Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek. IV. Bakik... Dr Kiss Elek püspök úrnál

2013. 01. 26.	Pajkos egyházi történetek. IV. Bakik... Dr. Kiss Elek püspök úrnál	Farkas Dénes
Magamat sem kímélhetem, mert első éves teológus koromban olyan bakit követtem el, mely kortársaim (fájdalom: elmúltak) körében sokáig emlékezetes maradt, s gyakorta meg is cikiztek az alábbi történettel. Mielőtt a bakimra térek, dr. Kiss Elek hajdani unitárius püspökkel kell kezdjem. Azon kevés kiváltságos személy vagyok, ki öt püspöknek volt papként a szolgálatában. Ez azért érdekes, mert régebb a püspököket életfogytáig választották. Az emlegetett püspökök közül hármat valóban én is elkísértem amaz utolsó úton, sőt a harmincadik egyházfőt is, aki idejekorán hagyta el a földi pályát! Kiss Elek püspök úr kemény ember volt! Alkatában és határozataiban is egyaránt! Öregkorában, hogy merre vitték tanácsosai azt most nem taglalom. Nagy lelke volt, és annyira szerette az egyházát, hogy − bátran megreszkírozom − életét adta volna érte. Sötét ruhában járt, és nejével Milike nénivel, Főtisztelendő Asszonyával, amikor végigmentek a Szamos parton vagy a Sétatéren, akkor alig volt fején a kalap, mert lépésenként kellett emelgetnie. Mindenki tudta, hogy az unitárius püspök sétál, s őt illik köszönteni. Igaz, akkoriban még Kolozsvár egészen más volt. Élt a Hóstát, nem voltak tömbház-negyedek s egyetlen blokkot kezdtek akkor építeni a Malom-árok partján, a Széchenyi téren. Nem is sejtettük akkor azt, hogy hová fejlődik a tömbház-világ, s hogy alakulnak ki a XX. század beton nyomor-tanyái, s azt sem érzékeltük, hogy hova jut a város arculata! Kiss Elek püspök segítette a sok letartóztatott pap feleségét, gyermekeit és a teológusokat is nagyon kedvelte. Megkérdezett előmenetelünk dolgairól, minden évben meghívott egy-egy vacsorára.  A meglepő az volt, hogy a Milike néni Főtisztelendő Asszony finom húslevesét csuporban kaptuk, és tea-szerűen ittuk meg. Ez teljesen szokatlan volt a székely rendtartás szerint. Annyira szerette a szülőföldjét, hogy a szeme annak a kemény embernek mindig könnyekben úszott, mikor Nagymedesért kiejtette a száján. Fiatal korában sportolt, birkózott, mely sportot ő székelyesen „küzsdölődésnek” nevezett. Egyszer − mondta Ő − egy kihívómat úgy földhöz vágtam, hogy kórházba került, s akkor elhatároztam, hogy abbahagyom a „küzsdölődést.”  Volt egy szerkezete, mely az ember markát erősítette. Én a térdeim közt alig tudtam a rugós szerkezetet összeszorítani, míg ő a tenyerében simán kattogtatta azt. Kipróbálta a vegetáriánus életvitelt is, melyből azonban időben kiszállt orvosi tanácsra. Azt hiszem, hogy jól tette. Most jövök rá,hogy igen elkalandoztam az emlékezés mezején, de azt meg kell még jegyezzem, hogy igen gyors beszédű volt, szinte hadart ! Mire elkezdte a Miatyánkot már rögtön el is ért az Ámenhez. Főpapi státusza előtt Ószövetséget tanított s „hadarta” a paradicsomi történetet, nevezetesen a kiűzetést az Édenből! Az anekdota szerint kellő hévvel idézte az Úristen szavát − a bűnbeesés után − Ádám! Ádám! Hol vagy? Erre a padból Ádám Dénes, későbbi homoródkeményfalvi lelkész felállt, és azt mondta, hogy itt vagyok főjegyző úr! Szamár! − jött Kiss Elek válasza − foglaljon helyet! Amiért előszedtem emlékeimből a hajdani nagy püspököt, az azért történt, mert egy születésnapjára mentünk köszönteni. Én első éves voltam 1959-ben, egészen új a teológián. Nem is sejtettem, hogy a püspök név szerint tudja, hogy kik és mik vagyunk. Az első évről én kaptam megbízatást a Főtisztelendő köszöntésére. Ez abból állt, hogy a legfiatalabb kellett töltse a fiúknak az italt, amivel megkínáltak. Bal kézzel fogtam meg az üveget s erre a püspök kétszer jó hangosan azt kérdezi tőlem, hogy: maga balog-balog ? Én nem, mondom, hogy én Farkas Dénes vagyok! Akkora lett a kacagás, hogy ötven s valamennyi esztendő után is, ha Darkó Bélával találkozom Marosvásárhelyen, a balog...ságom esete kilocsog a régmúlt emlékek partjaira.