2011. 04. 11. Szobrok Lázár Levente
Biztos felemelő érzés volt Kolozsváron lenni, és a csodálatos Fadrusz-szobrot újból a helyén látni úgy, ahogy tündökölt egykor a huszadik század elején. Felemelő érzés a budapesti Hősök terén végignézni nagyjaink, királyaink során. Aztán vannak letaglaló alkotások is, amiket inkább nem is sorolok fel.
Bármilyen is legyen egy-egy alkotás, mindeniknek ugyanaz a célja: hogy alakba öntse, megnevezze, formába fogja azt a személyt, akit ábrázol. Mozdulatlanságba formál egy történelmi pillanatot.
Most képzeljük el mindezt egy élő, mozgó emberről. Meg van nevezve, át van formálva, meg van bélyegezve, és a mozdulatlanságra van kárhoztatva épp azáltal, hogy bálvány lett, szobor lett: beskatulyázták. Már meg sem merem említeni, amikor Istent öntjük szoborformába, amikor bálványa lesz mindennapjaink megdöbbenéseinek, embertelenségének és kiszolgáltatottságainknak.
Ne skatulyázzuk be magunkat, egymást! Ne helyezzük be a lelkészt a lelkészek fiókjába, a mérnököt a mérnökök fiókjába, a tanárt a tanárokéba, s így tovább egészen az Istenig. Istent se helyezzük be az Istent megillető fiókba, mert akkor szobor lesz belőle. S ki szeretne szobor lenni? Ki szeretné, ha Isten szobor lenne? – megfagyna a világ.
A Fadrusz-szobor sem csak szobor: történelem, magyarság, büszkeség, gyökér és gyümölcs, dombok és hegyek, nevek és történetek, és nem kevésbé egy eszme, minek neve Igazság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése