2011. 11. 19. Vissza nem térő alkalmak Buzogány-Csoma István
Élet és halál, bölcső és koporsó, kötés és oldás – vagy a prédikátor szavaival élve: ölelés és elengedés, kövek összerakása, kövek széthordása, ültetés, és az ültetvény kitépése, ölelés és öleléstől való tartózkodás, de egyszerűen születés és meghalás… Ez a két pont, bizonyosság életünkben, amelyet Isten mindannyiunknak rendelt, s amelybe mindenáron mi emberek szeretnénk belekontárkodni, s a kettő között van az a – kinek hosszabb, kinek rövidebb – reánk bízott idő, történés, folyamat, amelyet én úgy neveznék: a vissza nem térő alkalmak.
Hogy mire is gondolok? Íme, egy személyes vallomás. Amikor Nagyváradra kerültem, szinte időm se volt kifújni magam a költözködés körüli bonyodalmak elrendeződése után, egymást követően kellett megjelenni különböző jeles alkalmakon, rendezvényeken, és lassan kezdtem megismerni a város jeles embereit a politikai, közéleti térből. Többször megakadt a szemem egy ősz hajú, nagy fehér szakállú, mindig „vitézkötésben”, a mellén színes címerbrosst viselő idős úriemberen, akit aztán úgy ismertem meg: Tolnay Tibi bácsi, a híres váradi festőművész.
Utána több alkalommal is találkoztunk, beszélgettünk, és egyszer megegyeztünk abban, hogy alkalomadtán sort kerítünk arra is, hogy megfesse a mi templomunkat. Adott egy névjegykártyát, s én megígértem, hogy hívom. Aztán telt az idő, mindenki végezte a maga dolgát, végül egy héttel a rendezvényünk előtt (a Váradi Disputa 440-ik évének évfordulójára) előkerestem a telefonszámot, és csengettem, de nem vették fel. Gondoltam, nincs itthon. A nagy művészek már csak ilyenek – járják a világot, kiállításokkal, szereplésekkel, és így van ez rendjén, de azért sajnáltam, hogy nem tudtam elérni.
Aztán megint csak teltek a napok, lejárt a rendezvényünk, és két napra rá olvastam: elhunyt Tolnay Tibor... Beteg, gyenge volt már, több napja kórházban feküdt. Milyen szomorú! Valahol belül szégyelltem, hogy ezt mástól kellett megtudnom.
Vissza nem térő alkalmak... Annyi fontos dolog van az életünkben! Legalábbis szeretjük annyira fontosnak tartani sok más teendőnket az életben, hogy épp azokra és arra nem jut elég időnk, akik és amelyek igazán fontosak az életünkben – akik a közelünkben vannak, megérdemelnék figyelmünket, szeretetünket, a törődésünket. És elérkezik az oldásnak az ideje, az elengedésnek a szomorú kötelessége, tánc után a gyász ideje, és elrobog az a vissza nem térő alkalmakkal telített szerelvény, és nem marad más, csak a temetőkertek csendje, a gyertyák, virágok, emlékek, a kérdések, és egy szó: KÉSŐ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése