2011. 09. 23. Szavaink börtöne Tófalvi Tamás
Aki sokat beszél, az keveset mond – traktálta unokáit egykoron nagyapám, s mi, akiknek akkor még édes volt szájában a gyermeki csevej minden szava, nem értettük a „vén bölcs” sokszori intelmeit. Mert az ember szeret beszélni, hiszen ez a legkifejezőbb lehetőségünk, s tán egyik legnagyobb tálentuma az Örökkévalónak, mellyel gyermekét megtisztelte hajdanán. Mégis, ahogy az ember nő, majd öregszik, mind szótlanabbá válik. Van, aki azt mondja, hogy ez a bölcsesség jele, van, aki félelemből, gátlásokból, komplexusok szorításában hallgat, és van, aki szégyelli szűkmarkú szavait. Mások telebeszélik a fejed, s szólnak akkor is, amikor a hallgatás jobban áll nekik, és olyanok is akadnak, kik tényleges bölcsességről tesznek bizonyságot sokatmondó, lakonikus mondatokkal.
Mindezek ellenére hányszor válunk mi magunk önnön szavaink börtönévé, mert bár az elme s a lélek megszüli, szavakká mégsem pendül hangszálaink mély rezdülésében a gondolat...
Pedig sokszor egy-egy „köszönöm”, „bocsáss meg”, „szeretlek” csodákra képes és néhány kimondott szóval embereket emelhetünk fel, ölelhetünk át, vigasztalhatunk meg. A szavak gyógyítanak, sebeket kötöznek be, széthullott családokat egyesítenek s megosztják velünk mások örömeit.
„Hallgatni arany” – mondja a népi bölcselet, de ez mások aranya, mások gazdagsága. Az enyémet szavakban mérem. Egy-egy szót mosolyra, szeretetre, megelégedésre, megvigasztalódásra cserélek, s míg más az arany bűvöletében hallgat, én hangosan nevetek, énekelek, imádkozok másokkal, s lelkemmel fizetek kedves szavaikért.
Gondold csak végig, hogy hányszor hallgattál, amikor szólanod kellett volna?! Hányszor bilincselted a némasághoz érző gondolataid!?
És már csak egy kérdésem maradt: ha akkor felszólalsz, más lenne most a körülötted lüktető világ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése