2011. június 27., hétfő

Nagy Adél: Imádságot vinni

2011. 06. 27. Imádságot vinni Nagy Adél

Kórházba hívtak, beteghez. Nem az első alkalom, hogy megyek, ha jelzik, vagy tudomást szerzek arról, hogy valaki benn fekszik. Mély, meleg hangú beszélgetések, vallomások fakadnak fel ilyenkor a kórtermek fehér, nyomasztó csendjében: betegségről, családról, életről, reménységről.

A mai kifejezett kérés az, hogy vigyek egy imát a betegnek. Eszembe jut erről Nyirő egyik írása. Farkas bércin székelyek döngetik a fát a brassói zsidóknak. Közülük való Éltes Dávid is, akihez elközeleg a vég. Amikor megérzi, hogy nincs sok hátra, magára erőlteti az „emberek eleibe való gúnyáját”, s elindul a paphoz gyónni. Konok tél ereszkedett a havasra, nincs az az ember, aki megteheti az utat a havastól a faluig és vissza, az öreg székely mégis visszatér. A penitencia – ahogy fogalmaz – nem több, nem kevesebb három imádságnál. Mi Atyánk… szentöltessék meg a te neved… – rebegik együtt tehetetlenül, és egyszer csak elfogy az imádság az ajkukról. Elfelejtették. Feri, a szolgalegény eszeli ki, hogy ő majd elmegy a paphoz, megtanulja az imádságot, s kiviszi a havasra, miközben a többiek bizakodón a fülébe súgják a betegnek: Nincs semmi baj, Dávid bá’! Feri hozza az imádságot! Kied addig valahogy szorítsa az életet! Egy-két óra nem a világ!

Vigyünk imádságot a betegnek, embertársainknak, az éhezőnek, a haldoklónak, a rászorulónak, a hitetlennek, a reményvesztettnek, a szenvedőnek, hogy szárnyain közelebb kerüljünk Istenhez, önmagunkhoz, embertársainkhoz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése