Benedek Enikő: A magvető

2013. 10. 17.	A magvető	Benedek Enikő
Ebben az évben, mintha több alkalommal is hallottam volna a magvető példázatát. „Halljátok: Ímé, a magvető kiméne vetni.” (Márk 4,3) És magam előtt látom, amint a magvető tiszta szívvel, alázatos lélekkel, tele reményekkel a magasba emeli a kalapját Isten felé, imát mormol, majd csillogó szemekkel a zsákjába nyúlva kivesz egy marék magot, és karját a magasba lendítve, elkezdi szórni. Hull a mag a jó földbe, az útszélre, a köves helyre és a tövisek közé is. És eszembe jut az én tavaszi magvetésem is, amikor átszitált, porhanyó, jó, előkészített földbe szórtam a virágmagot. Istenem, add, hogy pontosan olyan legyen, amikor kivirágzik, mint a papírzacskón látható fénykép: színes és gyönyörű! A bevásárló központ polcain tucat számra található, tetszetős, kedvezményesen vásárolható ˗ egyet fizetsz, kettőt kapsz ˗ tasakok tartalma… oh, jaj… amikor kikeltek a magok, nem az volt, amire én számítottam. Nem volt sem színes, sem gyönyörű, csak a magasba kapaszkodó, valami hosszú, szörnyűséges, tekervényes inda, amely képes lett volna megfojtani, elölni a szomszédos apró, szerény kis nebáncsvirágokat, ha nem vagyok elég szemfüles. Most azzal próbálom vigasztalni magam, hogy csak egy voltam a hiszékeny és átvert magvetők közül. De mi van akkor, amikor maga a magvető veri át a jó földet a gyönyörűen elhintett, elprédikált szavaival, melyek mögött fedezet nincs semmi. Semmi.