, az édesapa, az egész család és az újonnan érkezőt befogadó tágabb közösség.
Tegnapelőtt legkisebb fiunk első születésnapját ünnepeltük. Csak mi, mert ő még nem érti, miért villog egész nap a vaku, miért teheti bele a kezét a tortába, miért érkeznek a látogatók, akik széles mosollyal fordulnak felé. Belőlem feltódultak a szülés emlékei. Izgatottan lestem, mikor ér az óra kis- és nagymutatója olyan helyzetbe, mint azon a decemberi éjszakán. Úgy éreztem, mintha ott és akkor egy kicsit én is megszülettem volna: újra anyává váltam, Isten végtelen szeretete által felfoghatatlanul nagy ajándékban és áldásban részesültem.
Érdekes módom ez a számomra ilyen önértékelősre sikerült nap egybeesett egy másik jelentős eseménnyel: az Erdélyi Unitárius Egyház Zsinatával, ahol (velem együtt) 16 fiatal lelkészt szenteltek fel. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én nagyon erős párhuzamot érzek a születés és a felszentelés között. Mindkettőben az isteni megjelenítődését látom, hiszen a Teremtő nyilvánul meg az újszülött érkezésében és a lelkészi életre és munkára történő áldáskérésben egyaránt.
Boldog születésnapot hát, kedves frissen felszentelt barátaim, társaim a lelkészi hivatásban! Adjon a Jóisten erőt a régen felvállalt, de most már hivatalosan is megpecsételt új élethez!
Máthé Sándor: A várakozás ideje
2011. 12. 04. A várakozás ideje Máthé Sándor
Napjainkban elég gyakran halljuk, hogy nincs időnk semmire. Ezzel ellentétben olyant is hallunk, hogy valamivel agyon kell ütni az időt. Milyen borzalmas kifejezés. Mindez azért van, mert nem tudunk értelmesen, hasznosan bánni a számunkra rendelt idővel.
Időt szentelni, áldozni valamire, vagy valakire, nem azonos az idő eltékozlásával.
Tudunk-e időt szentelni saját magunkra? Ilyenkor tudjuk észrevenni – a csendes pillanatokban – a jelentéktelennek tűnő, mégis fontos dolgokat, amelyek körülvesznek. Akkor érzed igazán az életet, amikor gyermekeid, unokáid körében, szeretteid, barátaid társaságban vagy.
Advent idején a sok külsőség, felhajtás mellett történnek belső lelki események, csodák is. Olyan ez az időszak, mint amikor fény derül, és megérezhetjük a nyugalom, a békesség áldását. Ott vagyunk otthon, ott érezzük jól magunkat, ahol fény és világosság van.
Egy kis humoros történet jut eszembe:
János részegen megy haza. Mikor kaput akar nyitni, észreveszi, hogy elveszítette a kulcsot. Tapogatózni kezd a sötétben, aztán odébb meglátja az utcai lámpa fényét, odamászik, és folytatja a keresést. Komája hazajövet látja Jánost, amint négykézláb a lámpa fényénél keresgél.
– Mi történt. János? Mit keresel?
– Hát az történt, édes komám, hogy elveszítettem a kapu kulcsát.
– Hát hol veszítetted el?
– Azt hiszem, hogy valahol ott odébb.
– De hát akkor miért itt keresed?
– Sze’, azért, mert csak itt van világosság.
Elveszítettünk valamit, vagy éppen valakit? Talán nem is tudjuk, hogy mit és hol, de milyen jó, hogy olyan időt élünk, amelyben világosság árad, a lélek világossága. Sőt, ennél több is van: az ígéret, hogy az adventi fényben megtalálhatsz sok mindent, amit elveszítettél, ami hiányzik életedből. Ezért szép az advent.
Napjainkban elég gyakran halljuk, hogy nincs időnk semmire. Ezzel ellentétben olyant is hallunk, hogy valamivel agyon kell ütni az időt. Milyen borzalmas kifejezés. Mindez azért van, mert nem tudunk értelmesen, hasznosan bánni a számunkra rendelt idővel.
Időt szentelni, áldozni valamire, vagy valakire, nem azonos az idő eltékozlásával.
Tudunk-e időt szentelni saját magunkra? Ilyenkor tudjuk észrevenni – a csendes pillanatokban – a jelentéktelennek tűnő, mégis fontos dolgokat, amelyek körülvesznek. Akkor érzed igazán az életet, amikor gyermekeid, unokáid körében, szeretteid, barátaid társaságban vagy.
Advent idején a sok külsőség, felhajtás mellett történnek belső lelki események, csodák is. Olyan ez az időszak, mint amikor fény derül, és megérezhetjük a nyugalom, a békesség áldását. Ott vagyunk otthon, ott érezzük jól magunkat, ahol fény és világosság van.
Egy kis humoros történet jut eszembe:
János részegen megy haza. Mikor kaput akar nyitni, észreveszi, hogy elveszítette a kulcsot. Tapogatózni kezd a sötétben, aztán odébb meglátja az utcai lámpa fényét, odamászik, és folytatja a keresést. Komája hazajövet látja Jánost, amint négykézláb a lámpa fényénél keresgél.
– Mi történt. János? Mit keresel?
– Hát az történt, édes komám, hogy elveszítettem a kapu kulcsát.
– Hát hol veszítetted el?
– Azt hiszem, hogy valahol ott odébb.
– De hát akkor miért itt keresed?
– Sze’, azért, mert csak itt van világosság.
Elveszítettünk valamit, vagy éppen valakit? Talán nem is tudjuk, hogy mit és hol, de milyen jó, hogy olyan időt élünk, amelyben világosság árad, a lélek világossága. Sőt, ennél több is van: az ígéret, hogy az adventi fényben megtalálhatsz sok mindent, amit elveszítettél, ami hiányzik életedből. Ezért szép az advent.
2011. december 3., szombat
Bíró Attila: Téli falevél
2011.12.03. Téli falevél Bíró Attila
(az itthon maradt otthontalanoknak)
fehér bársonyba öltözött a reggel
didereg árván a konok falevél
el kell engednem – rezzenő nesszel
ősanyám karját, törzsét, gyökerét.
maradtunk páran a zúzmarás ködben
időket kiálló hősies balgák
el kell felednem – rozsdázó bőrben
otthonom ízét, zamatát, illatát.
lakatlan korona korhadt ágainak
nem érzem többé bizsergő nedvét
el kell fogadnom – bár szemeim áznak
napjaim végét, múlásnak idejét.
(az eltávozott otthonélők válasza)
Kiálts egy utolsót, egy igazit, nagyot,
Kapaszkodj szélbe, viharba, bűnbe
Föltámadt koroknak huzatos határit
Lépd át, szakadj le végre!
Van itt lent bőven gyönyör és rothadás
Taposott őseid hátán a sár.
Megfagyott gerincek márványtiszta fénye
Ragyogja vissza a tiszta kék eget.
Szakadj le kérlek, jer közénk bátran,
Nincs itt már kín, teher és fájdalom.
S ha mégis ott maradnál, a rügyező ágon,
Röhögne rajtad millió zöld levél…
(az itthon maradt otthontalanoknak)
fehér bársonyba öltözött a reggel
didereg árván a konok falevél
el kell engednem – rezzenő nesszel
ősanyám karját, törzsét, gyökerét.
maradtunk páran a zúzmarás ködben
időket kiálló hősies balgák
el kell felednem – rozsdázó bőrben
otthonom ízét, zamatát, illatát.
lakatlan korona korhadt ágainak
nem érzem többé bizsergő nedvét
el kell fogadnom – bár szemeim áznak
napjaim végét, múlásnak idejét.
(az eltávozott otthonélők válasza)
Kiálts egy utolsót, egy igazit, nagyot,
Kapaszkodj szélbe, viharba, bűnbe
Föltámadt koroknak huzatos határit
Lépd át, szakadj le végre!
Van itt lent bőven gyönyör és rothadás
Taposott őseid hátán a sár.
Megfagyott gerincek márványtiszta fénye
Ragyogja vissza a tiszta kék eget.
Szakadj le kérlek, jer közénk bátran,
Nincs itt már kín, teher és fájdalom.
S ha mégis ott maradnál, a rügyező ágon,
Röhögne rajtad millió zöld levél…
2011. december 2., péntek
Makkai-Ilkei Ildikó: Névtelenek
2011. 12. 02. Névtelenek Makkai-Ilkei Ildikó
December 1-e árnyékában nagyapám legidősebb testvére jut eszembe, akinek élete az I. világháborúba torkollt. Alig 19 éves volt, amikor kitört az első világháború. Valami arra buzdította, hogy a nagy eseményt biztos helyre jegyezze fel, így lett a családi Biblia egyik lapjából történelem. Idézem őt: „A nagy világ háború 1914. augusztus 1-én kezdődött, és minden negyven két évig való embert el vittek a ki egyszer volt katona. És akkor kezdették a sorozást a 19 évesektől fel negyven két évig azokat is a kik nem voltak katonák. Én sorozatra voltam 1915. márczius 5-én, és akkor be is soroztak homorod oklándon a honvédekhez és jelentkezni kellett Csík szeredába 1915. július 15-én.”
Ekkor kezdődött az az életút, melyet a viszontagságos történelmi idők ellenére fennmaradt levelek százából ismerhetünk meg. Besorozása után majdnem naponta küldött haza levelet, és hazakerültek azok is, amelyeket édesanyja, édesapja vagy testvérei írtak neki. Időrendi sorrendbe rakva a leveleket sok nehézséggel, keserűséggel megélt élet bontakozik ki előttünk, de ilyen körülmények között is a székely humor és jókedv gyakran tör utat magának a háborús reménytelenségben.
Néhány gondolat tőle:
„Kedves szüleim és testvéreim! Mily nagy öröm lepné meg az én szívem, ha ezen soraim a legjobb egészségbe találná szüleimet, mert nekem is most jó egészségem van, melynek párját kívánom a jó Istentől a maguk számára is.”
„küldjenek egy kevés hazait. Gyenge nagyon az étkezés, itt nem adnak húst, két nap hal, két nap nincs hús, tudják mennyire szeretem a halat, hogyha ők meg nem esznek engem, én meg nem őket.”
„nagy harcba voltunk egészen november 5-ig, már azt hittem, hogy most már nekem is végem van, de a jó isten megmentett. Hát mi voltunk a győztesek a muszkákon, mert mind megadták magukat, pedig ők sokkal többen voltak.
„anyám, álmomban nagyon sokat látom magukat, az úgy jólesik, mintha legalábbis igazán úgy lenne, hej pedig mily messzire vagyunk egymástól.”
1918 júniusában, az utolsó rohamokban életét vesztette.
Csak a levelei maradtak, s azok címzése: Magyarország, Erdély, Erdővidék, Vargyas.
December 1-e árnyékában nagyapám legidősebb testvére jut eszembe, akinek élete az I. világháborúba torkollt. Alig 19 éves volt, amikor kitört az első világháború. Valami arra buzdította, hogy a nagy eseményt biztos helyre jegyezze fel, így lett a családi Biblia egyik lapjából történelem. Idézem őt: „A nagy világ háború 1914. augusztus 1-én kezdődött, és minden negyven két évig való embert el vittek a ki egyszer volt katona. És akkor kezdették a sorozást a 19 évesektől fel negyven két évig azokat is a kik nem voltak katonák. Én sorozatra voltam 1915. márczius 5-én, és akkor be is soroztak homorod oklándon a honvédekhez és jelentkezni kellett Csík szeredába 1915. július 15-én.”
Ekkor kezdődött az az életút, melyet a viszontagságos történelmi idők ellenére fennmaradt levelek százából ismerhetünk meg. Besorozása után majdnem naponta küldött haza levelet, és hazakerültek azok is, amelyeket édesanyja, édesapja vagy testvérei írtak neki. Időrendi sorrendbe rakva a leveleket sok nehézséggel, keserűséggel megélt élet bontakozik ki előttünk, de ilyen körülmények között is a székely humor és jókedv gyakran tör utat magának a háborús reménytelenségben.
Néhány gondolat tőle:
„Kedves szüleim és testvéreim! Mily nagy öröm lepné meg az én szívem, ha ezen soraim a legjobb egészségbe találná szüleimet, mert nekem is most jó egészségem van, melynek párját kívánom a jó Istentől a maguk számára is.”
„küldjenek egy kevés hazait. Gyenge nagyon az étkezés, itt nem adnak húst, két nap hal, két nap nincs hús, tudják mennyire szeretem a halat, hogyha ők meg nem esznek engem, én meg nem őket.”
„nagy harcba voltunk egészen november 5-ig, már azt hittem, hogy most már nekem is végem van, de a jó isten megmentett. Hát mi voltunk a győztesek a muszkákon, mert mind megadták magukat, pedig ők sokkal többen voltak.
„anyám, álmomban nagyon sokat látom magukat, az úgy jólesik, mintha legalábbis igazán úgy lenne, hej pedig mily messzire vagyunk egymástól.”
