Gál Zoltán: Reformáció

2013. 10. 31.	Reformáció	Gál Zoltán
Őszi szél sepri a lombokat, zúzmarás simogatása sugallja: nemsokára beköszönt a tél. Egy szobában gyertyafény gyújt némi világot, és az asztalnál ülő gondolataiban elmerengve képzel el egy jobb világot. A toll szavakat hagy nyomában a papírlapon, és nem is gondolja, hogy évszázadoknak határozza meg további sorsát. A mű elkészült. Írója ismételten elolvassa, és még mindig kiegészíteni valót talál benne. Szépen, sorba leírja mindazt, amit szerény meglátása szerint másképpen lehetne megoldani: Anyanyelvükön kell szólni a néphez, közel kell vinni hozzájuk a jézusi tanítást. Akkor talán jobban értenék az emberek. Az evangéliumot ki kell vinni a falak közül, hadd ragyogjon igaz fényében a hétköznapokban, és a nép ne csupán hókuszpókuszt értsen a szent áhítatból. És ne pénzért kínálni az üdvösséget, mert az jár mindenkinek, akit anya szült a világra. Kicsivel később kalapácsütések verik fel a csendet, és lassan odagyűlnek az emberek. Nézik érdeklődve, mit rejt az írás, és akik értik, olvassák hangosan. Kilencvenöt tétel sorakozik rajta, szépen, érthetően megfogalmazva. A déli harangszó már ünnepélyesen üdvözli a történelem ezen új fejezetét, és csendesen szárnyakat bontogat a reformáció.

Molnár Imola: Ősz

2013. 10. 29.	Ősz	Molnár Imola
Néhány hete rájöttem, hogy eddigi érzéseimmel ellentétben, megszerettem az őszt. Nem csak a hulló faleveleket, az esőillatú szelet, a csípős hajnalt, de ezt a kicsit furcsa, kicsit félelmetes, kicsit vonzó hangulatot, amikor fokozatosan, mint a csiga, otthonába húzódik az ember. Nem csak a falak közé a melegbe, mely az ajtón befordulva fogad, hanem a gondolataim közé burkolózom be, egyre mélyebbre. Különös közelebb kerülni magunkhoz. Félelmetes, mert sokszor gondolunk arra, ami bántó, az év közben elkövetett hibákra, a rosszalló tekintetekre, megvívott harcokra, legyőzött ellenfelekre és az ellenfelek arcára, akik legyőztek… Mégis vonzó, mert a közeledés ígéretét hozza magával. Közelebb bújik az ember szeretteihez, közelebb kerül saját lelkéhez és Istenhez is. Látva, hogy egyre több levél hull le az ágakról egyre jobban tudatosul, mekkora erő kell ahhoz, hogy újra kizöldüljön. Érezve, hogy egyre hűvösebb a levegő, érzi az ember, mekkora szüksége van a melegségre. A gyülekező felhőkre tekintve jut eszünkbe, milyen szép is az a tiszta, felhőtlen kék ég. Az őszi elmúlással mindig megerősödöm az éltető erőbe vetett bizalmamban. Minél gyorsabban, minél inkább látom az elmúlást, annál inkább hiszek az Életre Keltőben, és annál inkább kapaszkodom a reménybe, hogy majd minden újjáéled. Most az elcsendesülésnek, a pihenésnek van itt az ideje. Annak, hogy a fa megszabaduljon egy kicsit terhétől, hogy a világ lassan levesse magáról elnyűtt köntösét és aludjon…aludja ki magát. Ne zöldüljön most, most sárguljon és barnuljon, bízza rá magát a csendességre és arra, aki őrzi, míg pihen, s aki majd leheletével újra pezsgővé teszi. Aludjon az ember is, és bízza rá magát szüleire, párjára, Istenére. Húzódjon vissza Jól van kitalálva az esztendő. Pörögtünk eleget, most szoktassuk szívünket a csendhez… a ködhöz…önmagunkhoz…az istenközelséghez…

Szabó Adél: Teher

2013. 10. 25.	Teher	Szabó Adél
Sárga, piros, rozsda, narancs, bíbor leveleket taposott a lába az erdei ösvényen. Zizzent, reccsent, roppant léptei alatt az őszi avar, és benne zúgott, zuhogott alá a fájdalom… zakatolt az élete. És csak ment. Menekülni a múlt elől. Bárhová, vagy sehová. Minden lépésre egy régi nemszeretem emlék ugrott elébe a bozótosból. Az útszélre dobott gyermekkor kemény évei, távol az otthontól. Az urának, ahol szolgált, megsemmisítő szavai.  A pince nedves földje, ahol éjjelente fázott alvás helyett. Aztán a szegénység íze, a semmitmondó, üres apai tekintet, amikor átvette tízéves gyermeke szolgapénzét, hogy azt elkártyázza még aznap este. A sok síró testvér hangja, tekintete, amit nem lehet kitörülni, elhallgattatni soha. Az idegen asszony keserű szavai. Minek az élet az ilyennek, minek a gyermek annak, aki inkább állatok közé való…Minek az élet az ilyennek, akit nem tanítottak meg a kacagásra, de arra igen, hogyan kell elcipelni tízévesen is egy mázsa gabonát. De elcipelni a gyermekkor keservét, hogyan lehetne? A szomszéd gyermekei iskolába járnak. Olvasnak és írnak. Az udvaron bújócskáznak kacagva. És ő is most elbújik az élete elől az őszi avar alá, vagy bárhova az Isten elől, akiről hallott, de aki sosem kereste őt, hátha megkeresi valaha is. Nagyapja is így ment ki az erdőbe annak idején… Elővette csontnyelű bicskáját, és ahogy arca elé emelte, pengéjében meglátta a régen nem látott gyermeket. Keresni fogja őt az Isten, biztosan keresni fogja, mert akinek senkije sincs már, azt a jó Isten fel kell, hogy keresse. Sárga, piros, rozsda, narancs, bíbor leveleket taposott a lába az erdei ösvényen. Zizzent, reccsent, roppant léptei alatt az őszi avar, és benne lecsendesedett a lét. Hazamegy, hogy ez az Isten mindenképpen otthon találja.

Andorkó Attila: Egy beszélgetés margójára, egy évfordulóra

2013. 10. 24.	Egy beszélgetés margójára, egy évfordulóra	Andorkó Attila
Van, amikor úgy érzem, ˗ mert olyan emberrel beszélgetek, aki azt képzeli magáról, hogy körülötte forog a világ ˗ hogy minden kimondott szó szinte felesleges. Kár minden szó. Aztán fordul egyet a világ menete, mert egyszer csak cserbenhagyja a képzelet, az utat folytatni már nem lehet neki, vagy családtagjának, és hirtelen arra ébred, hogy  az „Élet azt üzeni: ég veled!” (Ha te ott leszel velem, Ossian). Reménytelennek tűnő életében akkor fordul vissza Istenhez, és csak addig, amíg nyomorúsága tart, mint a 10 leprás közül kilenc (Lk 17,11-19), vagy az az egy leprás (Mk 1,40-45). Jézus megérintve a tisztátalan embert maga is tisztátalanná vált. A meggyógyított, pedig „hálából” elhíresztelte Jézus cselekedetét, s ennek köszönhetően Jézust kiközösítették. Mégis meggyógyította. Vajon hányszor vállunk mi is egy-egy ügyért tisztátalanokká, kiközösítetteké, mert közösséget vállalunk, mert egy-egy ügyet felkarolunk? S főleg hányszor állunk meg lehunyt szemmel, kiégve, belekeseredve az igénytelenségbe, a közömbösségbe? Hányszor torpanunk meg, amikor eltűnik egy arc, aki fontos volt a léleknek, aki támogatott, s hiányával egyre nehezebb lesz ügyünk, mindennapjaink, s a lista egyre hosszabb, olyan végtelen, a hiányzó arcokban. Az vagyok, ki voltam, Tüzet álmodtam, A meggyújtott Lángot megóvtam. Mindig úgy éltem, Hogy ami volt a szívemen, Az volt a számon És én soha nem bánom. (A tűz jegyében, Ossian)

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Emlékezzünk!

2013. 10. 23.	Emlékezzünk!	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Húsz-harminc szilaj csikót nem könnyű karámba terelni és féken tartani. Húsz-harminc, szabadsághoz szokott gyermeket nem könnyű az iskola falai között fegyelemre szoktatni. Szüleink elég szigorúak voltak, hiszen az életre, munkára neveltek, de a kötelező feladatok elvégzése után a miénk volt az egész határ, ahogyan mi láttuk: az egész világ! A szeptemberi iskolakezdéstől aztán minden évben vissza kellett szoknunk a falak közé, az iskola padjaiba. Minden tanár másképpen próbálta lekötni figyelmünket, mert bizony sokszor volt zaj, nevetgélés még órák közben is. Nagyszerű magyar tanárunk, Bedő Gyula bácsi nagyon jó módszert talált ki a csend megteremtésére: halkan elénekelt nekünk egy-egy olyan nótát, ami valahol talán találkozott a tantervvel, de az biztos, hogy abban nem volt benne. Egy életre megtanultuk a Krasznahorka büszke vára… kezdetű, akkor nagyon irredentának számító nótát, melynek hangulata, szövege és a Rákóczi név szívünkben-lelkünkben visszhangra talált. Az ilyen tanterven kívüli nótákkal, történetekkel rakta le bennünk, jó tanárunk, a hazafiság érzésének alapjait. Isten áldja érte! Napjainkban kevesen tudják felfogni, milyen bátorság kellett azokban az ötvenes években ahhoz, hogy valaki ilyen módon „nevelje” a rá bízott gyermekeket. A zsarnokság kegyetlen évei voltak, melyek megértéséhez Illyés Gyula versét kellene újra és újra elolvasnunk (Egy mondat a zsarnokságról). Tanárunk a szabadságát, esetleg az életét kockáztatta a mi igazra, szépre való nevelésünk érdekében. Ilyen „vétségekért” sokan végezték életüket a Duna-csatorna rettegett építő-táborában. Ezekkel a gyermekkori, homoródalmási emlékekkel, gondolatokkal próbálok emlékezni 1956. október 23-ra. Napjainkban sem könnyű tízezreket mozgósítani valamilyen jó cél érdekében. Azon a napon, sajtó, tévé, reklámok, mobil telefonok segítsége nélkül vonultak a szabadságra vágyó emberek százezrei Budapest utcáira. Mind hősök voltak, megérdemlik, hogy megálljunk egy pillanatra a nagy rohanásban és fejet hajtsunk emlékük előtt.

Czire Szabolcs: Az igaz ember: Nagy Ferenc

2013. 10. 22.	Az igaz ember: Nagy Ferenc	Czire Szabolcs
Meghalt Nagy Ferenc unitárius lelkész, mindannyiunk Feri bácsija. Igaz ember volt. A Biblia szerint igaz az, aki annak minősül Istenhez és emberekhez való viszonyában. Az Istennel való viszony megítélése nem az emberekre tartozik, de az emberek előtti igen. Csakhogy az igaz embert nehéz felismerni, mert legfőbb ismérve az alázat. Ezért mondják rejtőző bölcsnek, rejtőző igaznak. A rejtőző igaz fogalma minden nagyobb vallási hagyományban megtalálható. A Tao Te King 15. részében: „Hajdan az ihletettek // ismerték a rejtőzőt és rejtettet, // de őket mélyükig nem ismerte senki.” (Weöres Sándor fordításában), vagy „Az őskor mesterei // finomak voltak, mélyre hatoltak; // rejtőzők, // megfoghatatlanok.” (Kulcsár F. Imre fordításában). A buddhista hagyományban a bódhiszattvák azok a megvilágosodott emberek, akik bár választhatnák a lét körforgásából való kilépést, nem teszik, hanem az emberek között elrejtőzve vállalják az újabb születéseket, hogy minden lényt a megvilágosodás útján segítsenek. Az igazak esetében nagyon fontos motívum a rejtettség, az álcázás, mert csak így méltóak önmagukhoz és különös hivatásukhoz, és csak így tudnak közel kerülni az emberekhez. Hatalmi pozícióban nehezebb igaznak lenni, de álcaként a hatalom kiváló, mint ahogy a legtöbb dolog az tud lenni. A biblikus hagyományban Szodoma története óta merült fel, hogy Isten a világot a benne levő igazakért tartja fenn. De csakhamar nyilvánvaló lett, hogy az igaznak levés nem minden esetben jár együtt földi jóléttel, de jólléttel mindig. A Prédikátoron, Jóbon és más szkeptikus bölcseleti irodalmon átívelő vita végül úgy tisztult le, hogy az emberek három csoportba oszthatóak: a teljesen igazak, a teljesen gonoszak és a túlnyomó többséget jelentő közbeesők. A cádikim nisztárim, azaz a „rejtőző igazak” számát aztán a hászidizmus harminchatban (lámed váv) jelölte meg: minden nemzedékben legalább ennyi teljesen igaz ember él. Nem ismerik egymást, és többnyire őket sem ismerik fel az emberek, mert mindig alázatosak. Rejtettségükből legfeljebb nagyobb történelmi veszélyek idején lépnek elő egy időre, és vetik latba szellemi hatalmukat. Minden idejükben mások előmenetelét szolgálják. Közösséghez tartoznak, de annak határait emberségük mindig átjárja. Igaz voltuk tanúsításakor többnyire ezt az „emberséget” hangsúlyozzák, mint a szombati temetésen is. A nagy hagyomány szerint legalább harminchatan vannak a világban. Egyházi kis hagyományunk szerint legalább három igaznak lennie kell szűkebb közösségünk körében, hogy a lényeg megőrzésre kerüljön, és Isten ne töröljön le a történelem lapjáról. Nagy Ferenc egyike volt az igaz embereknek.

Moldován Szeredai Noémi: Az életből tanulni

2013. 10. 21.	Az életből tanulni	Moldován Szeredai Noémi
Egy alapítvány dokumentumfilmet forgat, megkeresve udvarhelyszéki gyógynövényismerőket, füvesasszonyokat, feltérképezve a hagyományos gyógymódokat.  Megkérdeztek, tudok-e ajánlani riportalanyt a vidékről. Rögtön tudtam, kivel lehetne beszélgetni, de nem tudtam megadni elérhetőségét, így a néni lányánál érdeklődtem. Mikor meghallotta miről van szó, mentegetőzni kezdett, mondván, az ő édesanyja nem tanulta a gyógyfüves tudását, csak a faluban tanulta, hallásból és tapasztalatot gyűjtve az idősektől. Ez az egyik nagy különbség a régi és új ember között. Régen érték volt a tudás, a tapasztalat, a nemzedékről-nemzedékre felgyűlt szakértelmet első kézből kapták a tanulni vágyók, a mester mellett inaskodva sajátították el. Elsősorban az életből tanultak, másodsorban könyvből, legyen az bármilyen mesterség. Az elmúlt jó néhány évtizedben a régi tapasztalati tudás le- és átértékelődött . Az idősek úgy érezték, a tudás, mellyel rendelkeznek, melyet elődöktől tanultak, már elavult, nem érték a fiatalok számára, nincs rá idő, sem türelem elsajátítani. A fiatal nemzedék pedig azt tanulta, hogy csak az iskolában szerzett tudás a fontos. A szakkönyvek virágkorát éljük. A fiatal lány szakácskönyvből tanul főzni, ha tanul, nem édesanyjától vagy nagymamájától, a gyógynövényszerető növényhatározóval kezében rója a mezőt, a masszőr könyvből tanulja a mesterséget. Szinte bármilyen kérdésünk, megoldatlan feladatunk van, az interneten választ kapunk rá. Elég-e az a tudás, melyet néhány kattintással szerzünk, vagy egy könyvet átlapozva? Megengedhetjük-e magunknak, hogy figyelmen kívül hagyjuk a még meglévő tudást, tapasztalatot, melyet családtagjaink, ismerőseink elsajátítottak? Talál-e a jó mesterember vagy asszony olyan tanítványt, akinek átadja élete tapasztalatát? Lesz-e a nagyon idős kenőasszonynak elég alázattal és tehetséggel bíró tanítványa, aki örökli a tudását?  Lesz-e, aki felveti a szövőszéket és hímest sző? Van-e időnk és türelmünk körülnézni, felfedezni a mellettünk élőben a tudást és tapasztalatot, melyet csak könyvekből nem tudunk megtanulni és újraindulni a tanulás hosszú útján?

Albert-Nagy Ákos István: Az élet fája

2013. 10. 19.	Az élet fája	Albert-Nagy Ákos István
Néztem egy almafát az udvaron. Már fonnyadóban voltak rajta a még le nem szedett almák. Különös, – gondoltam – még a nehéz munka árán termett gyümölcs is csak a pillanat erejéig tart, aztán lassan az enyészeté lesz. S ahogy szemem lassan végigmérte a fát, rádöbbentem valamire. A fa gyümölcse édes és kívánatos, de akár leszedi az ember, akár ott hagyja, idővel elfonnyad. A rügyek kipattannak, kivirágzanak, s végül lombba borul a fa, de meddig?  Az ősz halálos lehelete ismét lemezteleníti a fát. Az ágak nőnek, egyre magasabbra tőrnek, de végeik elkeskenyednek, és a vihar letördeli őket. Vagy éppenséggel betegség vagy tápanyaghiány végez velük. Elszáradnak, elkorhadnak, letörnek, lemorzsolódnak és száraz gallyként ropognak aztán talpunk alatt. A törzs. Ennek már a megnevezése is azt sugallja, hogy valami masszívabb, szilárdabb, tartósabb, hosszabb életű részről van szó. A fatörzstől eltekintve gondoljunk csak arra, hogy minek a megnevezésére használják még e szót. Főtörzsőrmester, néptörzs, a test törzse. Valami fő összekötő, összekapcsoló, összetartó elemet juttat eszünkbe minden esetben. Ám a fa ezen része a legkívánatosabb a gyakorlati ember számára. Kivágja, feldarabolja, és szebbnél szebb halott famunkákat készít a valamikori élő fatörzsekből. Így végigtanulmányozva a fát, tekintetem eljutott a fa azon részéig, amelyet az anyaföld már nem is enged láttatni. Elrejti magában, testével védelmezi, és ez így is van rendjén. Hiszen itt, a gyökerekben rejlik az élet forrása. Ezekben a színtelen, csúnya, mocskos, egyesek számára talán még gusztustalannak is tűnő erekben. Ha kivágnak egy fát, sok esetben a csonkon új élet támad a gyökereknek köszönhetően. Mert az élet a gyökerekben marad fenn a legtovább, ott szűnik meg legutoljára, s amíg élet van bennük, igyekeznek a felszínt újra felvirágoztatni. A gyökereknek a legteljesebb az életük. Nem véletlen tehát, hogy azt mondogatják nekünk, hogy vissza kell térnünk gyökereinkhez, hiszen a gyökerek mindnyájunk életének forrásai, s ezért onnan a legegészségesebb meríteni. Nem véletlen, hogy a gyomokat, vagy problémákat a „gyökerüknél fogva” kell kitépni vagy elfojtani, mert míg a gyökér él, a gyom, a probléma újra elburjánozhat. Nem véletlen az sem, hogy a legtisztább tanítás „gyökérig leható”, mert az ilyen tanok ismereteinket, felfogásunkat alapjaiban rengeti meg. Csak azt nem értem, hogy mit akar kifejezni a magyar szlengben az a pejoratív jelző, hogy: „Te gyökér!” E szemlélődés igazi felismerés volt számomra. Munkánknak minden gyümölcse, szépségünk és hatalmunk minden koronája múlandó. És kell is engedni, hadd múljanak, mert azok nem is voltak, és nem is lesznek soha tartalmas életűek. Csupán szép és örvendetes pillanatok az örökmindenségben. Azonban életünk alapja valami, vagy Valaki másban gyökerezik… És nekünk vissza kell térnünk a gyökerekhez, ha örökéletet akarunk!

Benedek Enikő: A magvető

2013. 10. 17.	A magvető	Benedek Enikő
Ebben az évben, mintha több alkalommal is hallottam volna a magvető példázatát. „Halljátok: Ímé, a magvető kiméne vetni.” (Márk 4,3) És magam előtt látom, amint a magvető tiszta szívvel, alázatos lélekkel, tele reményekkel a magasba emeli a kalapját Isten felé, imát mormol, majd csillogó szemekkel a zsákjába nyúlva kivesz egy marék magot, és karját a magasba lendítve, elkezdi szórni. Hull a mag a jó földbe, az útszélre, a köves helyre és a tövisek közé is. És eszembe jut az én tavaszi magvetésem is, amikor átszitált, porhanyó, jó, előkészített földbe szórtam a virágmagot. Istenem, add, hogy pontosan olyan legyen, amikor kivirágzik, mint a papírzacskón látható fénykép: színes és gyönyörű! A bevásárló központ polcain tucat számra található, tetszetős, kedvezményesen vásárolható ˗ egyet fizetsz, kettőt kapsz ˗ tasakok tartalma… oh, jaj… amikor kikeltek a magok, nem az volt, amire én számítottam. Nem volt sem színes, sem gyönyörű, csak a magasba kapaszkodó, valami hosszú, szörnyűséges, tekervényes inda, amely képes lett volna megfojtani, elölni a szomszédos apró, szerény kis nebáncsvirágokat, ha nem vagyok elég szemfüles. Most azzal próbálom vigasztalni magam, hogy csak egy voltam a hiszékeny és átvert magvetők közül. De mi van akkor, amikor maga a magvető veri át a jó földet a gyönyörűen elhintett, elprédikált szavaival, melyek mögött fedezet nincs semmi. Semmi.

Pál János: Ézsau és Jákób

2013. 10. 15.	Ézsau és Jákób	Pál János
Izsák felesége, Rebeka, röviddel teherbe esése után, azon találta magát, hogy a méhében lakozó gyermekei egymással tusakodtak. Nem tudta megfejteni e fura tapasztalásnak az okát, így hát Istenhez fordult tanácstalanságában és tőle próbált választ kapni helyzetére.  A válasz nem késett: Két nemzetség van a te méhedben – magyarázta Isten Rebekának –; és két nép válik ki a te belsődből, egyik nép a másik népnél erősebb lesz, és a nagyobbik szolgál a kisebbiknek. Isten jóslata be is igazolódott hamarosan, mert hiszen az ominózus jelenetben, amikor Ézsau fáradtan, éhesen és elcsigázottan tért haza a vadászatból, Jákob rögtön kihasználta a testvér gyengeségeit és egy tál lencséért meg is szerezte az önmaga és utódai számára biztos jövőt és az életben kiváltságos helyzetet biztosító elsőszülöttségi jogot. Mondani sem kell, hogy ez az ószövetségi kép nem egyéb, mint egy roppant allegorikus ábrázolása az emberi valóságnak. Annak, hogy folyamatos és könyörtelen küzdelem folyik – a legtöbbször jákóbi eszközökkel, fondorlatossággal – az egyes egyedek (vagy népek) között, harc a jól körvonalazott érdekeik érvényesítése végett. Ebben a küzdelemben valaki mindig alulmarad, veszít – akárcsak Ézsau. A jákóbi magatartás emberhez méltatlan (bár hatékony), akárcsak az ézsaui. Nem szabad soha annyira gyengének, fáradtnak, elcsigázottnak lenni, hogy mások felülkerekedhessek rajtunk. Mindig meg kell találni azt a parányi erőt, amely átsegít a nehéz pillanatokon …

Mikó Ferenc: Eredményhirdetés

2013. 10. 13.	Eredményhirdetés	Mikó Ferenc
Az őszben jártam. Felséges volt. Nagyon szeretem a színeit és illatát. Benne van a létünk: a termésben az életünk, a természet télre fordulásában a halálunk. És láttam a szorgos embereket, akik gyűjtenek. És mosolyognak is. Ilyenkor van az eredményhirdetés – ki mennyit dolgozott idén, milyen eredményeket ért el. Többen mondták, hogy idén nagyon jó termés volt: zöldség, kukorica, szőlő, mindenből volt bőségesen elegendő. Van okuk az örömre. De én most is emlékszem a tavalyi esztendőre. Akkor viszont mondták, hogy nagy volt a szárasság, nehezen nőtt a kertben, a földeken az élelem. Feltevődik a kérdés, mi volt a hiba a tavalyi évben, mit tudnánk tenni, hogy mindig jó legyen? Mert az emberek tavaly is ugyanúgy dolgoztak, mint idén. Azt hiszem, semmit. És ez talán a legjobb dolog. Mindig ajándékként jön az eredmény. Az ajándék és meglepetésnél nem lehet azt várni, hogy nagy, kicsi, súlyos vagy esetleg értékes legyen. Csak jön. És mi csak élvezzük. Köszönjük!

Makkai-Ilkei Ildikó: Otthon várnak rád…

2013. 10. 12.	Otthon várnak rád…	Makkai-Ilkei Ildikó
Akármerre indulj, akármi is űz tovább, Hívhat messzi fény – otthon várnak rád. Akármivé lennél – van, ki mindent megbocsájt. Ha elcsüggedsz, ha félsz – otthon várnak rád. Győzz vagy vesztes légy – otthon várnak rád. Ki mondja azt, ha bajban vagy: Fiam, mi bánt? Oly ritkán lát, oly büszke ránk apánk anyánk! Mondd, mit jelent, miért oly szent örökkön át? Ki otthon vár reád... Jó pár hete ezt a Homonyik Sándor dalt dúdolgatom, s különösen az utóbbi napokban, hisz ezzel a dallal készülünk köszönteni vasárnap közösségünk idős tagjait. Otthon várnak rád, s közben haza, az én öregjeimre gondolok, gyermekeimnek dédi-, nekem pedig nagymamámra és nagytatámra. Hála Istennek, szép kort megérve otthon várnak ránk. S nem csak várnak, hihetetlen energiával kelnek minden hajnalban, s a minden évben eladni akart tehenek s lovak gondozására indulnak. Olyan aranyosak, mikor bólogatva fogadkoznak, el kell adjuk a drága lovat, vagy a drága tehenet, mert nem bírjuk tovább. De még azóta is, a megszokott számú tehén ballag haza minden este a Balog utcai régi családi ház udvarára, melyet 1826-ban épített ükapám, s azóta is büszkén áll a kemény kőház. Még azóta is két ló húzza a szekeret, akiket szinte naponta befogva járják a gyönyörű szülőföld dimbes-dombos  tájait, s igazolják egész életükkel, „Van olyan föld, kinek fiává lenni nem kényszer, de jó, de kell...” Egyszerűen feltöltődünk, ha szétnézhetünk erdőn-mezőn, s ha nem mehetnénk bele is halnánk, érezzük meg a ragaszkodás okát. Csak ők lesznek valóban kisebbek, töpörödöttebbek, de szemükben nem fogynak a fények. „Arcukon csöndesség lakik Ülnek az ablakban nézik a forgó földet szikrázó csillagokat Ülnek hány ezer éve és napja mennyi alkonyt néztek végig szótalanul Ráncosodó szemükre pápaszemet valamikor szikrázó már törek-száraz hajukra borítnak szürke főkötőt Ülnek szótalanul kezük ölükben egyre közelebb a földhöz egymáshoz bújnak és nem zavarják a dolga után igyekvő embert Helyükre ismét öregek ülnek nézik az egyforma alkonyokat s az ablak előtt elhaladó nem veszi észre őket.” (Bényei József: Öregek) A héten haza kell mennem, s már látom, ahogy gyermekeim boldogan rajongják körül az istálló állatait, szemem megpihen a változatlan udvar képén.... boldog vagyok, míg otthon várnak ránk.

Székely Kinga Réka: Makacskodás

2013. 10. 10.	Makacskodás	Székely Kinga Réka
1988 decemberének egyik rideg, hétköznapi délutánján, hevesen dobogó szívvel kopogtattam néhai dr. Erdő János dolgozószobájának ajtaján. A beengedő igen szócska hanglejtése érdekesen ötvözte a kijelentő és a kérdő hangsúlyt. A könyvtárul is szolgáló helyiségben egy kis lámpa világította meg a dolgozóasztal ékét, az írógépet. A könyvespolcok homályban derengtek, tiltott gyümölcsként őrizve értékeiket. A felém forduló arc az asztali lámpa fényétől kontrasztosan kiemelkedett a szuszogó könyvek félhomályból. Nekem földbe gyökerezett a lábam, és nem tudtam elengedni a becsukott ajtó kilincsét. Jó napot adjon Isten, motyogtam a kobátfalvi öregektől tanult köszöntési formát, de hamar hozzátettem, hogy csókolom, amint azt akkoriban egy középiskolás diáknak illő volt mondani. Az öregúr mosolyogva felállt, és hellyel kínált. Elmondtam neki felvételizési szándékomat a teológiai intézetbe. Azt vártam, hogy elutasít, de nem utasított el, csak elmondta, hogy a közelmúltban nem vettek fel lányokat a teológiára. Tanuljak szorgalmasan, mondta, és megkérdezte, hogy édesapámmal megbeszéltem-e ezt a döntésemet. Ne keressem őt, ne menjek a dolgozószobába, várjam, amíg ő hív. 1990 januárjáig csak néhányszor hivatott, de a vasárnapi istentiszteleteken néhány szó erejéig mindig érdeklődött tanulmányi előmenetelem iránt. Amikor a téli szünidő után visszatértem Kolozsvárra 1990 januárjában, már az első héten hivatott. Könyveket ajánlott és biztatott, hogy minél több időt töltsek a könyvtárban. Egy alkalommal a főbejáratnál vártam, hogy délebédi szünete után visszatérjen a dolgozószobájába. A lépcsőn felfele haladva újfent érdeklődött tanulmányi eredményeim felől, mire én azt mondtam, hogy jó eredményeim vannak azokból a tantárgyakból, melyek engem érdekelnek. E megnyugtató kijelentést megtoldottam azzal, hogy én olyan vagyok, hogy csak azzal foglalkozom, ami engem érdekel, aztán tovább cifráztam, hogy én csak azt teszem meg, amit én akarok. Az öregúr a lépcsőn megállt, felém fordult és süvöltő hidegséggel azt mondta: rosszul teszi, nagyon rosszul teszi. Gondolja át, és változtasson. Milyen jégvirágos lett az öregúr, gondoltam magamban, és nem értettem, hogy miért kellett úgy rám támadjon?! Huszonhárom év távlatából, sok önmagamból kényszerűen kicsikart gondolat és tett után most már önként változtatok forrófejű, fiatalos kijelentésemen. Valahogy így fogalmazok: az ember nem csak azt teszi egy életen át, amihez kedve van, hanem azt is, amit muszáj. E belenyugvó kijelentést megtoldom azzal, hogy amikor a két rossz közül a kevésbé rosszat választom, már jó döntést hoztam. Aztán tovább cifrázom azzal, hogy a hívő ember minden döntését úgy hozza meg, hogy döntése, kimondott gondolatai, befejezett tettei ne csak saját érdekeit védjék, hanem azokét is, akikről úgy gondolja, hogy Isten őket reá bízta. Mindezek után pedig tudjuk, mert velünk is sokszor megtörtént, hogy vannak zsákutcás napjaink (éveink), amikor sem választani, sem dönteni nem tudunk, vagy azért, mert nincs erőnk, vagy azért, mert nem adatik meg a döntés lehetősége. A nagybetűs zsákutcában végül, egyedül a jó Isten az, aki velünk van, akkor is, ha életünket feláldozzuk, és akkor is, ha megpróbálunk addig visszahátrálni, ameddig újra láthatóvá válnak e földi élet útjai.

Sigmond Júlia: Imádkozzál és dolgozzál!

2013. 10. 07.	Imádkozzál és dolgozzál!	Sigmond Júlia
Olyan rég hallottam ezt a mondást, hogy már nem is emlékszem az idejére. A napokban jutott eszembe, hogy utána kellene nézni az Ora et labora eredetének, mert elfelejtettem. Nos, eljött ennek is az ideje. Olvasom, hogy ez egy jelmondat, mégpedig a Szent Benedek-rendi szerzeteseké. No, akkor minden rendben van - gondoltam -, hiszen bár az imádkozó és dolgozó emberek közé tartozom, nem vagyok szerzetesnek való. Olvasom, hogy ezt az első szerzetesrendet a 480 körül született Szent Benedek alapította, meglehetősen szigorú rendszabályokkal. Nem telik el napom munka és ima nélkül. Dolgozni ugyan csak napvilág szoktam, de imádkozni bizony nagyon megfelelő az egyre gyakoribb, úgynevezett “fehér éjszaka”, amikor szememet elkerüli az álom. Azért szeretem ezt a jelmondatot, mert dolgozni is, imádkozni is szeretek. Mégsem vagyok szerzetesnek való! Az a kedves Szent Benedek nem engedélyezné, hogy írjak, olvassak, zenét hallgassak, vagy a magam gyönyörűségére sétáljak a természetben. Pedig ezekkel a szórakozásokkal az egész Világmindenségben sem ártanék senkinek! Esetleg jobbkedvűen dolgoznék és hálásabban imádkoznék! Tegnap este egy templomi orgonahangversenyen vettem részt. Csodálatos volt hallgatni Bach, Händel, Mozart muzsikáját. Megint eszembe jutott a jelmondat. S míg hallgattam a zenét, egy levél szövege fogalmazódott meg bennem... “Kedves Szent Benedek! A több mint 1500 évvel ezelőtt született jelmondat igen-igen  szép! És én igyekszem is - azt tiszteletben tartva - a szerint élni! De számomra ez nem elég! (Vagy talán túl sok?!) Szerintem nem lehet egy emberi életet csak imára és munkára használni. Szükség van tisztességes és illedelmes szórakozásra is. Ezért én a magam részére átírtam a jelmondatot. Így hangzik: Imádkozzál, dolgozzál és szórakozzál! Az eredetit meghagyom azoknak, akiket vonz a szerzetesi élet. Kedves Benedek bácsi! Ugye nem neheztel rám? Egy unitárius híve”

Sándor Szilárd: Talán három perces

2013. 10. 04.	Talán három perces	Sándor Szilárd
A fák levelei megszínesedtek. Harmat simogatta a mártírok síremlékeit. Itt van, valóban itt van az ősz. A szürettel és más mezei munkával. A facebookon, az emailen és a mobiltelefonos üzenetekben is  keringenek a képek. Megremegett a Föld. Ég bennünk a fény és szétárad a világosság mindenhova. Az élet szép. Három perc figyelmet kér tőlünk egy-egy gondolat, kép vagy leírt mondat. Szól a zene, nevet a szívünk.  Tele van a falu és a város szegénységgel és gazdagsággal. Lélekkel és harangszóval. Vasárnapokkal és hétköznapokkal.  Betegekkel és egészségesekkel. Isten szüntelen küldi áldását. Három éve és egy pár napja, hogy utolsó útjára kísértük  néhai Szabó Árpád püspök urat.  A fákon a levelek színesek a temetőkben. Harmatos a szemünk és mi szüretelünk. Abból, amit elvetettünk és abból, amit emlékeinkben megőriz a jövőnek is az emlékezet. Mi Nyárádszeredában a templom alapkövében mélyen őrizzük emlékét, és  sok helyen, sokak emlékében ott fent is. A gondolat nem lehet csupán három perces. A szó és a figyelem talán. Vasárnap szólnak a harangok. Emlékeztünk  az aradi tizenháromra.  Ennyi minden fért most lélegzetnyi elmélkedésbe. A többit testvérem érezd, gondold utána, találd meg, amire szükséged lehet, és amire lehetőséged van.  Nem csak három percig küldi az áldását az Isten, nekünk talán három percünk azért akadt még, hogy valamit átvegyünk szeretetéből és erősödjön a hitünk és reménységünk. Nyisd ki az ablakot, hogy besüssön az őszi napfény. Magához ölel a világosság, ne járjunk sötétségben. Talán együtt imádkozhatunk némán is majd, ha találkozunk. Fényednek áldott sugara ránk ragyog, álmunkban ránk találtak az angyalok, arcunk árnyékát áldásod simogatja. Esti zsoltárunkkal őriztük meg a hitünk  s tiszta reménység-magvakat hintünk  hajnalunk fehér felhős felhő-mezejére. Arcunk árnyékát áldásod simogatja, hajnalunk fehér felhős felhő-mezején: életünk léted ránk-vigyázón biztatja, az utolsó szóval - már a legelején.

Dr. Ádám Attila L.: Misszionáriusok

2013. 10. 01.	Misszionáriusok	Dr. Ádám Attila L.
Gondolom, sokan nézik a Duna World adásait. Így lehet, hogy nem sok újat mondok, ha még egy nyár elején, pontosan  2013. július 21-én este vetített érdekes dokumentumfilmre hivatkozom. A film maga nagyon jó volt, a Pápua Új-Guineán (a sziget egy része, körülbelül fele, jelenleg Indonéziához tartozik) élő egyik bennszülött törzsről szólt. De ennek ellenére mégis elő kell hozzam a filmet, annak is egy vonatkozását. A bennszülöttek régi vallásáról nem tudtunk meg sokat, bár a riporter igyekezett kideríteni, de már kevesen tudnak róla, még kevesebben gyakorolják. Valami meg nem határozott adar (könnyű volt megjegyezni a nevemhez hasonlító szót, de a törzs nevét sajnos nem írtam fel) nevezetű dologhoz/tárgyhoz(?) kapcsolódik, amit a kunyhóban őriztek, a törzsfőnöknél. Annyi mégis kiderült, hogy a rítusnak a disznókhoz is köze van, mert a hozzátartozó temetése után a leölt disznó csontjait és a nyilat, amit a leöléshez használtak, szintén a kunyhóban rejtik el. A bennszülöttek persze már régen áttértek katolikus vagy protestáns keresztény hitre. A film számomra kissé megdöbbentő és idegesítő része csak most következett. Indonéz és ausztrál „misszionáriusok” érkeztek a faluba dzsipekkel: gyógyítani. Az egyik fiatalember mindjárt legutóbbi sikereit mesélte, ahol 600 (!) embert gyógyított meg egyszerre. A kézrátétel mellett, Jézus nevében, a pár másodperces ráolvasás után a gonosz szellem kiűzetett a testekből, a fájdalom is elmúlt, a hívők zavartan mosolyogtak a kamerába a kérdés után: JOBBAN VAGY MÁR? Lehet, hogy a kereszténység egyszerűbb formában való megjelenítése hasznos lehet a természeti népek körében. Talán igen. Tudjuk, Jézus gyógyító IS volt, de ez valószínűleg már meghaladta volna az ő képességeit is. Ki-ki gondoljon bele a sok-sok e századi Lázár helyébe. Nekem  félelmetes volt belegondolni. Nem tudom, milyen a jó misszionárius, lehet, hogy nem dzsippel érkezik, hanem a faluban lakik és lehet, hogy a falu iskolájában tanít is inkább. És tudom, rengeteg pozitív, hiteles emberi  ellenpélda van, Ázsiától Afrikáig.