Újvárosi Katalin: Ősz van

2010. 09. 22.	Újvárosi Katalin  Ősz van
Ősz van. Napos, szőlőillatú, elmúló ősz. A nyári melegnek már nyoma sincs, a napnak pedig foga van – ahogy a régiek mondták. Esténként tüzet gyújtunk. A füst szaga belengi a szobát, beívódik a bútorokba, és sokáig érezni ottlétét. Az árnyak kilopóznak a kályha pocakjából, és mesés alakokat rajzolnak a falra. Visszacseng a gyermekkor (óh, a gyermekkor!) és eltűnődöm: vajon az én lányomnak milyen emléke lesz ez? Bár akad kint is tennivaló, többnyire bent vagyunk a házban. Tesszük a dolgunk, és este korán lefekszünk. Jól esik ez a megpihenés a nyári hajrá után. Ősz van. Iskolaszagú, befelé fordulós ősz. Hálaszavak születnek lépten-nyomon: bőségesen mérte idén a termést az Úristen. Ám a hálaszavak harmóniájába be-bevegyül az istentelen káromkodás, a semmiért nem járó köszönet és az egyházra, Istenre legyintő ember rosszindulatú nemtörődömsége. Ősz van. Bár csípős a reggel és tudom, hogy közelít a tél, még reménykedek egy-egy meleg napban. Ha megadatik, bájosan keresem a tenyérnyi helyet is, hogy meglebbentsem lelkemet a melegségben. És felsóhajtok: maradj még ősz!