2011. május 24., kedd

Székely Kinga Réka: Meghatódás

2011. 05. 24. Meghatódás Székely Kinga Réka

Én már semmitől sem hatódok meg, mondta nekem a vén torony, aki öt évszázadnyi éberségtől terhesen magasodik templomunk előtt. Őt választottam mélázó társammá, mert ő az égi és a földi dimenziók határán lebeg, emberkéz építette, de isteni sugallat volt és lesz a kötőanyag benne. E bölcsnek tűnő mondatot én akkor szoktam odavetni, amikor palástolni akarom felháborodásomat az isteni rendet sértő emberi cselekedetek, viszonyulások észlelésénél.

Hogy az öreg torony és én is időnként lelketlenül mélázunk, azt bizonyítja az alábbi eset.

A 2011-es esztendő első vasárnapja január másodikára esett.

A hagyományokhoz híven a 2010-es esztendő karácsonyát négy napon át egyfolytában a templomban szenteltük meg, aztán jött Óesztendő, és a hagyományokhoz híven éjfélkor istentiszteletet tartottunk. Eljött Újesztendő napja, és a hagyományokhoz híven délelőtti istentiszteletet tartottunk, ami akkoriban szombatra esett. Szombat után pedig vasárnap szokott jönni.

Ami sok, az már sok, a jó Isten is beláthatná, morogtam magamban, de készültem, majd dideregve nekiindultam a torony aljának. Hirtelen egy idegen jelzésű autóból ismerős arc mosolygott rám, majd kiszállt az autóból, és mint aki valami nagy győzelmet tudhat magáénak, olyan elégedett arckifejezéssel mondta: tudtam, hogy elérek.

Hát itthon vagy? – kérdeztem én meglepetten, hisz hónapok óta nem tartózkodott itthon.

Hát most már itthon vagyok, mondta ő, majd elsorolta, hogy repülővel, busszal és autóval utazott két napon át, hogy Svédországból hazaérkezhessen szülőfalujába.

Csak bekiáltottam a szüleimnek, hogy megjöttem, s hogy az ünnepek alatt legalább egy alkalommal templomban akarok lenni.

Az öreg toronyról lecsusszant egy adag hó, én pedig sűrűn kellett nyeljek a kezdő és derekas ének alatt, hogy meghatódottságomat palástolni tudjam, és képes legyek az imádságot elkezdeni. A gondviselés úgy adta, hogy Jákób dicsőséges hazatérését választottam bibliai alapgondolatomnak azon a fáradt vasárnapon. Így, amikor kijöttünk a templomból az öregek megkérdezték: neki prédikált direkt?

A meghatódottság társ-érzése az imádságnak. Elindítja bennünk a hála folyamát, és értelmet ad minden várakozásunknak.

A kétnapos utazás árán hazatérő, a templomozást épphogy elérő fiatal szivárványt vont a cinterembe, melyen az öregek átlépkedtek és miközben megrázták a fiatal kezét, vagy magukhoz ölelték, sejtelmes mosollyal ezt ismételgették: ez az esztendő nagyon jól kezdődik.

De jó érzés volt meghatódni, mondogatom én meglepődve azóta is. A durvaság, az erőszak, a gyűlölet, a félrevezetés döbbenetes örvényei között menedékhez, élethez juthatunk meghatódott pillanataink alatt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése