2012. 10. 06. Mire jó az imádság? Máthé Sándor
Gyermekkoromban szülőfalunk lelkésze Papp Ferenc volt. Hatalmas termetű ember. Dörgő hangja megremegtette a kicsi templom mennyezetét. Mindig méltóságteljesen ment fel a szószékre, s amikor oda felért még nagyobbnak látszott. Mélyen búgó hangján szólaltatta meg a gyülekezeti imádságot. Mindenkit magával ragadott. Mindenki érezte, hogy vele együtt és érte szól az imádság, és az meghallgatásra talál.
Az imádkozással kapcsolatosan különös felfogása volt, s azt sokszor el is mondta a gyülekezet előtt: „Az imádság nem változtatja meg a dolgokat! Az imádság az embereket változtathatja meg. Az emberek pedig megváltoztathatják a világot”. Erre jó az imádság!
Két, vagy három éve a magyarországi televíziók egy négy éves kislány, Rebeka tragédiáját mutatták be. Bizonyára sokan emlékeznek erre. Sajnos a történet szomorúan végződött, Rebeka meghalt.
A tragédiából is mutatványt csináló tévések, a túlzott mediatizálás mellett, azt a hibát is elkövették, hogy a reggeli adásban a meghívott vendégnek, − aki mellesleg az egyik magyarországi teológiai intézet tanára −, ilyen kérdést tettek fel:
„Miért nem hallgatta meg Isten egy egész ország, sőt fél Európa imádságát? Miért nem gyógyította meg Rebekát?”
A kérdés célzatos volt, sajnos a válasz, talán mert váratlanul érte a kérdezettet, nem volt megnyugtató, legalábbis számomra nem. A kérdezett válaszában Isten akaratára hivatkozott, amivel én nem tudok egyet érteni, mert nem lehet, hogy a szeretet Istene ilyent akarna.
Számomra az imádság sok mindent jelent. Tanulmányaim során az első és legfontosabb értelmét az ősi keresztény imádságban fedeztem fel: „Kyrie eleison”, ami magyarul azt jelenti: Uram irgalmazz! Huszonegyedik századi nyelvre fordítva: Uram segíts!
Mennyire fontos tudni, különösen rohanó világunkban, hogy van, aki segítsen. A mai ember sokszor azt hiszi, hogy életének egyedüli ura, hogy nincs szüksége senkire, senkinek a segítségére. Azt hisszük biztonságban vagyunk, nem érhet semmi baj.
Aztán, ha valami történik velünk, vagy szeretteinkkel, megijedünk, s ekkor ismerjük fel, legtöbbször túl későn, hogy mennyire sebezhetőek, mennyire függőek vagyunk: a betegség, az elmúlás, saját bűneink és gyarlóságunk rabjai. Ilyenkor fordulunk a mindenség Urához: Uram segíts! Miért csak ilyenkor?
Végezetül Echart mester szavai jutnak eszembe: “Imádságból ennyi is elég: köszönöm.” Ez a lélek természetes megnyilatkozása: a hála érzésével gondolni Istenre, azokra, akikkel megajándékozott, akik törődnek velünk, akik szeretnek minket, akik mellettünk állnak. Ehhez az imádsághoz nem kell teológia, csak érzés és ez az egy szó: Köszönöm!
Gyermekkoromban szülőfalunk lelkésze Papp Ferenc volt. Hatalmas termetű ember. Dörgő hangja megremegtette a kicsi templom mennyezetét. Mindig méltóságteljesen ment fel a szószékre, s amikor oda felért még nagyobbnak látszott. Mélyen búgó hangján szólaltatta meg a gyülekezeti imádságot. Mindenkit magával ragadott. Mindenki érezte, hogy vele együtt és érte szól az imádság, és az meghallgatásra talál.
Az imádkozással kapcsolatosan különös felfogása volt, s azt sokszor el is mondta a gyülekezet előtt: „Az imádság nem változtatja meg a dolgokat! Az imádság az embereket változtathatja meg. Az emberek pedig megváltoztathatják a világot”. Erre jó az imádság!
Két, vagy három éve a magyarországi televíziók egy négy éves kislány, Rebeka tragédiáját mutatták be. Bizonyára sokan emlékeznek erre. Sajnos a történet szomorúan végződött, Rebeka meghalt.
A tragédiából is mutatványt csináló tévések, a túlzott mediatizálás mellett, azt a hibát is elkövették, hogy a reggeli adásban a meghívott vendégnek, − aki mellesleg az egyik magyarországi teológiai intézet tanára −, ilyen kérdést tettek fel:
„Miért nem hallgatta meg Isten egy egész ország, sőt fél Európa imádságát? Miért nem gyógyította meg Rebekát?”
A kérdés célzatos volt, sajnos a válasz, talán mert váratlanul érte a kérdezettet, nem volt megnyugtató, legalábbis számomra nem. A kérdezett válaszában Isten akaratára hivatkozott, amivel én nem tudok egyet érteni, mert nem lehet, hogy a szeretet Istene ilyent akarna.
Számomra az imádság sok mindent jelent. Tanulmányaim során az első és legfontosabb értelmét az ősi keresztény imádságban fedeztem fel: „Kyrie eleison”, ami magyarul azt jelenti: Uram irgalmazz! Huszonegyedik századi nyelvre fordítva: Uram segíts!
Mennyire fontos tudni, különösen rohanó világunkban, hogy van, aki segítsen. A mai ember sokszor azt hiszi, hogy életének egyedüli ura, hogy nincs szüksége senkire, senkinek a segítségére. Azt hisszük biztonságban vagyunk, nem érhet semmi baj.
Aztán, ha valami történik velünk, vagy szeretteinkkel, megijedünk, s ekkor ismerjük fel, legtöbbször túl későn, hogy mennyire sebezhetőek, mennyire függőek vagyunk: a betegség, az elmúlás, saját bűneink és gyarlóságunk rabjai. Ilyenkor fordulunk a mindenség Urához: Uram segíts! Miért csak ilyenkor?
Végezetül Echart mester szavai jutnak eszembe: “Imádságból ennyi is elég: köszönöm.” Ez a lélek természetes megnyilatkozása: a hála érzésével gondolni Istenre, azokra, akikkel megajándékozott, akik törődnek velünk, akik szeretnek minket, akik mellettünk állnak. Ehhez az imádsághoz nem kell teológia, csak érzés és ez az egy szó: Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése