2011. 10. 23. Október 23. Csécs Márton Lőrinc Október 23. Sokunk határidőnaplójában erkölcsi kötelességből megjelenik a felkiáltójellel központozott mondat: Megemlékezni!
S akkor az történik, hogy a versnek lesz pátosza, esztétikája, kigondolt, kicsiszolt előadása, de: mert rendezvény van – azért hangzik el.
Az éneknek lesz szomorúsága, kigyakoroltságából fakadóan szépsége, de: mert megrendelték – azért hangzik el.
… s csoda történik, mert a félkényszerűség megmozgat valamit. Kiderül, hogy az ideig-óráig mesterségesen életben tartott „lény” majd gépek nélkül is tud élni. Élni a szó legnemesebb és legteljesebb értelmében. Mert a megemlékezők eljátszanak valamit lelkünk zongoráján, s kiderül, hogy az együttérzés, a tisztelet, az értékelés, az emberség billentyűi nemhogy csak megvannak lelkünk regiszterén, de még tiszta hangot bocsátanak is ki. Kiderül, hogy a vázában, a szépsége miatt halálra ítélt virág gyökeret hajt, s arra vár, hogy elültessük.
S ha a rendezvény ezt előcsalja belőlünk: az már valami. Az már út. De nemcsak a megmaradásé, hanem a teljességé.
Jónás, te csak prédikálj – szól a háttérben – ne okoskodj!
Jó napot, áldott emlékezést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése