Molnár Imola: Ima

2013. 04. 27.	Ima	Molnár Imola
Istenünk! Új napra ébredtünk… Keserű ízű az ébredés. Álmunk szép volt és hajnal felé elköszönt. De csak az éji álom, mert újra és újra, minden egyes nap álmodunk, ébredünk, várunk rá, hogy felnőttek legyünk. És megyünk az úton tovább…, de azért néha még visszanézünk, és mérlegeljük az elmúlt hetet, hiszen annyi minden történik: szigorú, szomorú szakadt napokat élünk át, ördögöt ölelünk, angyaloknak szánt szerelemmel, megyünk tovább, még ha ugatnak is a kutyák, és néha mélyen vagyunk, de magasra is szállunk. Kérünk, Istenünk add, hogy maradjunk mindig ugyanilyenek, ne is értsük, aki bánt, ragyogjunk így törékenyen, és add, hogy semmi baj ne rontson el, hisz így jó, így szép, könnyű szívvel repülni tovább, és tudva hogyan vigyázzunk egymásra. S bár néha úgy érezzük, hogy a világ visszatart, pedig a vágyaink szabadon szállnak, mégis szabadság szárnyain engedj tovább. Azt mondják, nem tudunk semmit se még, naivak és ártatlanok vagyunk, s azt hisszük közel az ég…, azt mondták, ne álmodozzunk, a földön járjunk. Mit képzelünk, kik vagyunk, tudatlanságunk ad a képzeletünknek szárnyakat, pedig tudhatnánk már, hogy szédülten zuhan vissza, ki túl magasra száll. Ne a felhőkön lovagoljunk, hanem a földön járjunk. Itt, ahol mellettünk néha Reginák sírnak valamiért. Azonban ha a földhöz ragaszkodunk is, itt a világban nem adjuk el a lelkünk senkinek, s akinek kell, csak ingyen kapja meg, de nem az övé, úgy vigyázzon rá, mintha életben ő tartaná. De Te mindig megkapod, mert Nálad van a legnagyobb biztonságban, mert Te tartod életben. Persze itt is kellenek emberek, akik hozzák az igaz álmot, kellenek, akik megbocsátanak, kellenek, akik tudják a holnaputánt. De Nélküled még mellettük is néha hitünk kevés, és riaszt a félelem, hisz olyan szegény ez a túl gazdag világ. Bár ezt nem nagyon szeretjük elismerni, képesnek tartjuk magunkat arra, hogy mindenben egyedül boldoguljunk, mégis az ilyen pillanatokban köszönjük, hogy nem bízod teljesen ránk magunkat, hogy valahogy lássuk, mennyit érünk, mert néha saját magunkat is hamisan ítéljük meg. Te vagy az egyetlen, aki valóban a teljességünkben ismersz. Te látod, hogy mit érzünk, hogyan gondolkodunk, te látod, ha a hétköznapok fogságába esünk, mert a hétköznapok, azokból több van, tudod… De azért mi szárnyakon szédülők, mindig álmokat kergetők, száradók, szétesők, mindig igazat kérdezők próbálunk maradni, álmodunk szebb holnapokat, melyeket szebbeknek láthatunk, vigyázunk a madárra, ha kertünkbe repül, és igyekszünk mindig hálásak lenni Neked az életünkért. Hogy hol van a szó, ami most elmondaná, mit érzünk belül? A szívünkben, és így hangzik: köszönet. Ámen