2011. 10. 05. Áldás és átok Andorkó Attila
Mennyivel könnyebb átkot szórni, szitkozódni, s még a harmadik parancsolatot is áthágni, mint ugyanazzal a nyelvvel simogatni, sebeket gyógyítani, hitet, reménységet ébreszteni?! Legalábbis ezt mutatják a mindennapi éltünk eseményei.
Már egész fiatal korban is könnyebben megtanulja a gyermek a szitkozódást, „átokmondást,” mintsem azt, hogy ha valakivel találkozik az utcán, vagy ha belép valahová, köszönni illik. „Nincs semmi új a nap alatt” – írja a Prédikátor, s ez valóban így van, hisz évszázadokkal ezelőtt már Jakab is megfogalmazta: „a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlen gonosz az, telve halálos méreggel. Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie!” (Jak 3,8-10)
Jakab levele az Újszövetség azon könyve, amely gyakorlati útmutatást nyújt a keresztény embernek arra, hogy miként élhet teljes(ebb) életet. Arra figyelmeztet, hogy figyeljünk oda szavaink járására, mondataink fűzésére, és ha lehet, inkább simogassunk, gyógyítsunk, hitet, reményt keltsünk szavainkkal, ne pedig szitkozódjunk és halálos mérgű szavakkal dobálózzunk.
Egyszer úgy történt, hogy a falu papja pont akkor érkezett az egyik atyafihoz, amikor az épp egy mezőgazdasági gépet szerelt. Az atyafi este a kocsmában megjegyezte: „Odajött a pap, s még egy jót káromkodni sem lehetett, de a munkát feleannyi idő alatt befejeztük, mint számítottam.”
Nehezebb dolog féken tartani nyelvünket, de sokkal eredményesebb és kellemesebb, mint gondolnánk. Figyeljünk oda kimondott szavainkra, mondatainkra, mert gyógyíthatunk, de ugyanakkor hatalmas kárt is okozhatunk velük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése