2011. július 15., péntek

Demeter Sándor Lóránd: A gyász

2011. 07. 15. A gyász Demeter Sándor Lóránd

„A gyász az, amikor valakié leszel semmiért egészen, és a kontúrjai napról-napra kihalványulnak belőled. Ez a gyász.” (Tisza Kata) Ezt mindannyian megéljük. Minél inkább telik tőlünk is az idő, annál gyakrabban éljük meg. Sorra távoznak életünkből azok, akik hozzánk tartoznak, akik életünk egy-egy pillanatát szebbé varázsolták, akiknek helye van a szívünkben, akikről eszünkbe jut egy kellemes élmény, akiknek az arcát, a hangját, a mozdulatát bármikor fel tudjuk idézni... Kontúrjaik ugyan napról-napra kihalványulnak belőlünk, de az emlékezés ceruzája mégis egyetlen pillanat alatt képes visszaidézni, felerősíteni, újrarajzolni alakjukat.

A továbbiakban két bibliai szereplő gyászában az újrarajzolás különböző módjait szemlélhetjük.

Jákób, gyermeke (vélt) elvesztésekor megszaggatta a ruháját, zsákot tekert a derekára és sírt. (1Móz 37,34-35) Gyászát kifejezte, a világ elől nem rejtette el. Nem zárta magába, nem bújt el vele, nem rejtegette. Nem tetette magát erősnek. Mivel nem tetette magát, nem képmutatóskodott, közvetlen környezete nem csak észlelte az ő gyászát, hanem megpróbált segítségére lenni. Vigasztalták.

Temetéseken – az Isten nyugosztalja mellett – ezek a leggyakrabban elhangzó szavak: vigasztalódást kívánunk. Jákóbnak nem csak vigasztalódást kívántak, hanem igyekeztek őt vigasztalni. Mert a vigasztalás tett. Nyelvileg is cselekvést fejez ki. Elemeire bontva a szó azt jelenti, hogy gyászt eloszlatni, elviselhetővé tenni egy olyan nehéz és fájdalmas időszakban, amikor az megfoszt az örömtől. Olyan időszakban, amikor túltengnek a negatív érzések. Vagy csak negatív érzések vannak: félelem, megsebesítettség, elkeseredettség, tehetetlenség, bánat, fájdalom...

Nehéz a gyászban vigaszra lelni. Vigasztalni is nehéz. Az emlékezés kontúrceruzája még nagyon erős vonásokkal dolgozik. Olyan ez mint az emberi testen ejtett mély seb. Beforr ugyan, de valahányszor ránézünk, az emlékezet mindig visszahozza, megeleveníti, valóságossá teszi azt a fájdalmat és azt a számtalan negatív érzést, amit a megszerzés pillanatában eltöltött.

Jákób nem akart vigasztalódni. Hiábavaló volt minden igyekezet. Mihelyt egy kicsit is halványították a kontúrokat, ő azonnal visszarajzolta, visszaerősítette őket. Ezzel az állandó szenvedéssel kívánta leélni hátralevő életét. „Gyászolva megyek a holtak hazájába” – mondta ki szavakban is érzéseit. Hiábavaló minden vigasztaló igyekezet.

Egészen más Dávid királynak a gyásza. Olyan apának a gyásza, aki nem hirtelen veszíti el fiát, hanem ideje van rákészülni a veszteségre. Hat napon keresztül „könyörgött Istenhez a gyermekért, böjtöt tartott Dávid, és amikor bement a földön töltötte az éjszakát. Udvarának vénei odaálltak mellé, hogy fölemeljék a földről, de ő nem akarta, és nem is evett velük semmit. A hetedik napon meghalt a gyermek.” (2Sám 12,16-18) Viselkedését látva szolgái meg sem merték mondani neki, hogy meghalt a gyermeke. Amikor mégis megtették, igen meglepődtek, hogy Dávid felkelt, megfürdött, megkente magát, ruhát váltott, bement az Úr házába és leborult, majd hazament és evett. A csodálkozó kérdésekre ezt válaszolta: „Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám.” (2Sám 12,23) Elfogadta az élet-halál örökre kiismerhetetlen rejtélyét, azt, amit Pál később így erősít meg: „nincs itt maradandó városunk.” (Zsid 13,14)

Jákób az örök gyász, Dávid a túljutás (túlélés?) mellett döntött.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése