Csete Árpád: A szabadság relativitási elmélete

2010. 08. 23.	A szabadság relativitási elmélete	Csete Árpád
„Élvezzétek a háborút, mert a béke rettenetes lesz” mondogatták egymásnak a német és a magyar katonák a második világháború utolsó napjaiban. Elvonatkoztatva a valóságos háborúktól és annak borzalmaitól, csak a jelen hétköznapi megvívandó csatáira összpontosítva, elég nehéznek tűnik elképzelni egy olyan időszakot, amikor kényszermentesen, külső (felsőbb és alsóbb) hatások nélkül, csak a magam ösztöneire hallgatva szervezhetem meg életemet. Márpedig a szabadságolás ideje egy ilyen időszak lehetne. Lennie kell az ember életében évente néhány napnak, hétnek, amikor feledve a munkahelyi „csatákat”, „édes semmittevésben” ringatózva elgondolkozik azon, hogy „honnan s merre”. Persze ez az „édes semmittevés” relatív, és ott van az a leselkedő veszély, hogy unatkozásba, unalomba, igazi semmittevésbe fullad az egész, s akkor meg minek a nagy vágyakozás. Kérdezem a falubeli gyerekeket: hogy telik a vakáció? Azt válaszolják: unalmasan, sokat unatkozunk. Őszintén válaszolnak, igazuk van. A nyári táborok már lejártak, a munkába ájult szülőknek nincs energiájuk szórakoztatni őket. Hasonló a helyzet a felnőttek zömével is. Az önálló gondolkozásról leszoktatott ember-tömegek tehetetlenül állnak a szabadidő tényével szemben, ugyanis nem tudnak mit kezdeni vele, ha nincs aki megmondja nekik. Régebben megmosolyogtam az „amerikai testvéreinket”, mert ők minden órájukat, percüket agyontervezték. Hogyan lehet „úgy” élni? – jópofáskodtam én is az itthoni többséggel. Mára, már az arcomra fagyott a vigyor. Nekik van igazuk, mert nem pocsékolják el a rövidke emberi életünk egyetlen percét sem! A reájuk bízott talentumokkal okosan sáfárkodnak, nem a földbe ássák, hanem úgy kamatoztatják, hogy abban, mind az egyén, mind a közösség örömét lelje. A szabadidő, mint az eszményi „szabadság” kicsinyített mása, egy jó modell arra, hogy kipróbáljuk: hogyan is tudunk élni vele akkor, amikor elképzelni, tervezni, anyagiakat előteremteni, irányítani, megvalósítani kellene, és ráadásul mindezt önállóan. Rádöbbenek arra, hogy milyen nehéz dolog „szabadnak” lenni! És arra is, hogy itt sokkal többről van szó, mint a szokásos évi „pihenő szabadság”. Az elmúlt 20 év „relatív szabadsága”, amely a különböző politikai döntések következtében a nyakunkba szakadt, mindezt igazolja. A társadalom és az Egyház is épp olyan tétova, mint az egyén. Nem tud mit kezdeni önmagával. Egyfelől áhítozza az autonómiát, – senki ne szóljon bele a dolgaiba –, másfelől ott áll ötlettelenül, amikor a szépreményű elképzeléseket meg kellene valósítani. Hiánycikk nálunk a „szabadság kultúrája”, amit sok odafigyeléssel és önfegyelemmel lehetne elsajátítani. Tudvalevő dolog volt, hogy a „felelősségteljes szabadság” nem fog mindenkinek az ínyére válni. Vannak s lesznek olyan „öreg harcosok”, akik úgy gondolkoznak: ez a „békés szabadság” nekem nem hozott semmit! Tervezek hát magam körül egy kis mesterséges saját háborút, – ami senkinek sem használ –, de legalább én élvezni fogom! Élvezzétek csak „öreg harcosok” a kicsinyes magán-háborútokat, nekem jó lesz az a „rettenetes” „békés szabadság” is!