2011. szeptember 13., kedd

Székely Kinga Réka: Szindi etűd

2011. 09. 13. Szindi etűd Székely Kinga Réka

Vannak olyan küzdelmek, melyeknek végleges veszteség a végük. Van olyan vereség, amely után a rég elporladt hősök több nemzedéke is folytonosan érzi a verést, a szűnni nem akaró ütéseket. Vannak olyan veszteségek, amelyek fölött siralmas évtizedeken át a halál hideg szaga hömpölyög, aztán egy napon, mint egy klasszikus vallásos történetben, megtörténik a csoda.

Amikor szeptember 10-én a szindi unitárius templom udvarán az összeszorult torkokból felcsendült a nemzeti ima és rászállt a falut körülvevő kopasz hegyekre, az égen megálljt parancsolt a hazájukért meghalt és kivégzett honvédek vezére.

Csak néztek ránk és nem hittek a szemüknek. Mennyit mentek, körbe-körbe, test nélküli lelkek, mert nem tudták elhinni, hogy Isten végérvényesen ki akarja őket törülni az utódok emlékezetéből. Néztek minket, mint unokát nézi a meghalni készülő nagyszülő, néztek minket, mint akik tudják immár, hogy jó úton járnak az utódok. De itt nem lett vége a csodának. A csoda kiteljesedett és mindenkit elkápráztatott, amikor a hajdan ellenséges katonák serege is megállt a honvédek mellett. Ők is néztek minket. Látták az egymás mellett pihenő lobogókat, látták az egymással megbékélt fejfákat, látták az egymást szépítő virágkoszorúkat.

Valami végtelen békesség szállt a tájra, igen, égi békesség szállt le ránk, ott a szindi templom udvarán.

A honvédő és az ellenséges katonák összeroncsolt teste csendes porladásnak indult a lábunk alatt, s az ég és föld között nyugtalanul menetelő lelkek is hazafelé indultak. Megnézték Szindet, az 1944-es, szeptemberi Szindet, a sikolyoktól terhes paplakot, a vértől locsogó utat és a felforgatott templomudvart. Aztán elindultak hazafelé, Székelyföldtől Szibériáig, Németországtól Havasalföldig – ki-ki a maga hazájába. Búcsút mondtak, és aztán – mint aki minden rábízott feladatot elvégezhetett – elindultak a jó Isten örökkévaló otthonába.

Csodalátni voltunk Szinden, mint a halált is megvető szerelem, a Görög Ilona régi balladájában.

Ahogy a csodát magunkba szívtuk, máris tudtuk, hogy ezt el kell mondani. Valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy végleges vereség nincs, csak ijesztő veszteség. El kell mondani azt, hogy fel tud olvadni a gyűlölet jégpáncélja, ha a hibák és vétkek beismerését mindenki önmagán kezdi el.

Adjuk tovább az életet minél többször – annál kevésbé fogjuk érezni a vereséget. Hajtsunk fejet mások fejfája előtt is, annál kevesebb lesz bennünk a gyűlölet.



Utóirat: 1944 szeptemberében a tordai csatában a magyar és német hadseregek hetekig feltartóztatták a nagy létszámfölénnyel előretörő szovjet–román hadsereget. A majdnem egy hónapig tartó ellenállásban kétezerötszáz honvéd halt hősi halált, akik közül negyvenhárman Szind határában estek el. Hét honvéd és három német katona holttestét a szindi unitárius templomkertben hantoltak el.

A visszavonulás során a súlyosabb sebesültek egy része a szindi paplakon maradt. Nem tudni, kinek a parancsára, szovjet katonák húsz sebesült honvédet kihurcoltak az útra és lánctalpas harckocsikkal taposták agyon őket. Emlékük legyen áldott!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése