2011. 10. 13. Diószezon Gál Zoltán
Három éve, így dióérés idején ébredtem rá arra, hogy a dióra más is számot tart. Még ha körbe is van kerítve, az élelmesebbek így is megtalálják a módját a behatolásnak. Egyik alkalommal, legnagyobb meglepetésemre, a paplak kertjében találkoztam két asszonysággal, akik igyekeztek a kert hátsó részén távozni, ahol bejöttek. A szégyen legkisebb nyoma sem volt felismerhető arcukon. Gondolom, évek óta számon tartották a diófát, így akkor is természetesnek vették, hogy azt illeti a termése, aki leszedi.
Mert értékes a dió, és általában az halmoz fel legtöbbet, akinek diófa sem nőtt az udvarában, kertjében. De mivelhogy a dió elcserélhető portékára, vagy pénzzé váltható, érdemes begyűjteni, függetlenül attól, hogy a kerítés melyik oldalán terem.
Sajnos olyan világot élünk, amikor egyre több a szerencsétlen és kiúttalanságban szenvedő. Így nem az a fontos, hogy kerítés van köztem és a szomszéd közt, hanem az, hogy ma én keltem korábban.
S ki emlékszik már Mózesre és a nyolcadik parancsolatra? Valamikor ugyan lopásnak nevezték az ilyent, és egykoron meg is büntették az elkövetőt, és az által elvették a kedvét a hasonló cselekedetektől. Ma a hangsúly az élelmességen van. Függetlenül attól, hogy kinek a jogos tulajdonát képezi, azé lesz, aki korábban kel, aki élelmesebb.
A konkurencia ma is résen van. Hol üres cigarettásdobozt, hol sapkát, hol pedig dióverő karót hagy a fa alatt. Árulkodó jelei az élelmességnek. S mikor a sapka eltűnik, tudni való, hogy a gazdája rátalált.
Tudták már a régiek: aki korán kel, aranyat lel. Jelen esetben, diót…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése