Lázár Levente: A reménytelen remény is remény!

2011. 02. 17. A reménytelen remény is remény! Lázár Levente

Több millió éves kövön ülök, és elnézem, ahogy a hullámok szüntelen kitartással minden második másodpercben ostromolják. Vajon mióta hömpölyög ez a harc? Vajon mióta süti a nap ezt a követ? Vajon hányszor járta meg azóta az égboltot az a víz, ami épp az adott hullámmal partot ért, de egy része tajtékként párállik most is az ég felé? Visszahull valamikor, az áramlatok hordozzák, és kezdi elölről a kövek ostromát, mint tajtékzó hullám.

Az jutott eszembe, hogy milyen könnyen feladjuk álmainkat, mi emberek. Egyszer, valamikor fiatalon álmokat dédelgettünk, célokat tűztünk ki magunk elé, aztán ahogy telt múlt az idő egyre többet vesztettünk álmainkból, céltalanná vált vágyainkból.

Fiatalon nagyon szerettem volna motorozni, de valahogy semmiképp nem kerültem közel hozzá. Feltett célom volt, hogy veszek egyszer egy motorbiciklit. De autó lett belőle, előnyösebb, télen is használható, gyülekezeti „munkára” is jobban befogható. Aztán jött a család, gyermekek. Nem lehet motorral, négyen közlekedni. Szóba sem jött. Már-már el is felejtettem, hogy valaha akartam motorozni.

De most itt ülök a több millió éves sziklán, látom a szüntelen hullámok ostromát, és látom a szikla rendíthetetlen kitartását. Bár helyenként fehérre festette az elpárolgó víz hagyta só, de állja az ostromot. A hullám célja partot érni. A kő célja hullámot fogni. Mikor találkoznak, szivárvány az eredménye egy pillanatra.

Valahol azt hallottam, a remény nélküli remény tulajdonképpen reménytelen remény, de remény.

Döntöttem: nem adom fel álmaimat, a legparányibbat sem. Lesz időm beszédeimet leírni, a világ megváltásából részt vállalni, lesznek híveim a felépült új templomokban, lesz ifjúság, lesz jövendő, lesz otthona Erdélyben a sok hazatért vándornak, lesz hit, remény és szeretet az emberek között, a világon mindenhol… és lesz motorbiciklim is…, mert „ha feladod az álmaid, meghalsz, élve halsz meg…”