2011. szeptember 21., szerda

Gál Zoltán: Jelzőlámpa

2011. 09. 20. Jelzőlámpa Gál Zoltán

A jelzőlámpa pirosra váltott. Megálltam. Ujjaim türelmetlen táncot jártak a kormányon, szemem a visszaszámlálóra révedt. Ha csak egy pár pillanattal hamarabb érkezem, talán még átjutottam volna. Talán. Így most várnom kell, amíg elhaladnak a kocsisorok. A várakozás mindig hosszúnak tűnő perceiben azon gondolkodom, hogy talán már jó előre tartanék az úton, ha a lámpa pont akkor nem késztet megállásra. Gondolataimban látom, hogy körülbelül most hol járnék: a második vagy talán a harmadik kanyaron is túl. De most néznem kell a visszaszámláló lassú váltakozásait, és állnom kell egy helyben. Méltatlankodásomban ráébredek arra, hogy valójában nem is a jelzőlámpára haragszom, ugyanis jó szolgálatot teljesít. Visszatartja a sietőket, és lehetőséget ad másnak is a haladásra.

Éppen azért használják a jelzőlámpákat, hogy irányítsák a forgalmat, egy jól meghatározott szabály szerint. Ha pirosra vált, állnunk kell, várnunk kell, akár tetszik, akár nem. Nélkülük mindenki sietne, és senki nem állna meg, hogy más is elhaladhasson. Valaki azt mondta, hogy neki nincs ideje megállni. Pedig szükség van a megállásra. Amikor az ember megáll – akárcsak egy jelzőlámpa piros fényénél a zöldre várva –, elgondolkodik azon, hogy az eszeveszett sietség sosem jó tanácsadó. Emiatt vannak tele a hírműsorok emberi tragédiák végeláthatatlan sorozatával. Mert sietünk mindaddig, amíg legjobb esetben egy jelzőlámpa megállásra nem késztet bennünket.

Láthatatlan jelzőlámpáink is vannak itt, legbelül. Sokszor ezek késztetnek megállásra, hogy megpihenjünk, felszisszenjünk, és megláthassuk körülöttünk Isten csodálatos világát: az embereket, a lehetőségeket, egymást. Észrevegyük mindazt, ami természetesnek tűnik, de ami felett sokszor elsiklunk éppen azért, mert megállni sincs időnk. Gondolkodtunk-e el valaha is azon, hogy mi lesz, ha a belső jelzésekre sem figyelünk, azokat semmibe vesszük? Ha akkor is sietünk, ha azok megállásra és egy percnyi pihenésre szólítanak? Bizony, az összeomlás ilyenkor elkerülhetetlen, és az ember saját gyarlósága miatt vesztébe rohan. S bár megtanították, hogy legfontosabb pedálunk a fék, legjobb biztonsági övünk pedig az Istenben vetett bizalom, gyakran hívjuk ki mégis a sorsot magunk ellen.

Talán mégis jobb kivárni a zöldet, és azután nyargalni tovább...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése