2011. 11. 08. Képzeletbeli séta Sándor Szilárd
November eleji, képzeletbeli sétára hívom Önt, kedves Olvasó!
Szótlan sétál barátja mellett egy csendes faluban. A csendet megtöri a szó: most azért, hogy lélek-közelbe kerüljön az, ami kiábrándító és ami lelkesítő lehet. Kiábrándító és lelkesítő! Türelmes lépésekkel hagyják el a falut a poros, esőt szomjazó mezei úton. A cél a társalgás és nem az irány. A séta a társalgást teszi szebbé. Mehetnének akár a falu utcái közt is, akár a falu melletti folyó partján, hallgatva és megtörve az őszi hullámok csendes folyását. De Önök a határ fele veszik az irányt. Oda, ahol a távolban kukoricát szedtek, vagy szőlőt szüreteltek, esetleg krumplit szedtek, talán búzát arattak vagy gyümölcsöt szedtek. Itt már nincs pipacs, amit a szellő puha tenyerébe vegyen, de van ezüstös ökörnyál. Innen látszik a temető is.
Ahogy haladnak előre , a kukoricás, a szőlős, a kert, a mező túlsó oldalán egy juhnyájat vesznek észre, két pásztorral és sok-sok kutyával. Hogy elkerüljék a kutyákkal való találkozást, visszafele veszik az irányt: a falu felé, ahonnan jöttek. Megfordulnak és ugyanazon az úton haladnak vissza, amelyen eddig jöttek. Folytatják a társalgást: mennyire kiábrándító és mennyire lelkesítő …! Észre sem veszik, hogy lassan-lassan visszaérnek a falu bejárata elé, ahonnan nemrég elindultak. S lám – egyszerre csak váratlanul, felkészületlenül, meglepetés-szerűen: a csorda ott van mellettük! Ott vannak a nyájtól nem messze. Mintha a pásztor hangjából azt vennék ki, hogy siessenek a faluba és az első kapun menjenek be, hogy ne találkozzanak a kutyákkal. Két-három lépést szaladni kezdenek...
Egyszer csak egy hatalmas nagy kutya – talán a falkavezér – rohan egyenesen szembe Önökkel. Úgy dönt, hogy megáll és társát is erre bíztatja. Egymás mellett állnak meg. Állnak mozdulatlanul és szótlanul. Most nincs idő a félelemre, majd fél akkor, ha kikerül innen – villan át az agyán a gondolat. A kutya pedig gyorsan, csaholva egyenesen feléjük rohan. Úristen, mekkora kutya, akár egy jókora nagy bornyú!
Ahogy közelebb ér a kutya Ön leguggol. Társát is erre bíztatja – aki kezdetben bizonytalankodik, de ahogy a kutya közelebb ér, követi Önt. A kutya mintha meglepődött volna, nem messze tőlük kaparászni kezd, majd ír valamit a földre. A poros, szikkadt határbeli út porába ír valamit a kutya , majd alá is írja miután befejezi. Az igazi veszély – úgy tűnik – nem múlt még el. Hiába minden fanyar humoros gondolat, hiába minden elvonatkoztatás: a többi kutya jön, rohan, viharzik egyenesen kettejük felé! A többi kutya a támadásra megkapta a jelt, az ugatást, elindultak közösen a cél felé, ami nem volt más, mint az, ahol Önök ketten guggolnak, félig térdre ereszkedve.
A pásztor megiramodik. Rohan. Egyenesen Önök felé. Botját feje fölé emeli. Füttyszóval szalad a kutyák előtt – egy pár lépésre rohan el attól a helytől, ahol Ön és beszélgetőtársa egymásban tartják a lelket. A pásztor a támadásba lendült kutyáknak új irányt szab, uszítva őket a falu végére. Végül egy fa alatt gyűlnek össze – csaholásuk félelmetes. Őrizték volna a nyájat, de már nem tudták kitől kell megvédeniük. Jöttek is volna visszafele, oda ahol Ön és társa már felállt, és lassan-lassan távolodnak a nyájtól, mert a pásztor nem engedte közel. Biztonságban vannak tehát.
Ahogy a csorda elhalad, Önök visszamennek a faluba. Tudomásukra jut, hogy a kutyák másokat is megtámadtak, de senkinek nem lett baja. A pásztorok a nyájat védő kutyák támadásaitól védték meg az embereket. Ezért köszönet nekik!
Sok kérdés megválaszolatlan maradt. Arra, hogy mi az, ami lelkesítő – nem sok idő maradt... ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése