2010. szeptember 20., hétfő

Bálint Róbert: Vigaszkeresők

2010. 09. 20

.
Bálint Róbert     Vigaszkeresők




Már az első nap felfigyeltem a ládára. Ott terpeszkedett a Berkeley-i iskola épületében, rögtön a bejárat mellett. Jó nagy és mély volt. El nem tudtam gondolni, hogy mire szolgál. Aztán megláttam: Reggelente, amikor az elemisek felvonultak az udvarról az osztálytermekbe, a nyomukban mindig maradt néhány szanaszét heverő ruhadarab, esetleg iskolatáska. Ezeket gyűjtötték össze a ládába. Szóval a talált tárgyak ládájára akadtam, vagy ahogyan a később odakerült felirat is hirdette: az „elveszett és megtalált” kabátok, melegítők és egyéb iskolaszerek ládájára.
Néhány nap alatt szép kis felsőruha-gyűjtemény állt össze, két hónap múlva már inkább a megboldogult forradalmi idők segélycsomag-szállítmányára emlékeztetett a tornyosuló ruhakupac. Mindig csak nőtt és sohasem fogyott... Azaz az iskolatáskákat el-elvitték, csak a ruhák maradtak.
Azoknak nem érezték hiányát. Egy idő után még egy mozgatható ruhatartó fogast is odahúzott valaki a láda mellé, és a már nem férő ruhákat kezdte szép sorban felaggatni rá.
Sokszor eltűnődtem azon, hogy mi fog e sok feleslegessé vált holmival történni. A „bizony otthon sok gyermeknek jól fogna...” is elindult bennem. Még azon is elcsodálkoztam, hogy az iskola vezetősége semmiféle hirdetménnyel vagy felszólítással nem rukkol elő e mérhetetlen tékozlás ügyében.
Egy december eleji napon azonban ilyen erős hideg szél kezdett fújni, épp mint ma. A havas eső is megeredt. Rendesen fázott az ember. Szinte gyönyörködve tapasztaltuk, hogy az addig figyelemre sem méltatott láda körül csak úgy tolongtak a didergő gyermekek, és egymással vagy inkább a hideggel versenyre kelve keresték a holmijukat.
Aha! Szóval itt van a kutya elásva. Tudta az iskola vezetősége, amit én nem: hogy egyszer Berkeleyben is lesz olyan hideg, hogy a tékozló gyerkőcöket visszatéríti a vályúhoz. Nekik csak az a dolguk, hogy addig is, amíg lesz rá igény, összegyűjtsék és megőrizzék a ruhákat.
A ’60-as évek végén néhány szociológus arra kereste a választ, hogy az amerikai episzkopális egyház hívei miért kötődnek eltérő mértékben egyházukhoz. Kutatásuk során azt a „vigaszhipotézis”-nek elnevezett feltevésüket sikerült bebizonyítaniuk, miszerint azok a hívek, akiket életkörülményeik a mindennapi életben kevesebb megelégedettséghez juttattak, vallásosabbak azoknál, akiknek a világi társadalomból több öröm jutott (pl. a nők jobban kötődnek az egyházhoz a férfiakkal, az idősekkel, a fiatalokkal, a kisjövedelműek a jómódúakkal szemben). Tehát az inkább „vigaszra” szorulóknak, az inkább szükségben levőknek erősebb az egyházhoz való kötődése, legyen ez a szükség anyagi, vagy érzelmi természetű.
Most, hogy odakint tombol a hideg szél, újra a didergő amerikai elemisekre gondolok, akik a szép, meleg napok elteltével újra megkeresték ruháikat, s talán hálával gondoltak az iskola személyzetére, hogy megőrizte azokat. S eszembe jutnak egyik idős lelkésznek a szavai, aki az elkallódott báránykák felett való kesergésemet hallva mondta: „Hadd el fiam, egyszer mindenki megjön.”
Igen, egyszer talán, ha nem is mindenki, de sokan „megjönnek”. Addig is a „vigasznyújtó”, lelki meleget adó hajlékot, lelkületet, üzenetet befogadásra készen kell tartani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése