2011. 10. 06. Október 6-án Rácz Norbert
Nézem Thorma János Az aradi vértanúk című festményét. Előtérben a kilenc bitófa, legelől a hóhérral, aki éppen Lázár Vilmos ezredes nyakára helyezi a kötelet. Vele szemben egy pap, a földi élet küszöbén állva végzi a szertartást az előtt, ki percek múlva már a nem élők között lesz majd. Felettük még az ég is gyászol, súlyos, ólmos felhőket bodorítva. Csak két napsugár jelzi azt, nem haramiákat, hanem hősöket gyilkoltat a bresciai hiéna. Nézem ezt a festményt, amit sokáig nem volt szabad kiállítani, mert a hatalom félt minden olyan jelképtől, amellyel a népet emlékeztette volna arra a valamivel több, mint egyéves, de annál dicsőségesebb szabadságharcra.
Nézem ezt a festményt, és tudom, érzem, százhatvankét év távlatából a helyzet, a múlt, a gyász már egészen más színezetű. A valóságos keserűség szimbólummá vált, a siratás tisztelgéssé, a gyász emlékezéssé. A vértanúkat hősökké lúgozta az idő. De jól van ez így. Nem kell ezen sem megbotránkozni, sem szomorkodni, mert természetes mindez. Az viszont kulcsfontosságú, hogy el ne felejtsük őket. A hatalom egykor még a létüket is ki akarta radírozni a tudatból. Nem szabad hagyni, hogy egy másik hatalom, másik zsarnoki rend, a nemtörődömségé, az érdektelenségé végképp elfedtesse tetteiket. Mára, a százhatvankét éves távlatból maradjon meg nekünk Thorma János festményének az a két napsugara, ami itt-ott éket vert az ólomszürke égen, azért, hogy emlékezzünk az Aradi Tizenhárom révén azokra az eszmékre, amelyekért nekik vállalniuk kellett a kötelet, a golyót. És ha emlékezünk, kérjük Istent, hogy többet soha egyetlen embernek se kelljen meghalnia ilyen módon, hogy többet soha senki ne kelljen megtapasztalja az elnyomás katonabakancsát, a hiénavigyorral söröző megtorlás ostorát, hanem úgy virágozzon az igazság, ahogy tavasszal a fák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése