Molnár Imola: Furcsa helyzet

2013. 09. 26.	Furcsa helyzet	Molnár Imola
Ebben a három percesben a múltkori román-magyar focimeccs alkalmával kitört „cirkuszra” emlékezve szeretnék írni. Ezt a fellobbanó román-magyar ellentétet egészen különös és személyes szinten „volt szerencsém” megélni. Az történt ugyanis, hogy a meccs előtti éjszaka vonattal utaztam haza egy temetésre. A váradi állomáson várakozva megdöbbenve figyeltem azt a 15-20 fiatalembert, akik lelkesen üvöltözték, hogy Románia az ő országuk, a magyarok menjenek a szemük világába, (vagyis pontosabban, csak ennyit merek megemlíteni a korántsem választékos fogalmazásmódjukból). Nos, megjött a vonat, felszálltunk, hallgattuk a bőgedezésüket, s lassan beállt az éjszaka. A fülkében egyedül maradtam, igyekeztem békében lenni, amikor is két fiatalember bekopogott, bejött, mert aludni akartak, de a többiektől nem lehetett. Nem volt sajátom a fülke, így kénytelen voltam megbékélni a gondolattal. Váltottunk néhány szót, de annyit nem, hogy a hiányos román nyelvtudásomból rájöttek volna, hogy magyar vagyok. Gondolom, azt hitték, valami eldugott vidékről jöttem, s nem volt semmi gond. Elaludtak, én is elszundítottam úgy három óra körül. Mikor megébredek, látom, hogy  egy sötétkék felső van rajtam, ami nem az enyém. Szól az egyik fiatalember, hogy reméli, nem haragszom, de nagyon huzat van az ablaknál (ott ültem és tényleg süvített be a levegő), nem akarta, hogy megfázzak. Hát elfogadtam s haladtunk tovább. Segesváron felszállt egy bácsi és a fiatalemberrel nagy egyetértésben, történelmi adatokkal és nevekkel alátámasztva bizonyították elsőbbségüket s felsőbbségüket. Elmondták, hogy igazából az itteni magyarokkal nincs is baj, csupán annyi kellene, hogy mindegyik szájába tesznek egy gránátot és a fogaikat összecsattintják, (ezt szó szerint idéztem). Hallgattam én s eltűrtem. Amikor Brassóba értem és  készülődtem leszállni, akkor annyit azért megtettem, hogy fogtam a sötétkék felsőt, szépen összefogtam, visszaadtam a fiatalembernek és ékes magyar nyelven megszólaltam: köszönöm szépen. Nem tudom szavakkal leírni, hogy az addig mosolygó és gondoskodó arc milyenre változott, de ha valaha is a pokolra kívánt valaki, azt hiszem, ez volt az a pillanat…. Milyen furcsán-buta az ember: amíg nem tud valamit, békében van vele, de ahogy kiderül, hogy ő azt „hivatalosan” nem szeretni, máris mennyivel másabbak a dolgok… Furcsa…