Farkas Dénes: Sírni volna jó

2013. 09. 19.	Sírni volna jó	Farkas Dénes
Gyermekkoromban Édesanyám nagyon sok verset olvasott nekem. Visszaemlékszem Eötvös József  A megfagyott gyermek című versére, melyet naponta elolvastattam. Azt most itt nem taglalom, hogy pedagógiai szempontból drága jó Édesanyámnak nem a legszerencsésebb választása volt ez a vers, mely engem naponta megríkatott. Olyan jó volt megsiratni a megfagyott gyermeket s aztán anyai ölben nyugovóra térni. Nem is tudom, hogy miért van az a paradox helyzet, miszerint időnként sírni jó. Azt olvastam valahol, hogy a sírás a megnyugvás katalizátora. Az, hogy a sírás okán milyen testi-lelki folyamatok mennek végbe egész lényünkben, az a szakemberek mezeje, melybe én most nem kontárkodom. Kisiskolás koromban Lukácsi Mózes tiszteletes  egyszer a  prédikációjában valami olyasmit mesélt, hogy a vándormadarak a   Földközi-tenger átrepülése közben nagyon elfáradhatnak s vonulásukban  a tenger felett kémlelik a pontot, ahol megpihenhetnének. A hajósok elmesélése szerint a madarak - mondotta a lelkész - megszámlálhatatlan számban szállnak le a tengeri járművekre pihenés céljából. Könnyű  madártestük ellenére is -súlyfelesleget jelentenek a kisebb hajók számára, fokozva ezáltal az elmerülés veszélyét. A matrózok rákényszerülnek ilyenkor leseperni a madarakat a hajók fedélzetéről. Ez, hogy így van vagy nincs, én annak soha nem jártam utána, azt sem tudom, hogy ezzel az illusztrációval mit akart mondani a lelkész, de nekem a tengerbe veszett madarak okán olyan jó volt sírni. Ma 2013. szeptember 15-én reggel 8 órakor jött Erzsébet  a gondozó asszonyom s a köszöntés helyett azt mondta, hogy: Tiszteletes úr! Nézzen ki az ablakán. Erzsébet és a velem szemben lakó állatorvos már percek óta figyelték a fecskék gyülekezését. Ilyent én még nem láttam. A méhek rajzásához hasonlatosan röpködtek a fecskék ég és föld között, majd végeláthatatlan elfoglalták egész utcánk drótjait, úgy hogy a póznák között minden hely elkelt. Csicseregtek s negyedóra múlva eltűntek: azóta egy sem maradt a láthatáromon. Valamiért jött, hogy sírjak. Mint a madarak, keringtek a gondolatok bennem a Földközi-tengertől Eötvös Józsefig s folyamatosan azt éreztem, hogy milyen jó volna sírni. Visszafogtam magam, pedig öldököl a gondolat, hogy kedves fecskéink mekkora hányada járja meg szerencsésen hatalmas vándorútját s vajon hány jön haza s vajon mi itthon leszünk-e még?