Tófalvi Tamás: Megrozsdásodott világbéke

2010. 09. 29.	Megrozsdásodott világbéke	Tófalvi Tamás
1988-ban ezen a napon az ENSZ békefenntartó erői Nobel-békedíjat kaptak. Szemfényvesztés… Olyan világot élünk, amikor tökéletes alkatú, hirtelen szőkített modellek büszkén csicsergik kamerák lencséibe, hogy világbékét akarnak. Aki ezt komolyan tudja venni, az legalább annyira nevetségessé válik, mint maga a kijelentő… Mellveregető próféták, szektásnak bélyegzett istenfiak, jézusi reinkarnációk és mennydörgő hangú vallási vezetők hirdetik, hogy világunkat csak az mentheti meg a végső pusztulástól, ha feladjuk önnön barbár múltunkat, s igába hajtva ösztöneink fejét az örök és univerzális békére törekszünk… Békét akar a világ, békéért esdekel a pápa, békediktátumokat kötnek havi rendszerességgel a világ valamennyi pontján, békefelvonulásokat szerveznek a múlt megkövesedett szívű hippijei, és a „make love, not war” bűvkörében próbálunk kibékíteni ősellenségnek kikiáltott vérmes szemű ellentéteket. És mindeközben milliók halnak éhen a világ árnyékos oldalán, ezreket fektetnek jeltelen tömegsírokba háborúk csattogó fegyverei, és a jézusi cselekvő szeretet megpókhálósodott foszlányai ott lógnak romba dőlt épületek porlepte maradékán… 1988-ban, ezen a napon az ENSZ békefenntartó erői Nobel-békedíjat kaptak… Olyan világot élünk, amikor az embert önmagától kell megmenteni, erőszakkal kényszeríteni rá a békét, s mint egy állatot, ketrecbe zárni, hogy kártékonysága ne rombolja világának édesded álmait. De hogy lesz-e valaha béke e túlfűtött világban, hogy életképes-e megannyi zakatoló elme körtáncában az állandó nyugalom?! Nem tudom, de a világbéke túl utópisztikus, hogy hinni tudjak benne, s mégis oly valóságos, hogy nem tudom nem elhinni: egyszer majd mindenkinek megjön az esze…

Máthé Sándor: Ölelés. Mosoly. Szeretet

2010. 09. 28.            Ölelés. Mosoly. Szeretet        Máthé Sándor


Hadd öleljelek meg! "Let me give you a hug!" - mondják amerikai
testvéreink, s teszik ezt minden találkozás alkalmával, nagy mosoly
kíséretében. Kezdetben idegenkedtem, nem értettem, hogy miért teszik,
nem is igazán ment az ilyen fajta "ölelkezés".

Egyik amerikai látogatásom alkalmával aztán megértettem, hogy miért
ennyire fontos számukra ez a mozdulat. Látogatóban voltunk
Alzheimer-kóros betegek otthonában. A látogatott beteggel találkozva -
akit korábbi alkalommal ismertem meg -, jó amerikai szokás szerint
megöleltem őt. A többi gondozott, ezt látva, sorba állt ölelésre
várva, vágyva. Megható volt. Felejthetetlen. Ölelni, szeretni kell! És
ilyen a mosoly is, hisz mosolyra mosolyt kapunk.

Ölelj, mosolyogj, szeress! Így szebb lesz a világ!Hadd öleljelek meg!
"Let me give you a hug!" - mondják amerikai testvéreink, s teszik ezt
minden találkozás alkalmával, nagy mosoly kíséretében. Kezdetben
idegenkedtem, nem értettem, hogy miért teszik, nem is igazán ment az
ilyen fajta "ölelkezés".

Egyik amerikai látogatásom alkalmával aztán megértettem, hogy miért
ennyire fontos számukra ez a mozdulat. Látogatóban voltunk
Alzheimer-kóros betegek otthonában. A látogatott beteggel találkozva -
akit korábbi alkalommal ismertem meg -, jó amerikai szokás szerint
megöleltem őt. A többi gondozott, ezt látva, sorba állt ölelésre
várva, vágyva. Megható volt. Felejthetetlen. Ölelni, szeretni kell! És
ilyen a mosoly is, hisz mosolyra mosolyt kapunk.

Ölelj, mosolyogj, szeress! Így szebb lesz a világ!

Orbán Erika: Hiánydal

2010. 09. 27 .	Hiánydal	Orbán Erika
útvesztő fényjelző távolba kísértő elcsaltad vágyamat hontalan álmomat merre jár messze ő tátongó kesergő bú zárja karomat csend lopja szavamat vágy nélkül merengő megbénult keringő föld oldjad dalomat ég lékeld álmomat

Demeter Sándor Lóránd : Göncöl szekere

2010.09.26.

Göncöl szekere

Demeter Sándor Lóránd

Napszentület után, amikor a Teremtő az égnek boltozatára helyezi a kisebbik világító testeket, hogy Öregisten égboltabroszának fényes formái „a szegény legénynek utat mutassanak”, amikor csűrünk fölé érkezik az égabrosz Göncöl-szekere, úgy hogy a rúd végén kuporgó ostoros megnyergeli a kupás cserepeket, akkor tudjuk: őszutóba hajlik az esztendő.

Egy este, kúrálás után, amikor kiléptünk a pajtából Dorottya ujjongva nézett fel az égre: Apa, édesapa, né mennyi csillag! A Göncölszekér tengelye akkor már egészen a csűr tetejét súrolta. Révülten néztük a Teremtő égabroszát. Kiválasztottuk a legközelebbit, a Göncölszekeret.
Mesélni kezdtem neki Göncöl táltosról, aki szekerén az Úristen gyógyító füveivel, bajt szüntető írjaival járta a teremtett világot, úgy segített a rászorulókon. Egyszer egy napon eltörött Göncöl táltos szekerének a rúdja. Jó emberek, kérlek, segítsetek! – kérte Göncöl a segítséget azoktól, akiknek korábban ő juttatott az Úristen gyógyírjából, de rajta senki nem segített.

Dorottya áhítattal hallgatta a Teremtő emberének történetét. Először halkan és bátortalanul ismételgette, később lelkéből kiáltotta: Jó emberek, segítsetek! De Göncöl táltosnak senki nem segített. Jóisten csak nézte, nézte az ő mennyei országából, hogy jó emberének, aki az ő gyógyító írjait viszi háztól házig, nem akad egyetlen segítője sem. Arra gondolt, örök példaként adja minden embernek Göncöl történetét. Felemelte őt törött szekerével, és csillagként égboltozatának abroszára helyezte, hogy tanulsága mindig, minden ember számára szem előtt legyen.

Bekerültünk a tűz mellé, Dorottya lekuporodott, tenyerébe eresztette állát, s amíg én a tüzet raktam, kérte: Édesapa, légy szíves mondjuk el Göncölt! Másnap hajnalban, fejés után, tűzrakás közben, Göncöl táltos történetével indult a nap. Este megnéztük, ott van-e a csűr felett a szekere? És egy délután, amikor Fülöp lovunkkal az eperfáktól ereszkedtünk le a falu irányába, Dorottya meglátta a javításra előkészített halottas szekeret. Örömmel kiáltotta, mint aki a megfoghatatlant mégis kézbe vette: Apa, apa, né hol van Göncöl szekere!

Lakatos Sándor: Szelektív illemtan

2010. 09. 25.	Szelektív illemtan	Lakatos Sándor
A minap másfél éves lányommal sétálni indultam. Éppen abban a korban van, amikor nagyon mozgékony és határok nélkül barátságos, ha a megfelelő hangulatában van. Fűnek, fának, szomszédnak, elárusítónak köszönünk, a cicának nyávogunk, a kóbor kutyáknak ugatunk, az autónak brummogunk, bárhol lenne a találkozás. Gyakran előfordul, hogy számomra vadidegen emberek odajönnek, köszönnek a lányomnak, megcirógatják és továbbmennek, rám ügyet sem vetve. Lányom szépen visszainteget, mosolyog. Ilyenkor úgy érzem, ő sétáltat engem. Több ilyen utcai találkozás után a sétából rövid bevásárlás lett. Az üzletben sem könnyebb apukának lenni, mert minden színes, vonzó, csalogató. Szóval ott állok nyakamban a babával, hogy a polcokat teljesen le ne rámolja. Fél kezemben szatyor, másik kezemben bevásárlókosár, homlokomon nagyfokú ügyetlenség verejtéke, így próbálok a kasszához közeledni. Valószínűleg bennem lehetett a hiba, hogy imént ecsetelt helyzetemben nem tettem hangosan is nyilvánvalóvá, hogy a hosszacska sort próbálom kiállni. Szétszórtságomban és zavaromban arra lettem figyelmes, meglett asszonyok sorra vágódnak be elém, hogy a fizetést előttem elvégezzék. Küllemük szerint biztos legalább két-három gyermeket hoztak a világra egyenként, és kétségtelen, hogy tisztességesen fel is nevelték őket. Ketten közülük nagyon vigyáztak, hogy jól elfordítsák a fejüket, nehogy zavarba jöjjenek a nagy tolakodásban, pedig a lányom nekik is hevesen integetett a magasból. Hirtelen azon kezdtem gondolkodni, hogy annak idején, illemtanórán mit is tanítottak negyedik osztályban? Valami olyasmit, hogy buszon és egyéb forgalmas helyeken illik a gyermekes anyukákkal udvariasan viselkedni, helyet átadni, sorban előre engedni stb. Gondolkodtam, hogy előbbi tanításban az anyuka vagy a kicsinye a fontosabb? Végül is mindegy, hiszen én szemmel láthatóan egyik kategóriába sem illek bele. Végül sorra kerültem, fizettem és túléltük a bolti akadályversenyt. Az érzés azonban jól megmaradt bennem.

Nagy László: Örömszerző odafigyelés

2010. 09. 24.	Nagy László  Örömszerző odafigyelés
Aki reggel korán fütyörészik, attól ne kérj tanácsot – tartja a népi bölcsesség. Tudták már akkor, nagyon régen, hogy miért, vagy azzal a fiatalemberrel is tisztában voltak, aki reggel korán kívánta és vedelte a vizet. Az ilyenhez nem szívesen adták férjhez az anyák a lányukat. Nem tudtam, hogy miért óvtak mindig attól, hogy ne járjak „zernyén”. A Bibliában erre is megvan a válasz. A Példabeszédek 25,02-ban azt olvashatjuk: „Mint aki leveti ruháját hideg időben, vagy mint aki ecetet kever lúggal, olyan az, aki rosszkedvű ember előtt dalol.” És jön, hogy mondjuk az ítéletet: az ilyen emberről is megvan a véleményünk. Odafigyelni egymásra, egy másik emberre, észrevenni örömét és bánatát, nem könnyű. Pedig néha meg kell tenni. Észre kell vennünk, hogy nemcsak mi vagyunk ezen a világon! Ez nem megalkuvás, nem gyávaság, hanem keresztényi szolgálat, odafigyelés a felebarátra. Akasztott ember házában kötélről és haldokló házában halálról sem igen szoktak beszélni. Ha nem tudunk mosolyt varázsolni az arcokra, fájdalmat nem érdemes. Édes és szép a közös dalolás, de a megalázás mindenkinek keserűséges. Érdemes erre odafigyelni.

Lázár Levente: Az utca hagyatéka

2010. 09. 23.	Az utca hagyatéka	Lázár Levente
Pár hete koptatjuk Berkeley utcáit, és már megszokottá vált, hogy alkalmanként használt, de még használható, valakinek talán kincset érő tárgyak kerülnek ki a kapuk elé. A lakásunk felé vezető út egy adott ponton szétválik, egyik fele fölfele tart, a másik le, középen pedig egy keskeny sziget. A sziget közepén pedig egy kitett csizma. Használt, nagyon is, sőt kopott, talán azért van ott a senki földjén. Majd közelebbről szemlélve érdekesnek tűnt, hogy az egy hódeszkához járó csizma. Hócsizma? Itt, ahol nem láttak havat évtizedek óta?! Azonnal érthetővé tette a látványt a mellette heverő tárgy: ott volt egy pár mankó is. Biztos valaki nagyon megbánta, hogy egyáltalán használni merte azt a csizmát egy havas, csúszós oldalon valahol a messze idegenben. Pár óra múlva a mankó eltűnt, gazdára talált. A csizma még ott volt legalább egy hétig, majd az is eltűnt. Mindenre szükség van – gondoltam. Viszont pár nap múlva megint előkerült a csizma, ott volt, az útról a teológia udvarára vezető lépcső legfelső fokán, a sarokba, szerényen meghúzódva. Elindult a csizma – kuncogtam magamban. Két napon belül a csizma már az egyetem udvarán volt, a gyep közepén, csak az nem látta, aki nem akarta. Ott állt katonásan, büszkén. A csizma egyetemre jár, és ezt nem is akarja titkolni – tűnődtem magamban. Mikor elindult világhódító útjára, még mankóra, támaszra volt szüksége, és íme volt bátorsága szembenézi a megvetéssel, volt ereje lépcsőt mászni, volt benne akarat, szándék és határozottság mindent újrakezdeni, még kopottan is, használtan is. Volt benne remény, micsoda remény, rendíthetetlen, és tudta, még hasznára lesz ennek a világnak! Már egy hete nem láttam a csizmát… Sikerült neki!

Újvárosi Katalin: Ősz van

2010. 09. 22.	Újvárosi Katalin  Ősz van
Ősz van. Napos, szőlőillatú, elmúló ősz. A nyári melegnek már nyoma sincs, a napnak pedig foga van – ahogy a régiek mondták. Esténként tüzet gyújtunk. A füst szaga belengi a szobát, beívódik a bútorokba, és sokáig érezni ottlétét. Az árnyak kilopóznak a kályha pocakjából, és mesés alakokat rajzolnak a falra. Visszacseng a gyermekkor (óh, a gyermekkor!) és eltűnődöm: vajon az én lányomnak milyen emléke lesz ez? Bár akad kint is tennivaló, többnyire bent vagyunk a házban. Tesszük a dolgunk, és este korán lefekszünk. Jól esik ez a megpihenés a nyári hajrá után. Ősz van. Iskolaszagú, befelé fordulós ősz. Hálaszavak születnek lépten-nyomon: bőségesen mérte idén a termést az Úristen. Ám a hálaszavak harmóniájába be-bevegyül az istentelen káromkodás, a semmiért nem járó köszönet és az egyházra, Istenre legyintő ember rosszindulatú nemtörődömsége. Ősz van. Bár csípős a reggel és tudom, hogy közelít a tél, még reménykedek egy-egy meleg napban. Ha megadatik, bájosan keresem a tenyérnyi helyet is, hogy meglebbentsem lelkemet a melegségben. És felsóhajtok: maradj még ősz!

Csécs Márton Lőrinc: Lecke az egyik félelemről

2010. 09. 21.	Csécs Márton Lőrinc:     Lecke az egyik félelemről
Tudad, ez úgy van, hogy mindannyiunkba él egy fajta félelem. Több is, de én ma éjjel egyről akarak neked mesélni. Figyelj csak! Attól félnek az emberek, hogy: ha semmit nem tartanak vissza, ha mindent odaadnak, nem marad semmi, amitől érdekesek lennének. Ezért csak részleteket adnak; és csak mutagatják, húzagatják a mézesmadzagat. Azt gondolják, hogy  imígyen, mint az ezeregyéjszakás leányka rejtélyeikkel meg tudják őrizni életüket, barátaikat. Ha nem engedik, hogy a barát, a társ egészen megismerjen, akkor nyert ügye van mindenkinek. Ezt azért teszik, mert félnek attól, hogy, ha egyszer majd egészen kiismerik őket, akkor elveszítik az érdeklődést irántuk. Ezért néhány sarkat elzárva tartanak önmagukban, hogy a másik találgathassan: Vajan mi van azakban a sarkakban? Mit tudunk még adni? ... és további kutatást, keresgélést, győzködést, vágyat remélnek ettől a magatartásuktól. S mert az ember szereti, vonzódik a titokzatos után, talán sikeres is a módszer. Szeressük a titkakat, az ismeretlent. A szoknyából is inkább a sejtető hosszú szoknyát, me’ az az, ami megmozgatja az agyvelőt, az érzést. Az ad szabad teret belelátni esetleg azt is, ami nincs ott. Ezzel csak az a baj kicsi barátam, hogy ha a rejtély egyszer ismertté válik, akkor lőttek az egésznek! Ha egyszer megismertük a titkat, feltérképeztük, felmértük a valóságat, akkor az egésznek annyi! Azt gondoljuk buta fejjel, hogy a titkakat ha kiismertük, ha a rejtély nincs már ott, akkor a másiknak oda a lelke. Mindenki ezt a logikát követi; sőt hangaztatják, hogy az élet is attól szép, hogy nem ismerjük a jövőt. Hogy őszinte legyek hozzád, elismerem a fentiek igazát. Részben. S azt mondam, hogy nem kell félni. Ha őszinte a dolag, s igazi, akkor a barátat, az életet nem a rejtély vagy az ismeretlen titak fogja megtartani, hanem az a biztas valami, ami te vagy. Te, akit soha nem lehet megunni, te, akiben örömet talál az ember, még ha sokszor előre tudja már mondanivalód lényegét. Te aki megértő vagy és eléggé bölcs ahhoz, hogy átláss a felszínen, a látszaton, s képes vagy bármikor segítő jobb vagy balkezet nyújtani. Nem a kiváncsiság lángját kell életben tartani, hanem a szeretet tűzét kell nap mint nap eltetni. Ennyi az egész! A mély dolgok erről szólnak. Legalábbis azt mondják. Mára ezt kaptam az öregúrtól. Remélem, más is hasznát veszi.

Bálint Róbert: Vigaszkeresők

2010. 09. 20 .	Bálint Róbert     Vigaszkeresők
Már az első nap felfigyeltem a ládára. Ott terpeszkedett a Berkeley-i iskola épületében, rögtön a bejárat mellett. Jó nagy és mély volt. El nem tudtam gondolni, hogy mire szolgál. Aztán megláttam: Reggelente, amikor az elemisek felvonultak az udvarról az osztálytermekbe, a nyomukban mindig maradt néhány szanaszét heverő ruhadarab, esetleg iskolatáska. Ezeket gyűjtötték össze a ládába. Szóval a talált tárgyak ládájára akadtam, vagy ahogyan a később odakerült felirat is hirdette: az „elveszett és megtalált” kabátok, melegítők és egyéb iskolaszerek ládájára. Néhány nap alatt szép kis felsőruha-gyűjtemény állt össze, két hónap múlva már inkább a megboldogult forradalmi idők segélycsomag-szállítmányára emlékeztetett a tornyosuló ruhakupac. Mindig csak nőtt és sohasem fogyott... Azaz az iskolatáskákat el-elvitték, csak a ruhák maradtak. Azoknak nem érezték hiányát. Egy idő után még egy mozgatható ruhatartó fogast is odahúzott valaki a láda mellé, és a már nem férő ruhákat kezdte szép sorban felaggatni rá. Sokszor eltűnődtem azon, hogy mi fog e sok feleslegessé vált holmival történni. A „bizony otthon sok gyermeknek jól fogna...” is elindult bennem. Még azon is elcsodálkoztam, hogy az iskola vezetősége semmiféle hirdetménnyel vagy felszólítással nem rukkol elő e mérhetetlen tékozlás ügyében. Egy december eleji napon azonban ilyen erős hideg szél kezdett fújni, épp mint ma. A havas eső is megeredt. Rendesen fázott az ember. Szinte gyönyörködve tapasztaltuk, hogy az addig figyelemre sem méltatott láda körül csak úgy tolongtak a didergő gyermekek, és egymással vagy inkább a hideggel versenyre kelve keresték a holmijukat. Aha! Szóval itt van a kutya elásva. Tudta az iskola vezetősége, amit én nem: hogy egyszer Berkeleyben is lesz olyan hideg, hogy a tékozló gyerkőcöket visszatéríti a vályúhoz. Nekik csak az a dolguk, hogy addig is, amíg lesz rá igény, összegyűjtsék és megőrizzék a ruhákat. A ’60-as évek végén néhány szociológus arra kereste a választ, hogy az amerikai episzkopális egyház hívei miért kötődnek eltérő mértékben egyházukhoz. Kutatásuk során azt a „vigaszhipotézis”-nek elnevezett feltevésüket sikerült bebizonyítaniuk, miszerint azok a hívek, akiket életkörülményeik a mindennapi életben kevesebb megelégedettséghez juttattak, vallásosabbak azoknál, akiknek a világi társadalomból több öröm jutott (pl. a nők jobban kötődnek az egyházhoz a férfiakkal, az idősekkel, a fiatalokkal, a kisjövedelműek a jómódúakkal szemben). Tehát az inkább „vigaszra” szorulóknak, az inkább szükségben levőknek erősebb az egyházhoz való kötődése, legyen ez a szükség anyagi, vagy érzelmi természetű. Most, hogy odakint tombol a hideg szél, újra a didergő amerikai elemisekre gondolok, akik a szép, meleg napok elteltével újra megkeresték ruháikat, s talán hálával gondoltak az iskola személyzetére, hogy megőrizte azokat. S eszembe jutnak egyik idős lelkésznek a szavai, aki az elkallódott báránykák felett való kesergésemet hallva mondta: „Hadd el fiam, egyszer mindenki megjön.” Igen, egyszer talán, ha nem is mindenki, de sokan „megjönnek”. Addig is a „vigasznyújtó”, lelki meleget adó hajlékot, lelkületet, üzenetet befogadásra készen kell tartani.

Székely Kinga Réka: A szilvaszedés filozófiája

2010. 09. 19.	Székely Kinga Réka   A szilvaszedés filozófiája
Amikor érni kezd a hargas magú szilva, hamvaskékké változnak a szilvafák. Ha beállsz a szilvafa alá, és felnézel rá, maga az égbolt is terebélyes szilvafának tetszik. Ilyenkor elmúlnak világvégés hangulataid. Hitté simul a rücskös csüggedés. Reménnyé szilárdulnak szertefoszlott álmaid. Bizalommá melegszik fojtogató, rideg aggodalmad. Ilyenkor újra hiszed, hogy Isten a teremtő, a világmindenség ura, tehát minden úgy van jól, ahogy van. Ilyenkor elfogadod, tiédnek érzed éltedet, megelégszel azzal a terméssel, ami léleknedűidből számodra gyümölcsé érett. A szilva szép gyümölcs. Hamvasságáról eszedbe jut az ártatlanság. A tiszta lélek utáni sóvárgás megtisztító imára serkent. Formájáról eszedbe jut a kezdet és a vég, a kitárulkozás és a bezárulás. Körültekintésre indít a kíváncsiság: mennyire szabályos kapcsolataid köre?! A szilva magja a létezés titkait tárja eléd. Az újjászületés tökéletes jelképe. Megszámlálhatatlanul sokszor nyílik szét, és zárul össze markod, amíg egy veder szilvát felszedsz. (Egy kád megszedése végtelenségnek tűnik). Érett gyümölcseidet szedd össze te is a mai vasárnap. Imádságod legyen ártatlan, szándékod barátságos, körültekintésed teljes. Az élet azért van, hogy éljed és továbbadjad. Nemcsak a munka a tiéd, hanem az áldás is.

Farkas Dénes: Gyerekszoba

2010. 09. 18.	Farkas Dénes    Gyerekszoba
Valamikor réges-régen Kedei Mózes ösztökélésére írtam vagy két prédikációt, melyet közölt is a Vallomás magunkról című könyv második kötetében. Sohasem volt erősségem a szószerinti leírása a gondolataimnak. Mivel e felkérés elől nem illett elhajlani írtam egy eszmefuttatást (prédikációt?) Júdásról. Arról írtam, hogy vajon mi késztette Júdást az árulás gyalázatára? Kezdtem taglalni az Iskariotesz család szellemiségét, a zelóták mozgalmát és azoknak mély patriotizmusát, mely a Róma elleni zendülésekben jutott kifejeződésre. Júdással elég sokat foglalkoztattak teológus koromban. Nem egy szemináriumi dolgozatot írattak e tárgyban. Azt is tudtam, hogy egy rabszolga ára pontosan 30 ezüstpénz volt, ami megegyezik a júdási „napszámmal”. Feltettem a kérdést, hogy vajon mit akart venni a szerencsétlen ezért az összegért? Aztán röviden megpróbáltam taglalni azokat a szempontokat, amelyek hozzájárulhattak később ahhoz, hogy Júdás ilyen gyalázatos jellemű ember lett. Megfogalmaztam a kérdést, hogy vajon milyen lehetett a gyermekkora? Fenyítették-e meg vagy bántak-e durván vele? Vajon volt elegendő neki abból, ami egy gyermeknek kijár, vagy nem halmozták-e el túlságosan a bőség kosarából? Stb., stb… Ha már megszületett ez a beszédféleség egyszer a kolozsvári szószéken „megreszkíroztam”. Visszhang: semmi! Másnap hétfőn az irodában Mikó Lőrinc tele szájjal mindenkinek elmondta, hogy Dénes a tegnap azt prédikálta, hogy Júdásnak nem volt gyerekszobája. Sok esztendő eltelt azóta, és mégis minduntalan eszembe jut a nagy kérdés: hogy is állunk a gyerekszobákkal?

Czire Szabolcs : Kit szabad szeretni?

2010.09.17.

Czire Szabolcs      Kit szabad szeretni?

Jézus örömüzenetének legtömörebb foglalatát az első János-levél adja: Isten szeretet. És ehhez hozzáteszi: aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. (4,16)

Isten szeretet – forradalom volt annak idején kimondani is, és forradalom lenne ma komolyan venni.

Na persze, prédikálunk róla... Főként, amikor félelmeinket, tragédiáinkat, bűneinket, képtelenségeinket rejtegetnénk a „szeretet” puha takarója alá.  De gondoljunk csak bele, mi történne, ha egyszer velejéig komolyan vennénk azt a tényt, hogy Isten szeretet, és csak szeretve, szeretetet adva vagyunk Istenben és ő bennünk?

Mindannyian szeretünk: a hozzánk tartozókat. Családunkat és még néhány embert. Azokat, akik a biztonságos határon belül vannak. Szeretet-biztonságos határon belül. Határok, melyeket a társadalmi együttélés szabályai, konvenciók és moralitásba öltöztetett félelmek védelmeznek.

Mert a szeretet ellentéte a félelem (és nem a gyűlölet, ami a szeretetnek egy eltorzult arca). Mindegyik vallási hagyomány pontosan tudja, hogy a szeretet ellenpólusa a félelem. Végső soron félelem a szeretettől. Két verssel odébb János is kimondja: A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.

Félelmeink – talán a túlélés ösztönének evolúciós maradékai, talán az Isten közelségétől távolra kallódott énünk bugyrai, s így birtokvágyunk, irigységünk, gyűlölségünk, képzelgéseink és démonjaink – jogosak és megalapozottak, mondhatjuk. Jogos félelmünk a szeretettől. Mert aki szeretni mer, az sebezhetővé válik. Azt kihasználhatják. Alkalmanként még saját otthonának békéjét is veszélyeztetheti.

Aki szeretni mer, annak a biztonságos közömbösségből ki kell lépnie. Onnan kezdve visszavonhatatlanul közünk van egymáshoz, és ez fáradságba, törődésbe kerül. Ez már önmagában is veszélyes. Határok átlépéseként értelmezve pedig még inkább.

Márpedig az evangélium ezeknek a határoknak az átlépéséről szól: Isten szeretetének a társadalmi határok átlépésével való átélhetővé tételéről, embervilágú kiteljesítéséről.

Szegény lelkészek és mindazok, akik ezt tudják…

Rácz Norbert: Jézus arcok – végkövetkeztetések

2010. 09. 16.	Rácz Norbert  Jézus arcok – végkövetkeztetések
Úgy döntöttem, hogy nem szobrászkodom többet a szavakkal. Azt gondolom, hogy a kedves Olvasó érti már, miről is beszéltem. Lehet, hogy ezután már fárasztó és unalmas lenne folytatni a témát. További különböző kultúrákba lehetne elmélyülni, a helyi színfoltokat kiemelni, konkrét helyzeteket teremteni vagy átírni, de az már nem ehhez a műfajhoz tartozna. Ez így bőven elég lesz. Mégis fontosnak tartok néhány következtetést megfogalmazni, már csak azért is, hogy legyen fedő ezen a sorozaton. Első, amit le kell írjak azzal a pár Jézus-arccal kapcsolatosan, amit tehetségem szerint megrajzoltam, az, hogy meglepően sokat morfondíroztam egy-egy írással. A legnagyobb nehézséget az újszerűség megragadása jelentette. Az első szöveg megírása után a következő esetekben azzal a bajjal küzdöttem, hogy a megfogalmazásra váró alapprobléma, ami az új Jézust foglalkoztatná a legmélyebben, azonos. Árnyalatnyi különbség akadt, de az alapkérdések ugyanazok maradtak. Sőt, az „eredeti” evangéliumi Jézus is nagyjából ezekről beszélt. Éppen ezért az első és legfontosabb megfogalmazás az, hogy az elmúlt kétezer évben az alapkérdések rendjén semmit vagy nagyon keveset léptünk előre. Vagy másképpen: a Jézus korában megfogalmazódó kérdések, a jézusi forradalom ugyanolyan aktuális ma is. Kétezer évvel ezelőtt Galileában ugyanannyira fontos volt a megalkudni nem tudó Mester számára a tiszta, elegyítetlen igazság, mint manapság. A kompromisszum, amit manapság a kényelem és a társadalmi elismerés, elfogadás érdekében megkötünk – feladva ezáltal a legfontosabbat – ugyanúgy valós ma is, mint annak idején. Ugyanakkor feltűnő a problémák egyetemes volta. Lehet, hogy a saját szemszögem zavart okoz ebben a kérdésben, ám nem gondolom, hogy alapjában befolyásolja azt. Bármerre nézünk, Erdélytől Afrika törzsi világáig, mindenhol ugyanazokkal a kérdésekkel találkozunk: a társadalmi igazságtalansággal, az elnyomással, a felelőtlenséggel, a megalkuvással, az önzéssel, és a sort folytathatnám. Továbbá azt emelném ki, hogy bármerre nézünk, azt tapasztalhatjuk ma is, hogy a Jézus-szerű embereket itt is, ott is, most is, rég is ugyanúgy próbálták beolvasztani, ha pedig ez nem sikerült, akkor félreállítani. Végül pedig azt mondanám el, hogy Jézus bennünk él. Ez nem egy metafizikai, teológiai kijelentés, hanem egy lélektani és vallási tény. Van mindannyiunkban jézusi oldal, amit sajnos túlságosan is sokszor keresztre feszítünk magunkban. Nos, itt van az alapprobléma, itt a bölcsek köve, a haladás legnagyobb gátja és lehetősége! Az emberiség nem lép előre egy tapodtat sem mindaddig, amíg az egyes ember nem ébreszti (támasztja?) fel magában a jézusit, a tisztát, a látnokot, a szomjasan keresőt, a mélyen érzőt, az őszintét, az álmodót. Hogy erre mikor vagy hogyan kerül sor, az csak és kizárólag rajtunk, nem, helyesebben: rajtam és rajtad áll. Jézus, ébredj!

Szabó Előd: Hívás

2010. 09. 15.

Szabó Előd                    Hívás

Első percünket Örkény István tölti ki. Egypercesében egy Petőfi-rajongót hajnalban telefonhívás riasztja fel: maga a nagy költő beszél a vonal másik végén. A hívás időtartama három perc. Emberünk annyira zavarba jön, hogy csak hebeg-habog, s nem tudja, mit kezdjen a nagy lehetőséggel, nem tudja, mit mondjon vagy kérdezzen, s a percek semmitmondó közhelyekkel telnek meg. „Na, alászolgája. Jó éjszakát kívánok.” – zárul a beszélgetés.

Második percünk az első perc okozta mosollyal indul, de a következő pillanatban eszembe jut néhány olyan személy – a múltból vagy jelenből –, aki hasonlóképpen zavarba hozna egy hajnali hívással. Akikkel annyira szeretnék beszélni, akik annyira érdekelnek, akikről annyit beszélek, vagy annyit gondolok rájuk, s mégis talán a pillanatok telnének, s amikor a közhelyek betöltik az időt, akkor nem lenne más hátra, mint: „Na, alászolgája. Jó éjszakát kívánok.”

Harmadik percemet rád bízom. Mert az óra ketyeg, a hívás ideje fogy, nem minden hajnal hoz rendkívüli találkozást. Fogd meg a kezét, öleld, keresd, vagy hívd fel, akár hajnalban azt, azokat, akik fontosak számodra. Ne töltsd az időt közhelyekkel, hanem kérdezd, mondd, tedd azt, amit a szíved, a lelkiismereted parancsol.

Lejárt a három percünk. Alászolgája, szép napot kívánok!

Farkas Dénes: Székek

2010. 09. 14.	Farkas Dénes             Székek
Az Unitárius Püspökségen, a közigazgatási előadótanácsos szobájában van két szék, melyek közül az egyiknek a támláján faragott unitárius címer van, kissé stilizált formában. Ezek a székek egyidősek az új (Pákei) kollégium többi bútorzatával. 1940-ben, amikor a magyarok bejöttek Kolozsvárra, Horthy Miklós kormányzó urat a címeres székre ültették, melyet az akkori város vezetői „kölcsönkértek” az egyháztól erre az alkalomra. A szék kis emelvényen a főtér torony felőli részén volt elhelyezve. Ezt a dolgot néhai Dr. Lőrinczi Mihály professzor úr mondta nekem és bizonyára másoknak is. Ez az állítás nem lehet „abszolút badarság”, mert a „bejövetelt” megörökítő korabeli filmkockákon magam is felfedeztem a már „történelminek” nevezhető széket, melynek alkati elemei kivehetően felsejlenek. A másik szék a püspöki kabinetben áll, én 1959 óta ott látom. Jelenleg bordó vagy inkább bíborba hajló szövettel van bevonva. Az évek során az ablakon beszűrődő napfény megette a textília szálait, és a hátáról végérvényesen eltűnt, szétmállott egy selyemből készült hímzett rátét, amelyen a hímzés szövege a következő volt: „Dávid Ferenc székének hiteles másolata. Az eredeti a bonchidai kastélyban őriztetik.” Talán Andrási György és Mikó Lőrinc azok, akik még emlékezhetnek második „történelmi” székünk adataira. A harmadik széket nem láttam, csak hallásból való a tájékozottságom. Amikor még megtekinthető volt a tordai múzeumban Kőrösfői Krisch Aladár festménye, több alkalommal megnéztük azt az amerikai érdeklődő testvérekkel. Ott megismerkedtem egy angolul is jól beszélő bűbájos muzeológusnővel, aki azt mesélte nekem, hogy az a szék, amelyen János Zsigmond ül a festményen, ma is megvan egy tordai magyar család birtokában. Azt már nem jegyeztem meg, hogy ki ez a család. A több mint tíz éve húzódó tatarozás miatt a múzeum zárva tart, de a muzeológus remélhetőleg él, és megkeresés esetén bizonyára nem zárkózik el a részletek közlésétől. „Száraznak” tűnő  három percesem azért írtam, hogy valahol nyoma maradjon „történelmi” székeinknek ebben a „pad alá” ült világban.

Lakatos Sándor: A forráslátogató előjoga

2010. 09. 13. Lakatos Sándor A forráslátogató előjoga

A Tisza két forrásból ered. A Fekete- és a Fehér-Tisza forrása légvonalban 53 kilométerre van egymástól. A Tisza elsődleges forrásának az elsőt tekintik. Ettől az 1265 méteres magasságban lévő csorgótól mérik a Tisza hosszát is. Augusztus végén, amikor tanártársaimmal Kárpátaljára látogattunk, ehhez a forráshoz is elmentünk. Orosz katonai terepjárókkal vágtunk neki a Fagyalos nevű hegységnek.

Ki gondolná, hogy még egy távoli hegytetőn is nagy erővel hatnak a történelmi-politikai változások? 1889-ben, a magyar időben kőfalat építettek, közepén egy csurgóval. Trianon után a magyar nyelvű táblát cseh-ruszin kétnyelvű táblára cserélték. 1939-ben, az emlékkő tetejére turulmadár került, amit később a szovjetek alatt természetesen eltávolítottak. 2006-ban egy szegedi egyesület új, magyar-ukrán kétnyelvű táblát helyezett el a forrásnál.

Kárpátalján úgy tartják, hogy aki egyszer az életben ellátogatott a Fekete-Tisza forrásához, annak joga van a Tisza mentén minden kocsmában feltenni az egyik lábát az asztalra. Fokozásképpen, aki a Fehér-Tisza forrását is megpillantja akár egyszer, jogot formálhat arra, hogy a Tisza menti kocsmákban mindkét lábát feltegye az asztalra. Magyar virtus, a rézangyalát!

Kedves történet, ami arra késztet, hogy a mondanivalót többszintű közösségi életünkre vonatkoztassam. Valahogy így: vajon azok, akik manapság lábukat az asztalra teszik, mind jártak a Tisza-forrásoknál?

Máthé Sándor: Iskolakezdéskor

2010. 09. 12. Máthé Sándor Iskolakezdéskor

Az iskolakezdés mindig a gyermekeinkre irányítja a figyelmet. Eddig valahogy el- és meg voltak a vakációban. Most itt az iskola, menni kell. Ez nemcsak a gyermeknek gond, hanem elsősorban a szülőnek, mert rendkívüli anyagi megterhelést jelent a legtöbb családnak. Persze minden szülő igyekszik a tőle telhető legtöbbet, legjobbat adni gyermekének, igazodva az egyre nagyobb igényekhez, elvárásokhoz. Sok minden kell ilyenkor: új ruha, cipő, iskolatáska, tanszerek, talán egy új számítógép…

Ez rendben is volna, ez mind kell, csak az a baj, hogy a legtöbben ezekre fektetik a hangsúlyt. Arra kevesen gondolnak, hogy milyen lelkülettel megy iskolába a gyermek, hogy fel van-e készítve, készülve az új kihívásokra?! Azt mindaannyian tudjuk, hogy nem lesz könnyű. A jézusi szoros kapu, keskeny út is azt jelenti, hogy nem könnyű, de minden sikerért meg kell küzdeni, minden elénk tornyosuló akadályt le kell küzdeni.

Ez a jutalom: a küzdés, a munka szépsége.

Valamikor, régen egy király hatalmas kőtömböt helyeztetett az egyik forgalmas kereskedelmi út közepére. Majd elrejtőzött és leste, hogy ki fogja elhengeríteni a követ. A király leggazdagabb kereskedői és udvarnokai jártak arra, de eszükbe sem jutott elmozdítani a követ. Egyszerűen megkerülték. Sőt, fennszóval bírálták a királyt, hogy nem képes rendben tartani az utakat. Aztán egy paraszt jött, hátán átalvetővel, melyben zöldséget vitt a közeli vásárra. Levette válláról a batyuját, és megpróbálta elmozdítani a követ. Nagyon sokáig küzdött, minden erejét összeszedve, amíg végül sikerült szabaddá tenni a teljes útszélességet.

Aztán vette a batyuját és indulni akart, amikor észrevette, hogy a kő helyén egy pénzes zacskó hever. Felvette, és meglepetésére tele volt arany tallérokkal, s a pénz mellett egy írás a királytól, mely arra utalt, hogy, aki elhengeríti a követ, azé az arany.

A paraszt megtanulta, azt, amit mi legtöbbször nem értünk: minden legyőzött akadály lehetőség arra, hogy életünk minőségén javítsunk.

Lakatos Csilla: Isten országában minden mag számít

2010. 09. 11. Lakatos Csilla Isten országában minden mag számít

Amikor Isten országáról beszélünk, hajlamosak vagyunk növekedésként, virágzásként leírni azt. De nem foglalkozunk azzal, hogyan teljesedik ki. Mint ahogyan hajlamosak vagyunk rosszallóan tekinteni a példázatbeli félrehullott magvakra, s hosszan bizonygatni, mi bizony jó talaj vagyunk…

Ha ma beszélni kellene életünk „veteményeséről”, annak utóbbi tíz-húsz évéről, sejthetően mindenki fejében íródna egy lista, a magvető példázatában olvasható arányokkal (Lukács 8, 4-8). Sikerek mellett félresikerült dolgok sorozata, amiért bosszankodunk, esetleg szégyenkezünk, talán olyan lista, amire ránézni is zavaró, fájó.

Amikor az Isten országa természetéről tanít, Jézus teljesen higgadtan, mindenféle negatív értékelés nélkül beszél arról a részről, amiből nem lett termés, hangnemében izgatottságnak nyoma sincs. Mert a félresikerültnek is van helye, létjogosultsága Isten előtt. Van helye az eltaposott fájdalmának, az elszáradás miatti szomorúságnak, az elfojtottság miatti kétségbeesésnek. Sikernek és kudarcnak, fénynek és árnyéknak, a kikelt és a ki nem kelt magnak, mindnek megvan a helye Isten előtt.

Gyakran látom, a sikerült élet nemcsak azon múlik, hogy hány mag kelt ki, hanem azon is, hogyan viszonyulunk ahhoz, ami nem. Ha mindig csak arra várunk, hogy az élet napos oldalán járjunk, akkor lemaradunk az élet több mint a feléről. Arról, amit az eső, köd, vihar magában rejt.

Pedig ahol a Nap fénye és az eső együtt megjelenhet, ott jön létre a szivárvány, Isten és ember szövetségének jele. Az ellentétek összeférhetetlenségében valami új, látóhatárt is átszínező csoda teljesedik ki, ami gyönyörűségesen több annál, mint ami sikerült, és ami nem. E szivárvány alatt minden lehetséges, sokkal több, mint amit mi lehetségesnek tartanánk. Inkább teljesül a Valódi, mint az a kicsi valóság, amire görcsösen vágyunk. Ami szürkének és nyomasztónak látszik, az a szivárvány alatt egyszercsak színessé lesz.

Valahogy így jön létre az Isten országa. Nem itt, vagy amott, hanem bennünk és közöttünk.

Orbán Erika: Különbség

2010. 09. 10. Orbán Erika Különbség

Sokan vannak az úton.

Mindenki egy irányba halad. Többnyire felnőttek zsákokkal, batyukkal, kamionokkal, talicskával, szekérrel, szatyorral. Jól felszerelkezve! Ki-ki húzza, tolja, cipeli, lógatja, s akad, aki megosztja, ami összegyűlt. Tömegben vannak, s ettől vélt biztonságban. A különbség nem a „csomag” méretén és jellegén, hanem hordozó tulajdonosának bölcsességében rejlik. Ahogyan mindennapi terhét megéli.

Azt figyeltem meg, vannak, akik kimondottan büszkék fölös nehézségeikre. Nyilván, mert nem tudják, hogy nehézség; hogy fölösleges; hogy megszabadulhatnának tőle. S főképp, mert nem bíznak abban, kipróbálják, milyen nélküle. Nem tudják, mitől olyan lassú a tempó, amelyben beteljesednek életfeladataik, csak azt érzik, valami nem megy..., vagy nehezen…, igen nagy kínok között. Elakadnak, visszaesnek; minták szerint, külső célok eszközeiként élnek. Eladják magukat cégeknek, intézményeknek, „szent ügyeknek”, márkaneveknek. Beállnak a sorba. Elégtétel lesz, hogy „más is ezt csinálja”, s ha annak még terhesebb. Az ember lassan közömbössé válik önmaga iránt.

Még egyszer el kellene indulnunk önmagunkba vetett hitünk felé. Hogy egyszeriségünk és egyedi jelentőségünk; (ítélő)képességeink, lelkiismeretünk hatalma elvezessen bennünk rejlő célok felé. Ne csak értsük, de eszerint is éljünk: az Élet több a tápláléknál, a test a ruházatnál. A közösség a tömegnél; a személyesség a hivatalosnál. A személyiség a meghasonló azonosulónál. A bölcsesség a tudásnál. És az ég madaraihoz hasonlóan, könnyedén táncoljunk könnyebb-nehezebb terheinkkel! Mennyei Atyánk látja ezt; és bennünk él. Ha hagyjuk élni.

Demeter Sándor Loránd: Forgok a mindenséggel

2010. 09. 09. Demeter Sándor Loránd Forgok a mindenséggel

Homoródalmáson belépni készültem az unitárius templomba, amikor valami megfordította velem a világmindenséget.

A kőkorszakban az ember pattintással, leütéssel készítette eszközeit. A kőkorszak megújulásának, technikai fejlődésének egyik jele, hogy az ember elkezdte csiszolni a követ. Aztán termelni kezdett. Végül letelepedett. Vannak tárgyak, amelyek azóta kísérik az emberiség történelmét. Tárgyak, amelyek a technikai fejlődés gyors változásaival most múlnak ki, és ítéltetnek feledésre. Vagy kapnak új feladatot. Ilyen tárgy a malomkő.

Az új kőkor óta része az ember életének. Megkockáztatom: akkora találmány volt, mint a tűz megismerése. A mózesi törvények valószínű ezért tiltották az elzálogosítását. Az ókori görög, arab, hindu csillagászatban, az északi népek elbeszéléseiben és magyar népmeséinkben a mormoló malomkövek a forgó világmindenség jelképei.

Az egykor nélkülözhetetlen malmok kövei ma nem mormolnak. Hallgatnak. Oldalukról mállik a vakolat, tetejükön a födém igencsak foghíjas. Van, amelyiknek romjait már benőtte a moha. Köveik ide-oda széthordva. Elborzadva gondolok arra, hogy a profétikus és apokaliptikus látomásokban, amikor a malom zúgása nem hallatszik többé, akkor az „egész ország szörnyű romhalmazzá lesz” (Jer 25,11) és levettetik „Babilon, a nagy város egyetlen lendülettel, és többé sehol nem lesz található” (Jel 18,21)

Az nyugtat, hogy nem feledésre ítéltetnek. Új feladatot kapnak. Az egykor nélkülözhetetlen, nagy értékű találmánynak mára spirituális jelentése és üzenete erősödött fel. Az ide-oda széthordott köveket ott találjuk kutak mellett, házak lépcsőjénél, templomok bejáratánál. Amikor éltető vizet merít a gazda, amikor hajlékába vagy „Isten szent házába” lép az ember – akkor két világ határán együtt forog a mindenséggel.

Így forogtam együtt a világmindenséggel, amikor rálépve egy malomkőre „Isten szent házába bémentem, az én Uram eleibe”, Homoródalmáson.

Csécs Márton Lőrinc: Mit jelent?

2010. 09. 08. Csécs Márton Lőrinc Mit jelent?

Az álombeli öregúr furcsa kéréssel állt az elmúlt napokba elém. Álmat láttam, de nem tudam, mit jelent – mondta.

Elmondtam neki, hogy nem vagyok álomfejtő, spekuláló gazember pedig nem akarok lenni. S csak azért, hogy mondjak valamit… inkább hallgatok. De furcsa módon rámenős volt az öregúr.

Idefigyelj, kicsi barátam! Nem képeket kell nekem megfejts, sem pedig jeleket. Á dehogy. Valami írást láttam. Nem tudam mit jelent. Tudam, hogy angolul van. Azt tudam. De hogy mit jelent, azt nem. De, hogy megtudjam, megtanultam álmamban a szöveget, a betűk sorrendjét. A képlet így néz ki, ni:

„A great civilization is not conquered from without until it has destroyed itself from within.” S azt hiszem így volt aláírva, hogy: W. Durant.

Ez mit jelent? Me, ha álmamba jelent meg, csak kell jelentsen valamit rám nézve. Vagy ki tudja, ha nem rám, akkor a világra, családamra, országamra, egyházamra?! Valakire csak igaz kell, hogy legyen. Az istenek..., az Isten csak úgy nem izen. S én úgy tudam, hogy unitárius teológiát elvégzett fiatalember csak tud annyi anglust, hogy ezt nekem megfejtse! Kérem szépen!

Bonyolult mondat. Nekem talán túl kemény dió, de nekifogtam. Mondanom sem kell, nem kis izgalommal. Fordításom eredménye pedig ez lett: „Nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg belülről nem pusztítja el önmagát!”.

S amint sikerült megfogalmazni, felébredtem. Azóta is gondolkodom, vajon mit jelenthet ez rám nézve? Mit jelenthet ez a világra, a családomra, országomra, népemre, egyházamra nézve? Mit üzennek vele az istenek…, az Isten? Vajon mire figyelmeztet?

Tófalvi Tamás: A „nézem, de nem látom” igazsága

2010. 09. 06 Tófalvi Tamás A „nézem, de nem látom” igazsága





A tegnap este az egyik magyar kereskedelmi csatornát bambulva egy Hír ütötte meg a fülem. Meg fogják mutatni, hogyan ment az első napon iskolába az egyik magyar sztárocska kisfia…

A Hír annyira nem is érdekelt, mint a közölt információ abszolút jelentéktelensége.

Elgondolkodtam, hogy vajon a műsorvezető ezen mondatára hány magyar ajkú ember kapta fel a fejét… és miért?!

Másnap tudatosan néztem végig több műsort is az adott csatornán. Kíváncsi voltam, hogy hány olyan információt közölnek, ami tényleg hasznomra válik, amiből tényleg tanulhatok, esetleg élettapasztalatokat gyűjthetek. Sajnos a „sztárcsinálásba” merült műsorok egyikéről sem tudom elmondani, hogy lelki épülésemet szolgálta volna.

Átkapcsoltam egy másik csatornára, majd még egyre, majd ismételten váltottam. Ugyanaz. Ugyanaz a semmitmondó, vastag sminkekkel dekorált műsorvezetői mosoly és az okoskodásban fuldokló meghívott. Tízből kilenc olyan információ, aminek semmi köze az életemhez, az életteremhez, csupán egy ismert arc ráncaira próbálja meg felhívni a figyelmemet…

És csak néztem, és néztem, de semmit sem láttam, ami értelemmel töltötte volna el a rá szánt időt.

A gyors információáramlás világát éljük: egyetlen kattintással megnyílik a világ, egyetlen pillanat, és mindent megtudhatsz arról, hogy a szomszédon túli világ mivel van elfoglalva.

De ha rosszul kattintasz…

Nagy László: Isten szemébe nézni!

2010. 09. 05. Nagy László Isten szemébe nézni!

Egymás szemébe nézni és elmondani véleményünket jó, becsületes dolog. Nagyon sok kellemetlenségtől megóvja az embert.

Józsefet Potifár felesége (1 Móz 39,7-23) szeretné behálózni, megnyerni. Bizonyára nem volt könnyű kitérni a csábítás elől, és megmaradni tisztának. Mi vezérelte Józsefet? Nyugodt lélekkel gazdája szemébe akart nézni, és nem tudta volna elviselni azt a szégyent, hogy visszaél annak a bizalmával, aki rábízta egész vagyonát. Mi ez, ha nem önbecsülés?

A legnagyobb kár, amit az elmúlt rendszer okozott, az erkölcsi kár, amit a lelkekben véghez vitt. Ma már kevés az önbecsülés. Ma már nem szégyen lopni és hazudni, mások letaposása árán meggazdagodni, megvásárolt diplomával érvényesülni és nagy fizetést kapni. Ez már nem szégyen. Ez leleményesség.

József legnagyobb gondja az volt: „hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve az Isten ellen?!” Még úgy ahogy Potifár szemébe néznék, és kimagyaráznám magam, de hogyan tudnék Isten szemébe nézni?

Jó érzés, ha kapcsolataink olyanok, hogy embertársaink szemébe tudunk nézni, szégyenérzet nélkül. Mennyire boldogabb az az ember, aki megteheti ezt Istennel is!

Lázár Levente: Porszem a fényben

2010. 09. 04. Lázár Levente Porszem a fényben







Annyi minden van körülöttünk, amire gyakran nem gondolunk! Egyszerűen ott vannak, és sokszor észrevétlenül megyünk el mellettük. Például, ki gondol arra, hogy lélegezzen? Vagy arra, hogy dobogjon a szíve? Ki vette, veszi észre a napsugárban meg-megcsillanó porszemet?

Emlékszem, gyermekkoromban dél körül, amikor hét ágra sütött a nap, gyakran feküdtem le a szoba közepébe, és próbáltam követni egy-egy porszem útját az ablakon betörő nap fényében. Nem volt könnyű feladat, mert azonnal kiderült, hogy van mellette még legalább egymillió azonos nagyságú és fényű porszem.

Itt vagyunk ebben a világban, akik egyazon időben szívjuk e föld levegőjét, akik azonos nagyságú, kis porszemekként világítunk a mindennapokban, és milyen nehezen tudjuk követni egymást! Főként mikor egy-egy fénysugár betör közénk, vagy netán szél lobban közöttünk. Cikázunk a lehetőségek között, és úgy gondoljuk, mi irányítjuk a döntéseinket, hogy urai vagyunk életünknek.

Pedig csak porszemek vagyunk a gondviselés tenyerében.

Csáki Levente: Találkozások

2010. 09. 03. Csáki Levente Találkozások


A mindennapi életben gyakran hallhatjuk, hogy az emberek találkoznak egymással. Az ember embertársával találkozik a faluban, az utcán, a színházban, a templomban, még az otthonaikban is, ha felkeresik egymást. Bár ezek a találkozások legtöbbször összefutások, én örülök annak, hogy az emberek még találkoznak egymással.

Minap a lelkészi ház előtt találkozott – rövidre szabott beszédjükből ítélve – két régi ismerős. A jól megszokott kérdés indított. Hogy vagy? – s másodpercek töredéke alatt érkezett is a válasz – mintha csak erre várt volna a megkérdezett: Egyáltalán nem jól! Nem volt hosszú a beszélgetés, hiszen a harmadik mondat lezárta eme gyakran tapasztalt találkozást: Az nem jó, de ne haragudj, majd később még beszélgetünk.

Ha egyáltalán kimozdulunk otthonainkból, szinte lehetetlen, hogy ne találkozzunk valakivel. A találkozások elengedhetetlen tartozéka a falu, az utca, a templom, a színház, még otthonaink is, ha felkeresnek, de úgy érzem, ahhoz, hogy találkozhassunk, többre van szükség. Az emberek akkor találkoznak igazán, ha hasonló az érdeklődési körük, az érzéseik, az értékeik, múltjuk, jelenük, a jövőképük, a reményeik…

Miért fontos, hogy találkozzunk időnként egymással? Talán azért, mert az elkötelezettségek a találkozásokban születnek.

Újvárosi Katalin: Egy délután – egy élet

2010. 09. 01. Újvárosi Katalin Egy délután – egy élet

A nő haját összeborzolta a szél. Nekidőlt a megroggyant kapufélfának. Otthon volt, a szülői háznál. Lenézett és fel. Aztán újra és újra. Az úton egy lélek sem járt. Végignézte a házakat, s nem gondolt semmire. Várt. Anyja nemrég lépett ki a kapun, ismét a szokásos módon: morogva, szitkozódva. Már elhalkult a csoszogása, de tudta: most hajtja le a fél decit. Hátranézett, a gyermek aludt a kocsiban. A nagyot reggel óta nem látta. Megfordult és végignézte a bennvalót – úgy nézte, mintha most látná először. Fájdalom szorította össze a torkát, amikor a csűrre nézett; igen, ott látta az apját utoljára. De miért? Most sem érti. Ott lógott, és ő ismeretlen érzéseket hallott dübörögni a fülében. Itt hagyott mindent, hogy kínlódjanak. Neki most már könnyű, de nekik, akik itt maradtak...

A tekintete a házra vándorolt, a megritkult tornáclécekre, a sokat ígérő szőlőtermésre. Nem ártana egy kis javítás, de minek? S főleg kinek? Csak kínlódás ez az élet. Állatok, szitkozódás, szénacsinálás, hideg és meleg, a munka s a munka, a pénz, s újra a pénz. A pénz. Milyen sokat ígért s milyen keveset adott! A gyermek mocorgott. A pénz. Amikor az elsőt várta, nagy reményei voltak: jobb lesz azután. Azóta sem tud róla... S nem lett jobb azután. De most más lesz, most az ember ideáll, s ők ketten megmutatják! Meg! Hogy legyen immár csend.

Harangszó kondult bele a csendbe. Holnap vasárnap – jó lenne ott lenni. De mindenki lenézi, inkább marad. A harangszóba lódobogás vegyült és egyre hangosabb lett. Megállott a szekér, s ő kinyitotta a kaput. Amikor visszacsukta, lenézett és fel, aztán újra és újra, de nem jött senki. A gyermekre nézett. Édesen aludt. Visszaállt a csend. A torkába gombóc gyűlt, megfogta a villa nyelét s elindult...