Lázár Levente: Hogy is van ez? Én lennék a hibás?

2011. 03. 10. Hogy is van ez? Én lennék a hibás? Lázár Levente

Nagyon sok alkalom kínálkozik nap mint nap szembenézni, mérlegelni saját kudarcainkat vagy épp győzelmeinket. Van, amikor az az érzésünk, még az égiek is ellenünk fordultak, bármennyire próbáljuk, nem sikerül a remélt eredmény. Az „Én” mindent megtett a siker érdekében, mégis kudarc az osztályrésze. Mindezek után nagyon lehangoló, önmarcangoló időszak következik, amikor ingerlékenyek, sértődékenyek vagyunk, amikor frusztráltakká válunk, és nem találjuk a visszavezető utat az oly sokra tartott önbizalmunkhoz – ejha, ez az „Én”-centrikus világ.

Aztán elég egy kis sikerélmény, újból elemünkben vagyunk, mintha nem is létezett volna semmilyen sikertelenség s kudarc, újból teljes erőbedobással akár a világot is meg tudnánk váltani. Egyetlen siker több kudarc fölött győzedelmeskedik, valósággal elfeledteti azokat. Újabb sikereket generál, és van úgy, hogy szinte magától jóra fordul minden. Erre jön a mesebeli biztatás is: jó tett helyébe jót várj.

A minap belenéztem a különböző hírportálok megjelent írásaiba, és a hozzászólásokat is elolvastam. Lehangoló, hogy sok kioktató, lekicsinylő vélemény van, és csupán egy pár elismerés. Valósággal hemzseg a kritika, a „képtelen” támadás. A névtelenségbe burkolózva, eleméből kivetkőzve csattannak a pikáns poénok, a sorozatos ítélkezések. Mégis vannak folyamatosa olyan cikkek, hírek, irományok, amelyek vállalják a megmérettetést, mert tudják: a sikertelenség is jó valamire, mégpedig arra, hogy csiszoljon, formáljon, ránk mosolyogtassa a sarkon túli sikert.

Értem én azt is, hogy sokszor kegyetlen a világ és fanyar az igazság, hogy nincs idő és hely az udvariaskodásra, menni kell „előre”, nyomulni kell, fitogtatni az ítélőképességünket, sokirányú tudásunkat. Nincs idő körültekinteni, mert csak így maradhatunk a figyelem középpontjában. S végül mégis nagy az üresség, mert csak a döbbenet van, ha a mélyponton eszünkbe jut gyermekkorunk imája: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem...”

Akkor még hittünk a mesékben, a szépségben, a varázslatban. Ma már sokszor fanyar az „igazság” íze, de tudni kell: csak annyira kegyetlen és fanyar, amennyire mi akarjuk, hogy az legyen. Mennyire kegyetlen a te életed? Mennyire érzed igazságtalannak a mindennapok történéseit? Gondoltál-e arra a változatra, hogy mindezért csakis te magad vagy a felelős? Olyan sokszor gondolunk saját magunkra, csak amikor bajban vagyunk, jut eszünkbe más is: a „Te”, az „Ő”, de sajnos az is csak azért, hogy oka lehessen a saját nyomorúságunknak. Azt nem árt mindannyiunknak tudni, amit eleink figyelmeztetésként hagytak ránk. Bármi is történik velünk, azért csakis saját magunkat okolhatjuk: Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett/Tiszta tükörként fog visszamosolygani rád. (Vörösmarty Mihály, Emlékkönyvbe, 1839. május 9. előtt)

Én hiszek a mesében, a szépségben, a varázslatban, hiszem, hogy tudunk egymással jók is lenni, egymásról jót feltételezni, egymásról jó véleménnyel lenni. Tehát köszönjük a kritikát, a hozzászólásokat! Köszönjük, hogy vannak, akik elolvassák ezeket az irományokat és értékelik, ha nem is a leírt gondolatokat, de legalább az életet. Én továbbra is igyekszem: mosolyogni, elgondolkodni és örvendeni a mának, hiszen így mosolyt, gondolatokat és örömet remélhetek… Szép napot mindenkinek!