Farkas Dénes: Érettségi találkozó

2013. 05. 29.	Érettségi találkozó	Farkas Dénes
Találkozó a volt osztálytársakkal. Fele a baráti társaságnak már elevezett olyan vizekre, ahonnan nincsen visszaút. Aki még tehette, eljött az ötvenévesre, de az élők jó hányada már öreg, és alig cipeli az eltelt esztendők batyuját. Néhányan összejöttünk, osztályfőnök és tanáraink természetszerűen alusszák örök álmukat. Pihenésük legyen csendes, emlékük áldott! Moderátor nélkül – egymásnak − mondtuk fel a leckét. Mindenki beszámolt arról, hogy miként sáfárkodott az élet és a Kölcsey Ferenc Gimnázium adta talentumokkal. Sorban, ahogy ültünk, mondtuk a magunkét. Meglepett, hogy középszerű osztálytársam milyen hatalmas karriert csinált az életben. Arra is akadt példa, hogy nagy tehetségű ígéretes osztálytársunk csak „kisemberként” élte le eddigi esztendeit. Karriert csinálni az ötvenéves érettségi találkozó után − szerintem − kizárt. Mindenki mondta az élete legértékesebb mozzanatait. Hallgatva a baráti beszámolókat Móricka jutott eszembe, akitől azt kérdezték, hogy mire vitte az életben? Azt válaszolta, hogy egyetlen dolog, amit elértem: ez a budilánc! Folytatva a helyzetjelentést a találkozó nem volt mentes dicsekvésektől, ágálásoktól, mellveregetésektől, sőt még a pénz, az anyagi rongyrázás is helyet keresett magának a lecke felmondás közepette. Én úgy mondanám, hogy „körbegargalizáltuk” magunkat s egymást. Hallgatva a nagy pukkantásokat, elhatároztam, hogy akkorát mondok, hogy mindenki szájtátva marad! Fel is emelkedtem szólásra és kellő pátosszal bejelentettem, hogy én az Erdélyi Unitárius Egyház külkapcsolatait koordinálom. Gondolom, hogy elég érdeklődésfelkeltő volt a felvezetőm, mert figyelmüket nyugtázhattam. Szatmáron az unitárius szó is már önmagában érdekes, mert a nép nagy-többsége semmit nem tud az unitáriusokról. Mondom nagy hévvel, hogy ez a megtisztelő munka abból áll, hogy a repterekről felültetek 6-8 amerikai vénasszonyt a mikrobuszba, és viszem őket két héten át szálláshelyeikre, hová megérkezvén felhordom a tíz-tizenöt bőröndöt, hajó-kuffert a negyedik emeletre. Nem kerültem helyezett státuszba a karriereink lajstromán, de némi sajnálkozó mosolyt sikerült begyűjtenem. Fiú-osztály voltunk, s mi a „vénemberek” kocsmázni indultunk. Nagy zaj és zene szorításában beszélgetni is alig tudtunk, s ezt még tetőzte az egyik barátunk bőbeszédűsége, akinek két témája volt, nevezetesen az unokái és a sok házinyula, mely teljességében kitölti és meghatározza jelenlegi létét. Odafigyeléssel ültem mellette éjjel fél tizenkettőig. Megismertem a kajlafülű nagy belga bak nyulakat, a csincsillákat, a piros szemű angórákat, s hála a kocsmásnak éjfél előtt kirúgtak! Hazafelé vezetgettem az autómat, elfogott a radar is, s közben elhatároztam, hogy a százéves érettségi találkozóra nem fogok elmenni!