1918 júniusában, az utolsó rohamokban életét vesztette.
Csak a levelei maradtak, s azok címzése: Magyarország, Erdély, Erdővidék, Vargyas.
2011. december 1., csütörtök
Pál János: Siránkozás helyett
2011. 12. 01. Siránkozás helyett Pál János
A múlt tapasztalatai, tanulságai nélkül építkezni ostobaság.
Népünk útját mégis így kövezik, „építik”. Még a süket is hallja, a vak is látja: a sok szitkozódást, a sok köpködést!
Nemzeti kisebbségi életünk a túlélés, megmaradás küzdelme is. Az elmúlt évtizedek számunkra a lét és nemlét kötéltáncát, a szakadék szélén való menetelést jelentették.
Jelenünk igen súlyos. Vajon tudunk-e eltávolodni a szakadéktól? Vajon tud-e a kötélnyi ingatag ösvény biztonságos úttá terebélyesedni? Hiszem, hogy igen! Ha a múlt tanulságaiból a megfelelő következtetéseket levonjuk, ha meghallgatjuk a „régiek” tapasztalatainak bölcsességét.
A török hódoltság, az osztrák uralom történelmünkbe rengeteg megpróbáltatást és pusztulást hozott. Tinódi Lantos Sebestyén a romlás okait imígyen ecseteli: „Aszt tudgyátok régtól fogva, magyarok/ Tinköztetök csak dúlátok, fosztátok,/ Egymásra kegyötlön agyarkodátok,/ Ki miá vesztétök nagyob részre országtok.” Több, mint két évszázaddal később Pálóczi Horváth Ádám Magyar felelet című költeményében pedig az osztrák „kakas” uralmának hátteréről rántja le a leplet, de egyben irányt is mutat: „Légy te, nem bánom, anyjok azoknak/ A minden szóra meghódolóknak,/ S mint amely lyánynak nincsen orcája,/ Minden új úrnak fekügy alája. Nem olyan vándor az én hűségem,/ Nem kapja tőlem azt ellenségem;/ Száz szabadsággal kenje bár számat,/ Fogytomig őrzöm aranybullámat.”
A megmaradás záloga a kezünkben. „Csupán” bírni és gyakorolni kellene az önvizsgálat, szeretet, bátorság és hűség erkölcsét – erre tanít a múlt Tinódin és Pálóczin keresztül!
A múlt tapasztalatai, tanulságai nélkül építkezni ostobaság.
Népünk útját mégis így kövezik, „építik”. Még a süket is hallja, a vak is látja: a sok szitkozódást, a sok köpködést!
Nemzeti kisebbségi életünk a túlélés, megmaradás küzdelme is. Az elmúlt évtizedek számunkra a lét és nemlét kötéltáncát, a szakadék szélén való menetelést jelentették.
Jelenünk igen súlyos. Vajon tudunk-e eltávolodni a szakadéktól? Vajon tud-e a kötélnyi ingatag ösvény biztonságos úttá terebélyesedni? Hiszem, hogy igen! Ha a múlt tanulságaiból a megfelelő következtetéseket levonjuk, ha meghallgatjuk a „régiek” tapasztalatainak bölcsességét.
A török hódoltság, az osztrák uralom történelmünkbe rengeteg megpróbáltatást és pusztulást hozott. Tinódi Lantos Sebestyén a romlás okait imígyen ecseteli: „Aszt tudgyátok régtól fogva, magyarok/ Tinköztetök csak dúlátok, fosztátok,/ Egymásra kegyötlön agyarkodátok,/ Ki miá vesztétök nagyob részre országtok.” Több, mint két évszázaddal később Pálóczi Horváth Ádám Magyar felelet című költeményében pedig az osztrák „kakas” uralmának hátteréről rántja le a leplet, de egyben irányt is mutat: „Légy te, nem bánom, anyjok azoknak/ A minden szóra meghódolóknak,/ S mint amely lyánynak nincsen orcája,/ Minden új úrnak fekügy alája. Nem olyan vándor az én hűségem,/ Nem kapja tőlem azt ellenségem;/ Száz szabadsággal kenje bár számat,/ Fogytomig őrzöm aranybullámat.”
A megmaradás záloga a kezünkben. „Csupán” bírni és gyakorolni kellene az önvizsgálat, szeretet, bátorság és hűség erkölcsét – erre tanít a múlt Tinódin és Pálóczin keresztül!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)