Lázár Levente: Az utca hagyatéka

2010. 09. 23.	Az utca hagyatéka	Lázár Levente
Pár hete koptatjuk Berkeley utcáit, és már megszokottá vált, hogy alkalmanként használt, de még használható, valakinek talán kincset érő tárgyak kerülnek ki a kapuk elé. A lakásunk felé vezető út egy adott ponton szétválik, egyik fele fölfele tart, a másik le, középen pedig egy keskeny sziget. A sziget közepén pedig egy kitett csizma. Használt, nagyon is, sőt kopott, talán azért van ott a senki földjén. Majd közelebbről szemlélve érdekesnek tűnt, hogy az egy hódeszkához járó csizma. Hócsizma? Itt, ahol nem láttak havat évtizedek óta?! Azonnal érthetővé tette a látványt a mellette heverő tárgy: ott volt egy pár mankó is. Biztos valaki nagyon megbánta, hogy egyáltalán használni merte azt a csizmát egy havas, csúszós oldalon valahol a messze idegenben. Pár óra múlva a mankó eltűnt, gazdára talált. A csizma még ott volt legalább egy hétig, majd az is eltűnt. Mindenre szükség van – gondoltam. Viszont pár nap múlva megint előkerült a csizma, ott volt, az útról a teológia udvarára vezető lépcső legfelső fokán, a sarokba, szerényen meghúzódva. Elindult a csizma – kuncogtam magamban. Két napon belül a csizma már az egyetem udvarán volt, a gyep közepén, csak az nem látta, aki nem akarta. Ott állt katonásan, büszkén. A csizma egyetemre jár, és ezt nem is akarja titkolni – tűnődtem magamban. Mikor elindult világhódító útjára, még mankóra, támaszra volt szüksége, és íme volt bátorsága szembenézi a megvetéssel, volt ereje lépcsőt mászni, volt benne akarat, szándék és határozottság mindent újrakezdeni, még kopottan is, használtan is. Volt benne remény, micsoda remény, rendíthetetlen, és tudta, még hasznára lesz ennek a világnak! Már egy hete nem láttam a csizmát… Sikerült neki!