2011. 11. 12. A gazda, a hamis sáfár és a tanítvány Sándor Szilárd
Hozzád beszélek most fájó szavak hamis sáfára:
Miért ejtesz árnyat a csend templomos falára?!
Égő szemű arcodra hiába fest fényt a korom,
én azért e világot benned úgyis lerombolom!
Hiába kéred béred a húsz kórus búzából,
Mi marad számodra az ég fölötti hazából?
Hova rejted majd jajgató szívdobogásod,
Hova rejted könnyes lélek-morajlásod?
Mondd – milyen az a gazda, ki hallgat a vádra,
S engem meg sem hallgat – s máris elbocsátna?
Minthogy gazdám lyukas garasát vigyázzam,
Jobb nekem, ha elbujdosom a nagyvilágban!
Gazdám ott is aratni szeretne, hol nem vet soha
s a gondviselés hozza még sosem lett mostoha!
Miért fáj hát neki ha elveszem a jogos jussom?!
Ha elbocsát – hát munkámért nekem is jusson!
Eltékozolt hittel, szétmorzsolt reménnyel megyünk.
Tenyerünkben megremeg mustármagnyi hegyünk.
Megmozdítottuk a sziklát, az Ige tengerbe ugrott,
Hamis gazdák és sáfárok közt szívünkbe úszott.
Mondd – evangélium nélkül milyen lenne az ég,
amikor felhők jóságából is villámok tüze kél?
Ha mi lennénk a hamis sáfárok s a tékozló gazda
Munkánk után mondd – hátra mi maradna?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése