2011. 09. 27. Kotorászás Farkas Dénes
Egy hajdani óvónő mesélte, hogy az óvodában a nagycsoportosoknak tanította a matematika alapelemeit. Az első osztály megkezdése előtt a hat éves nebulóknak bizonyos alapfogalmakat meg kellet ismerni. Így történt, hogy Homoródalmáson az egyik kisfiútól megkérdezte az óvónéni:
– Ha a zsebecskédben van öt dió, s abból az óvónéni kivesz kettőt, akkor neked hány marad?
– Az én zsebömbe maga ne kotojásszon – jött az azonnali válasz.
A gyermek csak akkora volt, hogy sejpítése okán az r betűt még nem is tudta kiejteni. Tudott egy dolgot a lelkem – nevezetesen azt, hogy az Ő zsebéről van szó.
Sokszor elgondolkoztam ezen a kis történeten. Vajon mi lett e gyermekből? – tehetjük fel a költői kérdést. Nem hiszem, hogy örökölte a két Bolyai génrendszerét, az is meglehet, hogy nem lett „matekes”, de azt hiszem, hogy a jussához ízig-vérig ragaszkodó székely atyafi lett belőle. Amikor Tamási Árontól érdeklődtek, hogy mit is jelent az, hogy valaki székely, valami ilyesmit mondott, hogy: az is magyar, csak sőt! A sejpítő kicsi gyermekben már az óvodában benne volt az, ami a csárdásban a pattintás. Ettől vagyunk mi azok, akik vagyunk! Hogy mikor fogunk önrendelkezni az a jövő zenéje, de a kotorászásnak előbb-utóbb vége kell legyen! Igaz-e, hogy még van dió a zsebünkben és az a miénk?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése